túlvilág-irodalom
VIL15 952-54az ősköltészet és a primitív irodalom világképe természetesen magába foglalja az e világtól távoli területekre és a másvilágra vonatkozó elképzeléseket is. A mítosz (különösen az eredetmítosz) foglalkozik e területek bemutatásával is. A korai epika egyik kedvelt témája, hogy a rendszerint természetfeletti képességekkel és szülőkkel is rendelkező hőst elküldik e területekre, s onnan visszatérve beszámol kalandjairól. A korai kultúrák teljes világképéhez hozzá tartozik az is, hogy a mai tér- és időrendszerektől eltérő „világokat” is bemutassa. Kezdetben ez a „más”-világ nem a jövő, nem a halál vagy a halál utáni lét birodalma, hanem a világ pluralisztikus beosztásának megfelelő olyan rendszer, amely bizonyos kapcsolatban van a mi világunkkal is, ám ott démonok, szellemek laknak, a mi világunktól független szerepkörrel, ugyanakkor az időjárás, betegségek vonatkozásában ránk is hathatnak. Nem az egyetlen keret, ám a leginkább jellemzők egyike e vonatkozásban a →sámánisztikus irodalom, ahol a sámán ilyen világokba utazik, onnan visszatér, s az ottani események és döntések befolyásolják a közösség további életét. ● Bizonyos tudatállapotban az élmények jelentkeznek úgy, hogy más világokból származnak. Az →eksztázisirodalom leírja a látomásokat, és az ilyen szövegek később is meghatározzák a →látomásirodalom alkotásait. Nemcsak a kereszténység keretében kapcsolódtak össze a túlvilágra vonatkozó elképzelések a halál utáni élet kérdéseivel, a lelkek sorsával, vándorlásával (az egyes alkotásokat lásd →halálirodalom). Minthogy a keresztény vallásban igen fontos szerepet játszottak az ilyen elképzelések, a parabiblikus folklór sok olyan alkotást ismer, amely a keresztény túlvilágképzetekből származik (→apokrif, ima, általában a mágikus irodalom alkotásai). ● Az utóbbi időben foglalkozott azzal a folklorisztika, hogy az egyes mesemondók milyen világképmodelleket is követtek. Ma úgy látjuk, ezt elsősorban a vallási elképzelések befolyásolták, ám ismerünk olyan világképeket is, amelyek egy „filozófiai” (sőt akár „naiv materialista”) felfogás visszfényének tekinthetők. (Pl. a világ egy lapos korong, amely a tengeren úszik, felül van a bura alakú ég, ezen lyukak a világító égitestek, a korongból lyukakon lefelé lehet eljutni az alvilágba stb.) Olykor csak a mesehősök számára létezik ez a világ, vagyis poétikai fikció, máskor azonban a mesemondó el is hiszi, vagy legalábbis hirdeti, hogy a sárkányok és ördögök e másik világban léteznek, onnan járnak át az epikus történetek tanúsága szerint. ● Természetesen minden műfajnak van saját világképe: proverbiumok, mondák, sőt akár a legendaballadák is beszámolhatnak túlvilági eseményekről. ● A folklórban számon tartott elképzelések szerint sem különbözik a túlvilág a →vallási irodalom által képviselt megoldásoktól. Ismert az az elgondolás, hogy ott nincs halál, vagyis a „halhatatlanok”, az „örök élet” birodalma. Ennek az elképzelésnek nemcsak pozitív, hanem kétségbeejtő perspektívája is lehet, mint J. Swift meghalni nem tudó, ám egyre öregebb tudósaié. Ezzel szemben a primitív kultúrák az öregek rituális megölését, vagy legalábbis pusztulást jelentő színhelyekre elkergetését gyakorolják. Ennek továbbélése sok mai kultúrában is megvan (lásd pl. a japán H. Fukazawa magyarul is olvasható kisregényét, a Zarándokéneket). Általában a halál révén jut el az egyén a túlvilágra (erről azonban korábban is