szórakoztató irodalom
VIL14 711-715 | részcímszavakaz etnológiai és folklorisztikai kutatások eredményeiből visszakövetkeztethetően a szórakoztató műfajok gyökerei az →ősközösségi irodalom, az →ősköltészet korába nyúlnak vissza. Jóllehet az →eredeti szinkrétizmus viszonyai között a többfunkciós műfajok uralmával kell számolnunk, a →primitív irodalom és a →folklór tanulmányozásának funkcionalista irányzata (-→funkcionalista irodalomszemlélet), s mindenekelőtt W. R. Bascom kutatásai arra vallanak, hogy a rituális, oktató és viselkedést szabályzó műfajok mellett az elsőrendűen szórakoztatók is felmutathatók. A későbbi funkcióvizsgálatok se tették kétségessé, hogy más oppozíciók (normális szupranormális, poetikus–didaktikus, informatív–agitatív) mellett a komoly–szórakoztató jelleg az alapvető műfaji jegyek sorába tartozik. ● Amint erre M. Bahtyin hívta fel a figyelmet, a komikus–groteszk szórakoztatás „már a kultúra fejlődésének legkorábbi szakaszaiban fellelhető. Az őskori népek folklórjában a komoly — formáját és tónusát tekintve komoly kultuszok mellett ott találjuk a mulattató kultuszokat is, a nevetséges és szemérmetlen isteneket (→rituális nevetése), a komoly mítoszok mellett a nevettető és szitkozódó mítoszokat, a hősök mellett parodizált másukat”. E hagyományok (amelyeknek sorában különös jelentőségű a trickster alakja) a →tréfás mese számtalan alműfajától (amelyek közül nevezetesebb a →hazugságmese, trufa, Schwank, fabliau) a →hiedelemmondák, a →szokásköltészet változatos paródiáin át a humoros rövid műfajokig (tréfás →népdalok, →játékdalok, →csúfoló, vicc) a folklór egyik leggazdagabb rétegeként éltek tovább. ● Az →archaikus költészetben, s különösen a →szokásköltészetben igen gyakori az erotikus téma is, de a közösségi—didaktikus jelleg itt inkább uralkodik, mint a laszcív—szórakoztató. A folklórban is viszonylag kevés ilyen történet maradt fenn, de az erotikus —pornográf jelleg a szólásoktól a gyermekjátékokig igen széles skálán jelentkezik. ● A kaland témaköre a →hősepika archaikus műfajaiban bukkan fel, s teremt hosszú hagyományláncolatot; műfajteremtő vonása a látványos kaland a →novellamesének, melynek hősei már általában a hétköznapi világ szereplői, de fantasztikus-stilizált ábrázolásmódban jelennek meg. A modern szórakoztató irodalomban oly elterjedt bűnügyi történetek folklorisztikus — valamint a →félnépi költészetben, a ponyvairodalomban (→ponyva) igen elterjedt →előképei a →betyárköltészet, rablóköltészet műfajai, a gyilkosságballadák (→Moritat) stb. ● A →népi színjátszás két nagy tömbje közül is az egyik, a népi színjátékoké jellegzetesen szórakoztató jellegű (szemben a népszokással). Ezek előadói általában →mulattatók voltak. Az európai feudalizmus idején a karácsonyi, újévi, vízkereszti, farsangi, húsvéti ünnepek nagyszabású színjátékokkal és táncmulatságokkal kapcsolódtak össze, s vásárok, egyházi búcsúk alkalmával is rendszeresen sor került bizonyos mulattató szokásokra. Az utasemberek számára a fogadókban, fürdőkben rendeztek ilyeneket, s a közösségben végzett paraszti (fonó, tollfosztó stb.) munka is alkalmat adott nem hivatásos →előadók szórakoztató produkcióira.
Irodalom:
B. Malinowski: Sex and Repression in Savage Society (1927); A. Ellis: The Folklore of Sex (1951); C. M. Bowra: Heroic Poetry (1952); W. R. Bascom: Four Functions of Folklore (Journal of American Folklore, 1954); Je. M. Meletyinszkij: Geroj volsebnoj szkazki (1958); St. Thompson: The Types of the Folktale (1961); Ph. Rawson: Weltgeschichte der erotischen Kunst (1969); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972): uő: A folklór alkotások elemzése (1972); K. Riha: Moritat, Bänkelsang, Protestballade (1975): M. M. Bahtyin: A szó esztétikája (1976); I. Propp: A komikum és humor megjelenési formái a folklórban (1977); M. M. Bahtyin: Francois Rabelais művészete a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (1982); Je. M. Meletyinszkij: A mítosz poétikája (1985); Erósz a folklórban (1987); A szerelem kertjében (1987); Küllős Imola: Betyárok könyve (1988).
Tágabb értelemben ide vonható majdnem minden →játék, a mulattatás több formája (→mulattató), a cirkusz (→cirkuszdráma), ezen belül különösen a bohóc által előadott különböző számok (nemcsak a →bohóctréfa), a →kabaré sokféle gyakorlata. Az irodalom ezeket a jelenségeket témaként is gyakran felhasználja, pl. a cirkuszról, mutatványosokról számtalan szépirodalmi alkotás szól. Másrészt éppen az ilyen leírások adnak módot arra, hogy e jelenségek történetét bemutassuk. Nem egy, a szórakoztatásra vonatkozó történeti munka voltaképpen szépirodalmi jellegű művek, visszaemlékezések ilyen jellegű adatainak egybekapcsolásából áll. ● Elméletileg főként a népi kultúra, ezen kívül egyes társadalom-történeti korszakok (reneszánsz, barokk) általános, művelődéstörténeti bemutatásakor került elő az akkori ünnepek, játékok, szórakozások középpontba állítása. J. Huizinga, M. Bahtyin és mások irodalomelméleti következtetéseket is levontak mindebből, a „játszó ember” vagy a „nevetéskultúra” fogalmait írókra, közönségükre, társadalmi környezetükre egyaránt vonatkoztatták. A →szokásköltészet, az →ünnep, a →humor ilyen értelemben is használt kategóriákká váltak.
Irodalom:
J. Huizinga: Homo ludens (1944); R. Schenda: Volk ohne Buch. Studien zur Sozialgeschichte der populären Lesestoffe 1770—1910 (1970); Szerdahelyi I.: A mindennapi élet esztétikája (1974); R. Mandrou: De la culture populaire aux XVIIe et XVIIIe siécles (1975); R. Schenda: Die Lesestoffe der Kleinen Leute. Studien zur populären Literatur im 19. und 20. Jahrhundert (1976); H. J. Kreutzer: Der Mythos vom Volksbuch (1977); Bogdán I.: Régi magyar mulatságok (1978); I. Weber-Kellermann: Was wir gespielt haben. Erinnerungen an die Kindheit (1981); M. Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (1982); Hernádi M.: ünneplő társadalom (1985); Endrei W.—Zolnay L.: Társasjáték és szórakozás a régi Európában (1986); Jánosi Gy.: A szórakozás történelmi funkcióváltozásai (1986); A. Ja. Gurevics: A középkori népi kultúra (1987); N. Elias: A civilizáció folyamata (1987); P. Ariés—G. Duby: Histoire de la vie privée (1—5. köt., 1987—).
