egyéniségkutató iskola
VIL2 973 - 974a folklorisztika irányzata, amely a népköltészet alkotásaiban nem valami személytelen alkotóerő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek tudatos tevékenységét kutatja. Ez a gondolat a folklorisztika legkezdetei óta felbukkant, határozott módszerű irányzattá azonban csak néhány esetben vált. A német filológiában (a szociológiai irodalomtörténet metodikájának kialakulásával szoros kapcsolatban) J. Schwietering és tanítványai, a szovjet folklorisztikában a Szokolov testvérek és elvbarátaik dolgozták ki elméletté. A magyar folklorisztikában (kapcsolatban a nemzetközi kutatással) Ortutay Gy. és tanítványai alakították ki részletes módszertanát, olyannyira gondosan, hogy ma az irányzatot gyakran „magyar iskola” néven említik. Az alkotó személyiségek mellett a befogadó és továbbadó közösséget is vizsgálják, ily módon az →irodalomszociológia eredményeit is felhasználják. ● Műfajilag leginkább a mesekutatásban, a népdalok és a díszítőművészet vizsgálatában alkalmazták. A primitív irodalom kutatói (bár más kiindulópontból) hasonló módszerrel vizsgálták a primitív népek szellemi kultúrájának funkciós törvényszerűségeit. ● (→folklorisztika)
Irodalom:
M. Azadovszkij: Russzkaja szkazka — Izbrannie masztera (1932); O. Brinkmann: Das Erzählen in einer Dorfgemeinschaft (1933); Péter L.: Egyéniség a népkultúrában (1947); G. Henssen: Überlieferung und Persönlichkeit (1951); Dégh L.: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethnographia, 1960); M. Smith: The Artist in Tribal Society (1961); Ortutay Gy.: Halhatatlan népköltészet (1966); J. Goody: Literacy in Traditional Societies (1968).