lehettek álmai, víziói, igen ritkán onnan vissza is térhetnek egyesek). A túlvilág rendszerint különböző területekre tagolódik. A holtaké az „alvilág” (görög Hádész — a szó eredeti értelme „láthatatlan” lehetett, megszemélyesítve Kronosz egyik fia, aki a világ felosztásakor a holtak mélyben levő birodalmát kapta), ahol az egykori emberek árnyakként, testük nélkül mozognak, s ahonnan nincs visszatérés. Egészen más az örömök színhelye (paradicsom, a boldogok szigete, Elízium, gyakran maga a menny vagy az ég) és a büntetés színhelye (pokol, Tartarosz, Gyehenna). E helyek vagy már a világ teremtésekor is léteztek, vagy később alakultak ki, a mai világtól jól elkülönítve. Az egyénekre, csoportokra, egész népekre vonatkozó döntés: hova jutnak, egy „ítélet” formájában történik, amelyet a jövővel foglalkozó →eszkhatológia ír le. A döntés lehet végleges, ritkábban ideiglenes (pl. a tisztítótűz, purgatórium esetében). A pokol és a tisztítótűz hasonlítanak egymásra: lángok, sötétség, kínzások, rendszerint démonok vagy ördögök révén. A látványosan bemutatott színhelyek a víziókban a földi szenvedések, katasztrófák képeit mutatják (háborúk, földrengések, tűzvészek, árvizek), sőt, egyes rejtettebb elemek is erre utalnak: a fémekbe öltözött, felfegyverzett ellenfelek, szörnyetegek és aberrációk bemutatása, céltalan emberi találmányok, álló gépek, tönkretett lakhelyek. A végtelen szenvedést (és az esetleges újjászületést) a körforgásra utaló képek, az örök visszatérést sugalló jelképek hangsúlyozzák. Természetfeletti vagy természetellenes hanghatásokat fantasztikus „hangszerek” bemutatásával jeleznek. Gyakori megoldás, hogy a földi bűnök tobzódásszerű nagyítása jelenik meg. Ehhez hasonló, hogy a paradicsomban viszont az erények, művészetek, a szépség allegorikus megsokszorozását látjuk: angyalok, burjánzó kertek, fantasztikus gyümölcsök, földöntúli fény és ragyogás, szférikus zenekarok jelennek meg. Itt is sok az első tekintetre alig érthető jelkép: a ruhátlanok, lepelruhában levők, nem nélküli alakok, ugyanekkor a sokmagvú gyümölcsök, egymást átölelő párok, az „élet vizében” fürdőzők, az írásbeliség megléte vagy éppen hiánya mind teológiai és allegorikus magyarázatokat igényelnek. A két színhely közti kontraszt is igen részletező: az ördögök denevérszárnyai és az angyalok pihés tolla, a nyers hústépő, örökké szomjazó alvilág és a gyümölcsszökőkutakhoz járuló, földi étkezést nem mutató mennyország ilyen ellentétek. A hiedelmek azt is jelzik, hol találhatók e helyek. A holtak birodalma „lent”, egy folyón túl (ahová csónakos révész szállítja a lelkeket vagy a halottakat), hegyek mögött, a Nap kelte előtt vagy éppen a Nap nyugta mögött található. A paradicsom lokalizálását, topográfiáját sok vallás hasonlóan oldotta meg: hegyek közül eredő négy folyó által öntözött kert, a későbbi felfogásban körül is kerítve. Ez nem mező, nem is szántóföld, hanem gyümölcsöskert, mindenféle állat és növény gyűjteményes bemutatásával, az emberi munka minden látható jele nélkül. Az eszkhatologikus felfogásban az „új ég, új város” már építményekkel rendelkezik, vagyis nem pusztán természeti környezet, ugyanakkor az építmények sajátos anyagúak és formájúak. pl. aranyból, drágakőből (olykor egyenesen képzeletbeli nemes anyagokból) készülnek, a formák szimbolikusak. koncentrikusak, egymásra épülő templomrendszerek. ● Külön és sokrétű az örök élettel kapcsolatos „feltámadás” bemutatása. Ez