sátánizmus
VIL12 549-553hasonló szemlélet megfigyelhető az Európán kívüli kultúrákban is, sőt, a kereszténység olykor így értelmezi más vallások és kultúrák jelenségeit (így említi az iszlám, az izmaeliták, a sámánizmus, a primitív vallások démonikusnak tekintett lényeit a zsidó—keresztény Sátán szinonimájaként). Voltaképpen azonban csak a héber Sátán (‘ellenség’), majd a keresztény Ördög alakja köré formálódó történetek tartoznak ide. ● A világszerte ismert →dualisztikus eredetmonda műfajában a teremtésnek is két főszereplője van: a Jó (Isten) és ellentéte a Gonosz. Az európai folklór is őrzi az Istennel, illetve a vallással szemben állók alakját: ám ezek vagy a már kibontakozott →ördög-irodalom alkotásaiból származtathatók, vagy csupán utólag értelmezték őket ilyen keretekben, mint pl. a →boszorkánymonda műfajában az ördöggel paktálókról szóló történeteket. Voltaképpen a középkori egyházi irodalom, majd a reneszánsz kori mágikus irodalom teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a Sátánnal kialakított kapcsolat irodalmi témává váljon. E klasszikus világirodalmi téma a Faust-monda keretében formálódott ki (→Faustbuch). Folytatásai napjainkig ezt követték, ide értve Goethe, Lenau, Th. Mann műveit is. A sátánnal kötött szövetség története ma is világszerte ismert, gyakorlatilag a Faust-téma keretéhez illesztve. Az Isten elleni lázadást jelentő szövetség következtében evilági előnyöket (pénz, örök ifjúság, szerelmi vágyak kiteljesítése) élvező, olykor a természet titkaiba behatoló, máskor a társadalom ítéletein felülemelkedő varázsló (vagy csak az ördög tudását kihasználó szemfényvesztő) története a nagyközönség számára izgalmas, erkölcsi mondanivalót azonban nem képviselő olvasmány. Ennek ideológikus meghaladása azonban éppen a magasabb szemléletet érzékeltetheti: ezért válik Goethe, Byron, Lermontov számára a „démon” hőssé, a lázadó ember szimbólumává. Ilyen értelemben lesz az eredetileg evilági, moralizáló és elrettentő varázslótörténet a sátán hatalmának megjelenítésévé, igazolásává, noha csak ritkán apoteózisává. A sátánizmus irodalmi divatja viszont már nemcsak ezt hangsúlyozza. Ebben megtalálhatjuk Lucifer „fényhozó” (azaz felvilágosító, emancipáló) értelmezését, amelyet olykor a marxista esztétika abszolutizált és az evilágiság, az antiklerikalizmus győzelmévé magyarázott. Ez egyoldalú: a diabolikus elem e történetben egyszerre képviseli a természetfeletti (és a technika, valamint a kifejezett plutokrácia) előnyeit, mindenható voltát — ugyan akkor démonikus, emberpusztító jellegét és végül is korlátait. Minthogy az ilyen témájú művekben közvetlenül is megjelenik a menny és a pokol, az Isten (angyal) és az ördög, a bűn és a büntetés dimenziója is a vallásos világkép egészén belül látható. ● M. Praz klasszikus értékű műve (La carne, la morte e il diavolo. ‘A testiség, a halál és az ördög’ 1930; később több nyelven és átdolgozva is) szerint a fekete romantika szerelmi szabadossága, morbiditása összefügg az ördög kultuszával. A csúf és rontó szépség („Medusa-szépség”. „la belle dame sans merci”), a vámpírszerű asszony és a sötét kultuszokba merülő író bizarr kapcsolatát világhírű alkotók legfontosabb műveikben mutatják be (Goethe, Shelley, Keats, Novalis, Chateaubriand, V. Hugo, Baudelaire, Flaubert, D ‘Annunzio, Tasso, Marlowe, Webster, az angol reneszánsz és barokk írói, Milton, Schiller, a rémregények szerzői, Byron, Sade, Richardson, Diderot, Montigny, P. A. F. Choderlos de Laclos, Restif de la