rögtönzés
VIL12 52improvizáció <lat. in + provisum ‘előre nem látott): meglevő közösségi adottságok v. művi kötöttségek (hagyomány, szokás, művészeti ág, műfaj, kompozíció, téma, versforma, rím stb.) keretei között egyéni változatok spontán létrehozása, ill. az ily módon született mű v. részlet. Előfordul mint az alkotói gyakorlat szokásos összetevője szinte minden művészeti ágban, elsősorban az előadóművészetekben, de a képző, film- és fotóművészetben, a zenében és az irodalomban is. A költői rögtönzések és a →rögtönzött színjátékok előadói, az improvizátorok személyükben sajátos módon egyesítették az alkotó és az előadóművész szerepét. Ugyanez pl. a →jazzmuzsikusokról (énekesről) is elmondható, akiknek a műfajában az improvizáció meghatározó alkotói módszer, s akik rendszerint egy adott dallamra rögtönzött variációkkal lépnek a közönség elé. Jelentős a rögtönzés szerepe egyes avantgarde és neoavantgarde műfajokban, illetve stílusirányzatokban a dadaizmus polgárpukkasztó előadásaitól a képzőművészet és előadóművészet határterületén mozgó akcióművészetig (→happening) vagy a tisztán képzőművészeti gesztusfestészetig. ● Nyilvánvaló, bár nehezen kimutatható, hogy az →ősköltészet ismerte. A →primitív irodalom és a →folklór keretében állandó jelenség: szinte kivétel nélkül ez az egyes alkotások megjelenési módja (→változat). Különösen a folklórban ezt előkészítheti valamilyen tervezgető vázlatok vagy minták készítése, mindazonáltal ez nem terjed ki az alkotások minden részletére, és az előadás során a közönség bevonása jellemző. Ezzel foglalkozik az újabban elterjedt performanciakutatás (→generatív nyelvelmélet) a folklórban. ● A rögtönzés mértéke az egyes műfajokban és műnemekben különböző. Lényeges szerkesztési elv a rögtönzött lírai dalokban (→röpdal), az egyéni élményeket elmondó →élménytörténetben, a különböző körülményekhez alkalmazkodni kénytelen →játék és szokásköltészet alkotásaiban. Esztétikai jellegű a színjátékszerű szokások legtöbbjében, ahol a →mulattatók a hivatásos művészet hasonló jelenségeitől is befolyásolva ezzel törekednek a közönség megmozgatására. Ezek legtöbbször humoros jellegű betoldások, konkretizálások. ● Mivel a változatoknak állandó formája nincs, egyes szövegrészek, dallamrészek minduntalan némileg módosulva fordulnak elő (→variálódás). Ezt nehéz elválasztani a rögtönzéstől. Hasonlóan a szóbeli →átadás és →átvétel is szinte állandó módosulásokkal jár. Ezek azonban inkább megnyilatkozásbeli és nem esztétikai jellegű rögtönzések. Mindez bekerült a hivatásos irodalom átmeneti formáiba is (→félnépi költészet, commedia dell’arte stb.). Általában jellemzi az →ralis költészet alkotásait, noha írásos formában is megtalálható (pl. a kéziratváltozatok vagy átírások, a →textológia rendszerében). Poétikai ellentéte az →ismétlés, attól azonban gyakorlatilag alig elválasztható, mivel az ismétlődés ritkán pontos, tökéletes vagy következetes. ●
(→rögtönzött színjátékok, előadás, hagyományozás)
Irodalom:
Ortutay Gy.: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. OK, 1959); J. Vansina: De la tradition orale (1960); A. Arnholtz: Det mundtlige foredrag (1966); P. D. Uhov: Atribucii russzkih bilin (1970); Ritoók Zs.: A görög énekmondók (1973); O. Vesterholt: Tradition and Individuality (1973); R. Finnegan: Oral Poetry (1977); R. K. Priebe — Th. A. Hale: Artist and Audience (1977); S.-M. Eno Belinga: La littérature orale africaine (1978); L. Lönnroth: Den dubbla scenen (1978); V. M. Zsirmunszkij: Szravnyityelnoje lityeraturove-gyenyije (1979); Ismétlődés a művészetben (1980); P. Zumthor: Introduction á la poésie orale (1983); K. V. Csisztov: Narodnije tragyicii i folklor (1986); B. Gentili — G. Paioni: Oralitá (1987); J. Goody: The Interface Between the Written and the Oral (1987); J. M. Foley: The Theory of Oral Composition (1988); A. N. Veszelovszkij: Isztoricseszkaja poetyika (1989); L.–M. Ongoum — L.–C. Tcheho: Littérature orale de l’Afrique contemporaine (1989); V. Görög-Karady: D’un conte ... á l’autre (1990).