a temetők megelevenedésével, a halottaknak a földből való kiemelkedésével, az első teremtés hasonmásaként való ábrázolásával történik. Minthogy itt az egykori ősök is megjelennek, az →őskultusz nyomai nyilvánvalóak. ● Szoros az összefüggés az eljövendő túlvilág és az →utópia bemutatása között. Különösen a reneszánsz allegorikus alkotásaiban (pl. Th. Morus államfilozófiai leírásában és T. Campanella vallási allegóriájában történik az egyén, a vallás és a gondolkodás szabadságának bemutatása a túlvilágleírásokból közismert motívumok segítségével. ● Minthogy az ábrázolások érzékletességét a képzőművészetek jól felhasználták, az ilyen művekből származó elemek szakadatlanul felbukkannak a szóbeliségben és az irodalomban, ugyanakkor azonban vissza is hatnak azokra. Helyi és általános, nemzeti és egyetemes, népköltési és hivatalos irodalmi, teológiai és az utazásirodalmakból származó vonások sokszorosan és elválaszthatatlanul összefüggnek egymással. Ezek bonyolultságát jól érzékelteti a Dante-filológia is: napjainkig sok száz forrást hoztak kapcsolatba a Commedia létrejöttével. Az egyes vallásokban még akkor is fontos mozzanattá válik pl. Jézus vagy Mohammed túlvilágjárása, ha ez eredetileg nem volt a teológia szempontjából lényeges vonás. ● A magyar középkori irodalom sokszor és sokféleképpen vette át az európai mintákat, olykor azt is érzékeljük, hogy nem is irodalmi, hanem vizuális megoldásokon. Többször megkísérelték, hogy a →hiedelemmonda, különösen a →táltostörténet túlvilágjáró mozzanatait kapcsolatba hozzák a szibériai sámánizmus nyomaival. Ennél biztosabb, hogy az európai népi vallásosság megfelelő műfajai találhatók meg nálunk is (imák, látomások, akár személyes hangú élményelbeszélések). A mesemondók világképét is e hagyományokból eredeztethetjük. ● (→vallásos irodalom, világkép, világvége-irodalom)
Irodalom:
L. Rademacher: Das Jenseits im Mythos der Hellenen (1903); R. Reitzenstein: Weltuntergangsvorstellungen (1924); J. Witte: Das Jenseits im Glauben der Völker (1929); J. Kroll: Gott und Hölle. Der Mythos vom Descen-suskampf (1932); A. Rüegg: Die Jenseitsvorstellungen vor Dante und die übrigen literarischen Voraussetzungen der „Divina Commedia” (1945); F. Heiler: Unsterblich-keitsglaube und Jenseitshoffnung in der Geschichte der Religionen (1950); H. Kesting: Utopie und Eschatologie (1952); P. Althaus: Die letzten Dinge (1957); L-T. Ringbom: Paradisus terrestris (1958); E. Hornung: Altägyptische Höllenvorstellungen (1968); D. D. R. Owen: The Vision of Hell. Infernal Journeys in Medieval French Literature (1970); H. R. Patch: The Other World according to Descriptions in Medieval Literature (1970); H. R. E. Davidson: The Journey to the Other World (1975); R. R. Grimm: Paradisus coelestis—paradisus terrestris (1977); J. Ratzinger: Eschatologie -- Tod und ewiges Leben (1978); M. Loewe: Ways to Paradise (1979); K. M. Woschitz: Elpis — Hoffnung (1979); J. Le Golf: La naissanee du Purgatoire (1981); W. Fraenger: Hieronymus Bosch (1982); J. Janning—H. Gehrts: Die Welt im Märchen (1984); B. Mensen: Jenseitsvorstellungen verscheidener Völker (1985); G. Greshake —J. Kremer: Resurrectio Mortuorum (1986); P. Dinzelbaeher: Vision und Visionsliteratur im Mittelalter (1990); E. Lyle: Archaic Cosmos (1990); A mai nemzetközi folklorisztika (Hel. 1990. 1.); Folk Narrative and World View (International Society for Folk-Narrative Research kongresszus, 1994).
