Sándor-regény
VIL12 483-485 | Kicsi Sándor Andrással közösen | részcímszóa középkori európai hagyomány a korábbi forrásokból szabadon merít, a regény útja a bonyolult szöveghagyomány révén szinte egész Európát behálózza. A Nagy Sándorról szóló, kedvvel feldolgozott és széles körben elterjedt elbeszélés ókori forrásai két, egymástól lényegesen eltérő csoportba tartoznak: egyrészt történelmi feldolgozások (Plutarkhosz; Curtius Rufus, 1. sz.: Arrianus, 2. sz.), másrészt pedig későbbi, keleti színezetű alkotások (Pszeudo-Kalliszthenész). A középkori írók ez utóbbi, képtelen kalandokkal és mesékkel átszőtt, de történeti hitellel kérkedő hamisítványokat kedvelték inkább. A „pszeudokalliszthenészi Nagy Sándor-regénynek” legalább öt főbb görög változatát — az ún. β-, γ-, δ- és ε-változatokat — szokás megkülönböztetni. Valamennyinek meglehetősen szerteágazó a szövegtörténete. Az β-változat pl. egy görög kéziratból, valamint két fordításból ismeretes. Ezek egyike Julius Valerius többszörösen lerövidített, majd kibővített fordítása latinra, Res gestae Alexandri Magni vagy Historia Alexandri Magni (‘Nagy Sándor története’, 320 k.) c.: a másik egy örmény fordítás az 5. sz. második feléből. A (δ-változat az β átdolgozása, ez szolgált pl. a világkrónikákban megőrzött orosz változat alapjául. Európában Leo nápolyi esperes (Archipresbiter) fordítása révén a δ-változat a legelterjedtebb. számos alváltozattal. ● Leo nápolyi esperes görögből 960 k. készített adaptációja több címen is ismeretes: Nativitas et victoria Alexandri Magni (‘Nagy Sándor születése és győzelme’), Vita Alexandri Magni (‘Nagy Sándor élete’), Historia de preliis (‘Történet csatákról’). Ez a változat lett a középkori francia (Albéric de Besanon, Lambert li Tors), német (Lamprecht, Rudolf von Ems, Johannes Hartlieb), svéd (Konung Alexander, ‘Sándor király’), angol (King Alexander, ‘Sándor király’, 13. sz.), héber (Toldot Alexander, ‘Nagy Sándor története’, 12. sz., Hispánia; Korot Alexandrosz, ‘Nagy Sándor története’, 14. sz., Provence) adaptációk fő forrása. Feltehetően létezett arab fordítása is. További latin nyelvű feldolgozása a spoletói Quilichinus verses eposza (1236). amelyet a 14. sz.-ban németre és olaszra is lefordítottak. Később több angol, olasz, cseh, lengyel stb. fordítás is e szöveghagyományból készült és ezt követték a magyar adaptációk (Heltai G., Haller J.) is. ● A Sándor-hagyomány másik legfontosabb középkori latin nyelvű emléke a francia Gualterus ab Castellione (Gautier de Chátillon, németesen Walter von Chátillon, 1135—1200) Alexandreis (‘Sándor-ének’, 1180 k.) c. Curtius Rufus és mások (így Julius Valerius) nyomán írt több mint ötezer hexametere. Ezt a szöveghagyományt követi a spanyol El libro de Aleixandre (‘Sándor-könyv’), amely ismeretlen szerző több mint tízezer soros műve a 13. sz. első feléből (→Libro de Alexandre), a flamand J. van Maerlant udvari regénye Alexanders geesten (1160 k.) c., néhány német változat (Ulrich von Etzenbach; az ausztriai Seifrid feldolgozása a 14. sz. közepéről), az izlandi Alexanderssaga és az ócseh verses Alexandreis (1300 k.). ● A Sándor-regény hallatlanul népszerű volt a 12—13. sz.-i Franciao.-ban. Ismeretes Alberic de Besancon 8 szótagos sorokban írt verses változata (1120 k.), egy pikárdiai 10 szótagos sorokban írt változat (1150 k.). a Julius Valeriust követő Roman de Toute Chevalerie (1175 k., Thomas of Kent műve). Lambert li Tors (vagy le Tort) adaptációja, a legnevezetesebb azonban Alexandre de Bernay verses regénye, a Roman d’ Alexandre (1180 k.), amely több mint 20 ezer →alexandrinból áll. (E 12 szótagos verssor neve is innen ered.) E műben Nagy Sándor alakja egzotikus és csodás környezetben, mesés kalandokban forgolódó középkori lovagként jelenik meg (→lovageposz) ● A német változatok közül Lamprecht pap Alexanderlied (‘Sándor-ének’) c. verses regénye Alberic ófrancia művét követi. A 13. sz. két legjelentősebb verses eposza közül Rudolf von Emsé (1200 k.—1254), az Alexander (1235 k.) Curtius Rufus és Leo, Ulrich von Etzenbaché (vagy Eschenbach, 1250 k.—?), az Alexandreis (1280 k.) Gualterus és Leo nyomán készült. Számos további középfelnémet és alnémet feldolgozása közül a legnagyobb hatású J. Hartlieb (1400 k.