szokásköltészet
VIL14 586-588 | részcímszó2. Szorosabb értelemben a már nem mindennapi cselekvések és még nem a rítusok gyakorlatához tartozó költészet. Minthogy a →szokás önmagában sem könnyen definiálható társadalmi jelenség, szinte mindenféle egyéni vagy közösségi tevékenység megjelenhet a költészetben. Horatius leírja, hogyan szokott olajra és káposztára alkudni a piacon. Tandori D. részletesen tudósít verébetetési szokásairól; írók naplóiban a legbanálisabb események is szót kapnak, ugyanakkor olvasmányaikat, irodalmi mozgalmakban való részvételüket is aprólékosan ismerjük meg. Ha az író bármilyen szokás megfigyelőjévé válik, erről beszámolhat: Rabelais kimerítően sorolja fel a számára bármilyen forrásból ismertté vált játékokat, Dickens amerikai felolvasókörútjairól (és az amerikai sajtó mocskolódásairól) ad tüzetes képet, Puskin a párbajt és a hazárdjátékot, Dosztojevszkij a halálraítélést írja le. Az írók természetesen stilizálják is élményeiket: S. Pellico, Kazinczy F. vagy O. Wilde börtönéletét különböző hitelességgel jeleníti meg. A. Szolzsenyicin előbb a maga közvetlen benyomásai alapján mutatta be a lágereket, majd több ezer (!) hozzá eljutott dokumentum alapján adott képet e világ mindennapjairól és „ünnepeiről”. Még a szenvedélybetegek, deviánsok, bűnözők életéről is nyerhetünk képet (Th. de Quincey, F. Villon, J. Genét, A. Ginsberg stb. jóvoltából). A színházi élettel vagy filmmel kapcsolatba került írók gyakran leírják az ottani világot. Az avantgardeirodalom a maga mozgalmának eseményeit mutatja be ilyen módon. Valamely valláshoz tartozó, vagy annak szertartását ismerő írók jó képet adnak ezekről. Ehhez hasonlóan az ateisták szabadkőművesek, a →mágia vagy akár a →sátánizmus ismerői többé-kevésbé hiteles beszámolókat nyújtanak. Ugyanakkor például a boszorkányokra vonatkozó történetek (→boszorkánymonda) szokásként vagy irodalmi alkotásként felfogott hitelességének foka máig vitatott. ● A →primitív irodalom keretében (az →eredeti szinkretizmus jellegének megfelelően) gyakorlatilag minden műfaj, minden alkotás ilyen keretek között jelenik meg. Ugyanezt tételezhetjük fel az →ősköltészet műfajairól is. Ezzel szemben a →folklór keretében már jobban körülhatárolt kategória, noha kiterjed minden folklór jellegű szokásra, illetve a →népköltészet igen sok jelenségére. Jóllehet nem vallhatjuk azt a nézetet, miszerint minden folklór alkotás a rítusban gyökerezik (→rituális irodalomelmélet), az nyilvánvaló tény, hogy a ma már kevésbé alkalomszerű műfajok is korábban inkább szokásszerű módon hagyományozódtak (pl. rejtvény, az eredetmonda előzménye az eredetmítosz, a varázsmesének nevezett mesei műfaj), azaz az →alkalmi költészet keretébe is besorolhatók. ● 3. A népköltészet keretében a következő főbb csoportok sorolhatók ide. ● a) az emberi élet szokásai, főként az →átmeneti rítusok költészeteként kialakult szokások folytatódásai. 1. A születés szokásai (az európai irodalmakban ide kapcsolódik a karácsony gazdag hagyománya is). 2. A gyermekkor szokásai (→gyermekfolklór). 3. Az ifjúkor szokásai (→ifjúsági folklór) közül leginkább ide sorolható az →avatási rítusok költészete. 4. A modern társadalmakban itt következik a katonaságba bevont csoportokra vonatkozó irodalom (→háborús irodalom). 5. Az udvarlással, házassággal, lakodalommal összefüggő szokások (→házassági rítusok költészete, lakodalmi költészet). 