természetmítosz
VIL15 346-347a természet jelenségeiről, ezek okairól, létrejöttéről, működéséről szóló mítosz. Elsősorban a →primitív irodalom keretében ismert, a népköltészetben a →monda ugyan vonatkozhat természeti jelenségekre (pl. időjárás, évszakok változása, áradások, természeti katasztrófák), ezek bemutatása azonban már nem a mítosz keretében történik. ● Már a 18. sz.-ban megkülönböztették a kultúra jelenségeiről, azok létrejöttéről szóló történeteket (pl. →kultúrhérosz-történet) a „natura” (természet) jelenségeire vonatkozó mítoszoktól, mondáktól, egyéb epikus műfajoktól. Ennél is régibb a káoszkozmosz megkülönböztetése, amely elsősorban a kozmogónia kérdéseivel foglalkozik: milyen világkorszakokban alakult ki a világmindenség (ég, égitestek, csillagok, föld, évszakok, maga az idő, a kontinensek, hegyek és vizek stb.), s ez miért működik úgy, ahogy mi gondoljuk. Rendszerint ide kapcsolják az istenségek, hiedelemlények létrejöttéről, tulajdonságaik indoklásáról szóló történeteket is. A 19. sz. mondakutatása lényegi különbségnek tartotta a →történeti monda és a →helyi monda eltéréseit. Minthogy az utóbbi csoportba sorolták a térszíni formák (hegyek, vizek, szigetek, barlangok stb.) kialakulásáról szóló történeteket, ezeket gyakorlatilag régebbi mítoszok továbbéléseként értelmezték. Az egyes növények, állatok, sőt az emberek tulajdonságainak magyarázata szinte számtalanul sok történetben fordul elő. Minthogy a természeti jelenségek önmagukban is változatosak, egymással is összefüggnek, az ilyen történetek is igen bonyolult rendszert alkotnak, sokszorosan átértékelhetők. Igen jellemző, hogy a különböző természeti jelenségeket egy átalakulás, metamorfózis folyamatában vagy eredményeként mutatják be (lásd például Ovidius, sőt már Hésziodosz irodalmi műveit, a kínai ji king szövegeit stb.). A strukturalista mítoszkutatás, elsősorban Cl. Lévi-Strauss munkássága azt igazolta, hogy a látszólag kimeríthetetlenül változatos, kaleidoszkopikus szövegek voltaképpen rendszerezhetők: a természet bemutatott vonásai a társadalom szerkezetét tükrözik, azt igazolják, kívánják erősíteni. Ez a megoldás folytatódik azután a →mitológia keretében, már az ókori vallásokban is (ide értve a zsidó és a keresztény mitológiát is, amelyek természeti vonatkozásai a közkeletű véleményhez képest sokkal gazdagabbak). ● Tudománytörténetileg már a 18. sz. mítoszelmélete igen fontosnak tartotta az emberiség természeti keretbe illesztését. A 19. sz. második felében a →természetmitológiai iskola azt a nézetet képviselte, hogy a mítoszok (sőt, a későbbi műfajok is, minta mese, monda, a →rítusköltészet több műfaja stb.) voltaképpen a természet változásának (pl. az évszakok, a fagy és a hőség küzdelme, a villám és a tűz ereje stb.) allegorikus megjelentetése. Ezt a felfogást már M. Malter kifejtette, majd az egész európai kutatás átvette. Ehhez képest új megoldást képviselt az angol antropológiai iskola, már J. G. Frazer műveiben is, aki e történeteket egy korai vallástörténeti fokozat („természetvallás”) megnyilvánulásának tartotta. Ő is, akárcsak később, a francia vallásszociológiai iskola (E. Durkheim és követői) összekapcsolják e természetfelfogást társadalmi intézmények (→tabu, totemisztikus irodalom stb.) megnyilvánulásaival. A szövegeknek és rendszereiknek önálló voltát az újabb, strukturális, sőt szemiotikai kutatás bizonyította: nem egy-egy mítosz, hanem azok csoportjai, összefüggése adja meg az állatfajok, növények, az emberek ezekhez való kapcsolódásának értelmezését. A legújabb, „ökológiai” értelmezése egyelőre inkább célkitűzés, mintsem konkrét eredményeket hozó módszer. Az azonban nyilvánvaló, hogy a mítoszokban a természet eleven rendszer, amelyet ugyan legyőz, civilizál az ember, ám e kapcsolat nem pusztító jellegű, inkább szimbiózis, hiszen maga az ember és kultúrája is a természet része. Ez az antropomorfizálás jól megfigyelhető a kozmogónia vagy a csillagmítoszok esetében. ● A magyar hagyományban csak tovább élő formái, töredékei ismertek, főként eredetmondák formájában. Írók és mitográfusok megkísérelték azt is, hogy egy „magyar mitológia” kereteit rajzolják meg. ● (→mítosz, monda).
Irodalom:
M. Müller: Natürliche Religion (1890); O. Dähnhardt: Natursagen (4 köt., 1907—1912); E. Cassirer: Das Mythische Denken (1925); J. G. Frazer: The Workship of Nature (1926); L. Lévy-Bruhl: La mythologie primitive (1935); H. Baumann: Schöpfung und Urzeit des Menschen im Mythos afrikanischer Völker (1936); A. E. Jensen: Mythos und Kult bei den Naturvölkern (1951); C. Lévi-Strauss: Mythologiques (4 köt. 1964—1971); J. P. Vernant: Mythe et pensée chez les Grecs (2 köt. 1965); J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája (1985); M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz (1985); G. Every: Keresztény mitológia (1991).