–1468) müncheni orvos több kiadást megért népkönyve (1444). ● Kelet-Európában a β- és az ε-változat terjedésével is számolhatunk, az előbbiből egyházi szláv, orosz, bizánci, sőt talán szír szövegek is eredeztethetők, az utóbbinak középkori görög prózai, szerb, román, bolgár folytatásait ismerjük. Egyes orosz és ukrán változatok szerb eredetire, más ukrán és belorusz változatok lengyel forrásokra vezethetők vissza. ● Műfajtörténetileg is igen sokrétű ez a hagyomány: történetírás és verses eposz, lovagregény, fantasztikus útleírás és fiktív levél (→Nagy Sándor levelei) egyaránt összefügg a témakörben. Egyes motívumok még ennél is tágabb körre utalnak: eredetmondák, mítoszok, költői parabolák követik egymást. ● Európán kívül is jól megfigyelhető e hagyomány összetettsége, továbbélése. A népszerű perzsa forrásokban Sándor a zoroasztrizmus ellenfele, az iszlámban viszont Iszkander a mohamedán hit terjesztője. A perzsa irodalom klasszikusainak (Firdauszí, Nizámi Gandzsaví, Dzsámí) művei, majd az őket követő csagatáj Nevái munkássága révén a témakör feldolgozásai mintaszerűekké váltak a poétikában. Az indiai perzsa költő, Amir Khuszrau Dihlaví volt (Khamsze, ‘Ötös könyv’, 1298—1301), akinél a téma nemcsak motívumait, hanem az egyes részletek poétikai megformáltságát tekintve is szinte tankönyvszerű tökéletességgel jelenik meg. Ez a megoldás később is jellemzi a belsőázsiai irodalmakat, ahol több újító költő e téma újrafogalmazásával jelzi egyszerre hagyományőrző és újító igényeit. Ezek közül a legismertebb a modern kazah költészet klasszikusának, Abajnak (1845—1904) Iszkander c. poémája, amely a realizmus és a modern irodalmak irányába is mutat, ám tematikusan Nizámí művét követi. ● A folklórban Észak-Afrikától a Kaukázusig, Indiáig, Belső-Ázsiáig és Indonéziáig terjed a Nagy Sándor nevét és tetteit idéző történetek sora. A „szarvas” (vagy „szamárfülű”) uralkodóról (Midas:. Trojan és természetesen Nagy Sándor) szóló mesék Ny-Európától a Balkánon át ugyancsak Belső-Ázsiáig terjednek. Ezek is az orientális Sándor-hagyományból származnak, ám ma már pontosan ki nem deríthető úton terjedtek el az említett területeken. A magyar folklórban ez a hagyomány csak nyomaiban bukkan fel. ● Magyarul még: Nagy Sándor története Mikhasl Glükasz khronographiájában (Vári Ibolya A bizánci irodalom kistükre, 1974).
Irodalom:
V. Jagic: Zivot Aleksandra Velikoga (1871); O. Zingerle: Die Quellen zum Alexander des Rudolf von Ems (1885); P. Meyer: Alexandre le Grand dans la littérature francaise du Moyen Age (1886); A. N. Veszelovszkij: Iz isztorii romana i povesztyi (1886); V. Isztrin: Alekszandrija russzkih hronografov (1893—1894); S. Hirsch: Das Alexanderbuch Johannes Hartliebs (1909); V. Isztrin: Isztorija szerbszkoj Alekszandrii (1910); N. Cartojan: Alexandria in literatura románeascá (1910); H. Christensen: Das Alexander-Iied Walters von Chátillon (1905); H. Poppen: Das Alexanderbuch Johannes Hartliebs und seine Quellen (1914); N. Cartojan: Alexandria in literatura románeascá. Noui contributii (1922); F. P. Magoun: The Gests of King Alexander of Macedon (1929); A. Elsperger: Das Weltbild Rudolfs von Ems in seiner Alexander-Dichtung (1939); M. Hühne: Die Alexanderepen Rudolfs von Ems und Ulrichs von Eschenbach (1939); J. Storost: Studien zur Alexandersage in der älteren italianischen Literatur (1935); J. Berzunga: A Tentative Classification of Books, Pamphlets and Pictures Concerning Alexander the Great and the Alexander Romances (1939); A. Prazák: Staroceská básen o Alexandru Veti-kém (1945); H. H. Bielfeldt: Die Quellen der alttschechischen Alexandreis (1951): R. Merkelbach: Die Quellen des griechischen Alexanderromans (1954); A. Abel: Le roman d’Alexandre (1955); G. Cary: The Medieval Alexander (1956); P. Király: Ostrihomsk zlomek staroceské Alexandreidy (Studia Slavica 2, 1956); D. J. A. Ross: Alexander Historiatus. A Guide to Medieval Illustrated Alexander Literature (1963); Je. E. Bertyelsz: Navoi i Dzsami (1965); M. N. Botvinnyik—Ja. Sz. Lurje–O. V. Tvorogov: Alekszandrija (1965); Hadrovics L.: A délszláv Nagy Sándor-regény és középkori irodalmunk (MTA 1. OK 16, 1965); M. Boskovic-Stulli: Narodna predaja o vladarevoj tajni (1967); R. Marinkovic: Srpska Aleksandrida (1969); J. Seibert: Alexander der Grosse (1972); Je. A. Kosztjuhin: Alekszandr Makedonszkij v lityeraturnoj i folklornoj tragyicii (1972); I. Köhler: ller neubulgarische Alexanderroman (1973); H. van Thiel: Leben und Taten Alexanders von Makedonien (1974); Király Gy.: A filológus kalandozásai (1980); Borzsák I.: A Nagy Sándor-hagyomány Magyarországon (1984).