Bretonne, E. Th. A. Hoffmann, G. Sand, Poe, Lautréamont, Mérimée, Sue, Th. Gautier, Swinburne, O. Wilde, Huysmans, O. Mirbeau, Laforgue, G. Moreau. Heine, Mallarmé, Villiers de l’Isle- Adam, Péladan, C. Mendés, Dosztojevszkij, W. Pater, Lorrain, Rémy de Gourmont, Barrés, Gide. F. Rops, Samain, a Goncourt-fivérek. Verlaine követik egymást a példák során). Noha nem mindegyikük művében bukkan fel maga az ördög, a „rossz” kultusza következetesen megtalálható bennük. Praz szemében az ilyen „romantika” és „erotika” nem elutasítandó, nem is perverz, inkább az esztéticizmus egyik aspektusa, amelynek tényeit figyelembe kell venni. ● Különösen a 19. sz.-i francia irodalomban jelenik meg a sátánizmus vallástörténeti, mozgalom jellegű formában. Főként III. Napóleon korában alakulnak ki valóságos sátánista közösségek, vagy legalábbis ezekről adnak hírt az újságok, s később az irodalom is. Az esztétizáló, antiklerikális ördögirodalom már V. Hugo, G. Sand írásaiban is megtalálható. Hugo Satan pardonné (‘A kegyelmet nyert sátán’, 1854) c. műve ugyan teológiai magyarázatot ad a bűnbeesés újraértelmezéséhez, ám ehhez nem kapcsol új rítusokat. A francia egyház viszont ekkor már az asztaltáncoltatókat, spiritisztákat is az ördög híveiként üldözi. Az 1850-es években válik divattá sok ilyen csoport. Legismertebb képviselőjük A.-L. Constant (ezoterikus nevén Éliphas Lévi), a sátánisztikus misztika megteremtője. Renan, Baudelaire és mások kapcsolatban állnak ilyen csoportokkal. Új fejezet kezdődik a század utolsó évtizedeiben, amikor Barbey d’Aurevilly megírja Diaboliques (‘Ördögségek’, 1874) c. művét (noha továbbra is katolikusnak tartja magát), s Huysmans életében és műveiben a fekete mágia, a feketemise bemutatása ugyanezt az érdeklődést tanúsítja.
Irodalom:
A. Tille: Faustsplitter in der Literatur des 16. bis 18. Jahrhunderts (1900); K. G. Wendriner: Die Faust-Dichtung vor, neben und nach Goethe (1913); Heinrich G.: Faust. Irodalomtörténeti czikkek (1914); H. W. Geissler: Gestaltungen des Fausts (1927); P. M. Palmer—R. P. More: The Sources of the Faust Tradition from Simon Magus to Lessing (1936); G. Ferchault: Faust. Une Légende et ses musiciens (1948); Cl. Seignolle: Le diable dans la tradition populaire (1959); V. M. Zsirmunszkij: Legenda o doktore Fausztye (1958); C. Dédéyan: Le Théme de Faust dans la littérature européenne (1954—1967); G. Bianquis: Faust á travers quatre siécles (1955); G. A. Altenberg: La storica figura del Doctor Faust ed il motivo faustiano nella letteratura europea (1960); W. Wegner: Die Faust-Darstellung vom 16. Jh. bis zur Gegenwart (1962); H. Birven: Der historische Doktor Faust (1963); H. Henning: Faust in fünf Jahrhunderten (1963); uő: Faust-Bibliographie (1966—1976); L. Kretzenbacher: Teufelsbündner und Faustgestalten im Abendlande (1968); Romi: Métamorphoses du Diable (1968); M. Praz: Liebe, Tod und Teufel. Die schwarze Romantik (1970); C. Wilson: The Occult. A History (1971); G. Mahal: Mephistos Metamorphosen. Fausts Partner als Repräsentant literarischer Teufelsgestaltung (1972): Ansichten zu Faust (1973); E. Middell—H. Henning: Faust (1975); J. W. Smeed: Faust in Literature (1975); L. Petzoldt: Magie und Religion (1978); G. Mahal: Faust. Die Spuren eines geheimnisvollen Lebens (1980); L. Petzoldt: Das Volksbuch von Doktor Faust (1981); Walkó Gy.: Faust és Mefisztó (1982); B. Gloger-W. Zöllner: Teufelsglaube und Hexenwahn (1983); G. Ma-hal: Der Historische Faust (1983); H. Hartmann: Faustgestalt — Faustsage Faustdichtung (1987); G. Henningsen: A boszorkányok ügyvédje (1988); H. Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona (1989).