6. A halállal, temetéssel, gyásszal összefüggő szokások (→halálirodalom, gyászdal, temetési rítusok költészete). ● b) ünnepi szokások (a magyar folklorisztikában gyakran „jeles napok” néven), ezek a mindenkori aktuális naptár sorrendjét követik (→naptári ünnepek költészete). Noha elképzelhető, hogy más idő-egységek (óra, dél, éjfél, hét, hónap, év stb.) is külön ünnepeket hozzanak létre, általában az év során a különböző napokat ünneplik ilyen módon. A nevezetesebbek (a keresztény egyházi év beosztása szerint): advent, karácsony, újév, vízkereszt, farsang (→farsangi játék, karnevál), böjt, húsvét (→húsvéti játék), tavaszünnep (itt akár a május elejei szokások), pünkösd (→pünkösdi játék), a nyári napforduló szokásai (pl. Szent Iván napja), aratási szokások, őszi ünnepek (pl. szüret), halottak napja és mindenszentek napja (→halálirodalom). Országonként más és más egyházi ünnep válhat fontossá (Norvégiában Szent Olaf napja, Mo.-on Szent István napja); gyakran különböző Mária-ünnepek válnak fontossá, illetve más egyházi ünnepek (pl. Úrnapja). Néhány szokás nem egyetlen naphoz, hanem egész időszakhoz kötődhet (→betlehemes játék). A nem keresztény vallások természetesen a maguk ünneprendszerét követik. ● c) dramatikus népszokások, népi színjátékok. A két kategória nem pontosan ugyanazt jelenti. Az előbbi a valódi szokások körébe tartozik, a másik a folklór keretében előadott színjátékokat jelenti, amelyeknek (noha korlátozott mértékben) van szövege, vannak a nézőktől megkülönböztethető előadói (→népi színjátékok). Szorosabb értelemben a →népi színjátszás valódi szereplőket használ fel, ám a folklórban ettől nem célszerű mereven elválasztani az →árnyjáték és a →bábjáték különböző formáit. ● d) alkalmi szokások néven lehet összegezni a szokások előadási körülményei szerinti csoportosítás rendszerét. Ilyen a vásári szokások, általában a szórakozás keretében előadott szokások anyaga. Ehhez kapcsolódhat a templomi ünnepek révén pl. a búcsú szokásvilága. Bizonyos fokig az →iskolai színjáték is ide tartozik, gyakran olyan módon is, hogy az egyes előadási alkalmak (egyházi) ünnepekhez kötődnek. Társadalomtörténetileg ugyanilyen régi, ám folytatódik is a →munkaszokások gyakorlata, amely a munkásszínjátszás formájában válik irodalmi formává. ● e) A rítusköltészet beosztása nem poétikai, hanem rítuselméleti rendszert tükröz (→rítusköltészet). Természetesen ez is változik kultúránként. ● 4. Poétikailag megkülönböztethetjük a spontán szokásokat, a szövegtanulás révén elsajátított műveket és a több-kevesebb kellékkel előadott műveket. Ilyen szempontból is sajátos jelenség az →árnyjáték és a →bábjáték. Szinte minden alkotás célja a figyelem felkeltése, ez azonban különböző módon történhet. Az emberi élet szokásai körében ezek „méltó” megünneplése a cél, amelyben megtalálható mind a hagyományokhoz való ragaszkodás, mind az újítás. Az ünnepi szokások megrendezését az egész társadalom szokta magára vállalni, illetve ellenőrzik ezeket. Itt lehet az egyházi–vallásos vagy a didaktikus funkció a döntő. Már a dramatikus népszokások körében is megtalálható a →paródia, amely a népi színjátékok egyik legkedveltebb vonása. Parodizálják a mindennapi élet eseményeit, megszületnek a zsánerképjelenetek, noha ezek előadási alkalmai igazán egyszerűek (kukoricamorzsolás, tollfosztás, fonó; disznótor), vagy meglepőek (virrasztó, halotti tor, lakodalmak erre alkalmas részei). A kellékek közül a legfontosabb a →maszk, illetve a furcsa öltözetből kialakított →jelmez. Minden előzetes tanulás ellenére is az előadás →rögtönzésnek hat; a hagyományozás zömmel a →szóbeliség keretén belül marad. ● Kutatástörténetét nem könnyű áttekinteni. Mind a kategória pontosabb beosztása, mind maguknak a szokásoknak csoportokra tagolása esetenként különbözik egymástól, módszertanilag is egyenetlen, olykor hiányos. Inkább a rokon kutatási területek tudománytörténetét szokás itt is megemlíteni (mitológia- és valláskutatás, rítus- és liturgiatörténet, szociológia), az egyes részterületek (pl. jogszokások) kutatástörténetét pedig az illető tudományok (pl. jogtörténet) keretébe szokás illeszteni. Másrészt a művelődéstörténet egész fejlődése ilyen szempontokat érvényesít, hiszen a kultúra sajátszerűsége leginkább a megmaradt szokások (→survival) vagy a kuriózumok, furcsaságok bemutatásakor a leginkább nyilvánvaló. Ám igazi kuriózumtörténettel vagy látványosságtörténettel sem rendelkezünk. ● A szokások és rítusok történetét már az ókori szerzők is tárgyalták (Hérodotosz, Pauszaniasz:, irodalmi műveiben Ovidius, valamint a kommentátorok). Ez folytatódik Bizáncban. a középkori Európában, a reformáció és ellenreformáció korában, nyilvánvalóan gyakorlati célból is, mivel maguk a szokások is változtak. A felvilágosodás korában főként az ünnep elméletével foglalkoznak (új ünnepeket alapítanak is), majd a 19. sz. elejétől az összehasonlító vallástörténet (leginkább az indogermánnak nevezett mitológia), valamint az ezzel egyre jobban összekapcsolódó komparatív folklorisztika vizsgálja az ünnepeket. A klasszikus német szerző. W. Mannhardt az agrárrítusokat kutatta, filológiai módszerrel. Új lehetőséget hozott a 19. sz. végétől a francia szociológiai iskola. M. Mauss és köre elsősorban a mágia, a vallásos szövegek, a csere kérdéseivel foglalkozott, ám közvetve ez a módszer is befolyásolta a szokáskutatást. A. Van Gennep monumentális életművében az egész folklór szokásszerűnek mutatkozik. A két világháború között vált uralkodóvá a →rituális irodalomelmélet, amelynek képviselői sok régi szöveget a rítusból eredő, annál későbbi jelenségnek tartottak. Ez az elgondolás elválaszthatatlan a már E. B. Tylor és J. Frazer képviselte mágia-elmélettől. A két világháború között terjedt el a freudista rítuselmélet, amely befolyásolta a szépirodalmi alkotások értelmezését is. Már ekkor megfogalmazta M. M. Bahtyin a maga „karnevál”-elméletét. J. Huizinga a „homo ludens” fogalmát e nézetek máig alapját adják a szokások értelmezésének. A szimbolikus antropológia főként a primitív kultúrák drámáit, szokásait mutatja be, s hangsúlyozza ezek szerepét a társadalmi kommunikációban. Noha sok jó leírással rendelkezünk szokásokról, máig hiányzik a modern szokások leírásához szükséges elmélet. Művelődéstörténetileg fontos eredményekhez a francia →annaleskór képviselői, illetve az újabb német kutatók (N. Elias) jutottak. Természetesen egy-egy témának (pl. a karnevál, a boszorkányság, lakodalom stb.) külön kutatástörténete is van.
Irodalom:
W. Mannhardt: Wald- und Feldkutte (1 2. köt.. 1875–1877); E. Hoffmann-Krayer: leste und Brauche des Schweizervolkes (1940): E. O. James: Seasonal Feasts and Festivals (1961); Kardos T. Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (1–2. köt. 196(1): Dömötör Tekla: Naptári ünnepek — népi színjátszás (1964); Újváry Z.: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (1969); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (1974); P. Ariés: Gyermek, család, halál (1977); Újváry Z.: Népszokás és népköltészet (1980); Dömötör Tekla: Magyar népszokások (1983); Hernádi M.: Ünneplő társadalom (1985); I. Weber-Kellermann: Saul-e Wochen Frohe Feste. Fest und Alttag in der Sprache der Brauche (1985); A magyar folklór. Egyetemi tankönyv (1989).