● 2. szűkebb értelemben a sátánizmus irodalma az ördögimádók (sátánisták) titkos szertartásainak leírását adja. Előzményeit a titkos társaságok irodalma, a boszorkánymonda és általában a mágikus irodalom körében ismerjük. Minthogy a 19. sz.-ig az egyházi és világi bíróságok (majd az inkvizició) szabályos eljárásokat folytatott a sátánista csoportok ellen, ezekben a forrásokban maradtak ránk azok a leírások, amelyek befolyásolták a később az e témákat irodalmi szempontból feldolgozókat (és a későbbi szertartások megrendezőit is). ● A titkos szertartásokba a be-vezetés fokozatosan történik, gyakran víziók kíséretében. A szertartás csúcspontja az ún. Sabbat vagy fekete mise, az egyházi szertartás visszautasítása, blaszfémiája, illetve a gonosszal való egyesülés rítusa. A nem túl sok hitelesnek tűnő beszámoló szerint e rítusnak viszonylag huzamos hagyománya volt; ehhez később az irodalmi művek is hozzájárultak. ● Az antikvitás mágikus történetei (ezekre utal a történetíró Livius csakúgy, mint Lukianosz vagy Apuleius a misztérium-leírásokban) bizonyos módon továbbélnek. A középkor elsősorban a templomosok titkos rítusait, a különböző megszállottság-rítusokat, de ezekhez kapcsolódva a boszorkányhit, sőt az alkimisták megnyilvánulásait is ide sorolja. Az a tetemes irodalom, amely a dokumentumokból, s az ezekhez írt (nem mindig hiteles) kiegészítésekből, kommentárokból, átdolgozásokból áll szinte kibogozhatatlanul keveredett, s évszázadok nemzetközi motívumkincsét kapcsolta össze. A legnevezetesebb ilyen történetek Jacques de Molay templárius nagymester 1310-ben rendezett feketemiséjére, az 1440-ben elítélt francia marsall, Gilles de Rais mintegy 8 éven átűzött hasonló varázslataira, XIV. Lajos tenyérjósa és asztrológusa, Catherine Montvoisin (La Voisin) állítólag két és fél ezer kisgyermeket elpusztító varázslataira, s egyik szeretőjének Guibourg abbénak 1660-ban megkezdett feketemiséire vonatkoznak. Egyébként XIV. Lajos udvarában politikai cselszövésekkel átjárt valóságos csapatküzdelem folyt a különféle mágusok, varázslók között, amelynek La Voisinkivégzése (1680) aligha vetett véget. E történetekről dokumentumok keringtek. A népszerű kiadványok sorát viszont az Histoire de Magdeleine Bavent, avec sa confession générale et testamentaire (‘Magdeleine Bavent története, általános gyónásával és végrendelkezésével’, 1652) nyitotta meg. Ebben egy orsolyás kolostorban lezajló ördögi rítusokról kapunk beszámolót; a mű az egész európai irodalomban elterjedt (németre J. Görres fordította). Magukat a rítusokat Angliában is gyakorolták, legalábbis 1735-től kezdve, amikor Sir F. Dashwood a találóan Medmenhamnek (‘Bolondóc’) nevezett társaság szertartásai közé ezeket bevezette. Innen vette át a szokásokat (vagy értesült ezekről) az angol romantika csakúgy, mint a 19. sz. végének →Celtic Revivalje. ● A 19. sz. francia művelődéstörténetében az egymással vetélkedő szekták és a velük foglalkozó pamfletek, valamint a klerikalizmus és antiklerikalizmus ideológiáját tükröző nyilvános polémiák sorozata következett. A rózsakeresztesekről egy magát XVII. Lajosnak kiadó német szélhámos (K. W. Naundorf) híveivé szegődött csoport okkult mestere, E. Vintras (1807—1875) feketemiséi miatt 1842—45 között börtönben volt, majd Angliába távozott, ahonnan 1863-ban tért vissza francia földre. Szektája megmaradt, és több „papot” is szentelt. Ezek közül a legnevezetesebb Boullan, kiközösített abbé (1824—1893) volt, aki szexuális fekete mágiát űzött híveivel. Hozzá fordult az író J. K. Huysmans, amikor Lá Bas (‘Ott lent’, 1891) c. regényéhez anyagot keresett: ebben olvasható a sátánisztikus mise legismertebb, viszonylag hitelesnek tekinthető leírása. Huysmans később is támogatja Boullan abbét (Gilles de Rais-ről és a köznapi fekete mágiáról pedig könyveket írt). Közben az Éliphas Levi néven híressé vált francia exabbé és mágus, A.-L. Constant (1810—1875) létrehozott egy francia okkultista csoportot, amely 1854-es londoni útja révén (és a regényíró E. Bulwer-Lytton közvetítésével) a 19. sz. végi angol misztikus irányzatoknak is egyik legfontosabb kiindulópontja lett. Az ő halála után, és mintegy reinkarnálódásaként a Baudelaire köréhez tartozó S. de Guaita márki (1861—1897) megalapította „A Rózsakeresztesek kabbalisztikus rendjét” (1887). amelynek számos részlegében irodalmi és esztétikai tevékenység is folyt. Az írók közül a mozgalomban később szakadást keltő Joséphin Péladan, a Papus néven ismertté vált G. Encausse, a regényíró P. Adam, távolabbról M. Barrés, és bizonyos közvetítésekkel még más, a misztika iránt érdeklődő művészek is kapcsolódtak ide. S. de Guaita és titkára beférkőzött Boullan abbé bizalmába, majd a rózsakeresztesek nevében leleplezte sátánisztikus rítusait. Le Serpent de la Genése (‘A teremtéstörténet kígyója’) c. trilógiájának első része, a Le Temple de Satan (‘A Sátán temploma’, 1887) közvetlenül támadta Boullan mozgalmát. Átkokkal és varázsigékkel viaskodtak az ellenfelek, s az abbé halála után Huysmans úgy nyilatkozott, hogy mágikus gyilkosság áldozata lett. Némileg csökkenő mértékben egészen az első világháborúig tartott a francia irodalmi misztika, amelynek hangsúlyos része volt az ördögkultusz. ● Az →erotikus irodalom és a →pornográf irodalom blaszfémikus témaként használja fel a feketemise és az ördögtisztelet történetét. A legnevezetesebb ilyen jellegű korai leírás de Sade márki Justine c. regényében (egy a Vatikánba helyezett fekete miséről pedig a Juliette c. regényben) olvasható. Bár homályos utalások nyomán a 19. sz.-i német, olasz, spanyol irodalomban is feltehetjük e hagyomány ismeretét, még a sátánistának tartott írók — mint pl. a lengyel S. Przybyszewski — is inkább csak irodalmi extremitásként érintették ezt a témát. Angliában azonban a 18. sz. óta élt az ilyen rítusok hagyománya, és ezeket nem csupán a vallási excentricizmus keretében művelték. A —→Celtic Revival keretében L. Mathers (aki „kelta” korszakában MacGregor Mathers, majd MacGregor néven szerepelt) megalapította a rózsakeresztesek keresztény kabbalista irányzatából az Order of Golden Daum (‘Az Arany Hajnal Rendje’) társaságot, amelynek tagjai közé tartozott W. B. Yeats, és más írók (A. Machen, B. Stoker stb.) is. Mathers társasága kapcsolatban állt európai (talán német) ezoterikus csoportokkal, rítusaik (amelyeket illetéktelenek több ízben is „lelepleztek”) nem álltak távol a fekete mágiától. Ezek később nyilvánvaló sátánisztikus jelleget öltöttek A. Crowley (1875—1947) horrid szexuális mágiájában. Az eredeti, stilizált kelta titkos társaság folytatásának nyomait megtaláljuk J. C. Powys, R. Graves és más írók tevékenységében. ● 1932-ben Párizsban Maria de Naglowska alakította meg a Confrérie de la Fléche d’Or (‘Az Arany Nyíl Szövetsége’) titkos társaságát, amely ugyan a szexuális harmónia és az „Anya” eljövetelének kultuszát hirdette, ám bizonyos mértékig a „feminista sátánizmus” megnyilvánulásaként is értékelték. ● Meg-bízható ismerettel rendelkezünk a két világháború közti sátánizmusról, ide értve ennek fasiszta, szürrealista vagy akár extrém materialista csoportjait. Az USA-ban a beat- majd a rock nemzedék szubkultúráiban fedezhetünk fel hasonló vonásokat. Ezeket már az irodalom is bemutatta. Napjainkban a horror és a valódi bűnügyek egyaránt ébren tartják a téma iránti érdeklődést, s az ördöghit kriminális jelleggel — felelevenedett a fiatalok szubkultúrájában. ● Az Európán kívüli kulturális hagyományok közül sokat ide kapcsoltak (pl. a jezidizmust, a tűzimádókat, a primitív népek bálványimádóit, a vudu gyakorlatát), általában mindazt, amit a fekete mágia vagy az ördögirodalom fogalmaival lehetett leírni. Az azonosítás természetesen téves. A tömegkommunikáció azonban gyakran bemutatja e jelenségeket, és akarva-akaratlan a vallásos irodalom antipólusaként jelennek meg az ördögűzésről, fekete mágiáról tudósító művek. ● A magyar művelődés története is érintkezett ilyen hatásokkal, de a boszorkányság vagy a mágia, az ezoterikus mozgalmak, a hazai okkultizmus igazában nem öltött nyilvánvalóan sátánisztikus formát. Egészen a legutóbbi időkig a magyar nihilizmusban sem volt ilyen áramlat. Ugyanakkor jellemző az az érdeklődés, amely de Sade, Huysmans, a kelta mágia iránt megjelenik irodalmunkban. Baudelaire, Swinburne és mások esztétikájának ilyen elemeit nálunk kevesen vették észre. ● (→démonológia. ördögirodalom, titkos társaságok irodalmat)
Irodalom
C. de Planey: Dictionnaire infernal (1818); T. Abner: Les Apparitions du diable (1879); S. de Guaita: Essais de sciences maudites (1886); J. Ashton: The Devil in Britain and America (1889); Papus: Catholicisme, satanisme et occultisme (1890); J. Bois: Satanisme et la magie (1895); D. Vaughan (=Leo Taxil): La Palladium regénéré et libre. Lien entre les groups lucifériens indépendants (1895); A. E. Waite: Devil-Worship in France (1896); A. Lillie: The Worship of Satan in Modern France (1896); J. K. Huysmans: La Magie en Poitou. Gilles de Rais (1899); .J. Lemoine: Les Enfers lubriques (1900); R. Brévannes: L’Orgie satanique á travers les siécles (1904); Caufreynon Jaf: Les Messes noires. Le culte de Satan-Dieu (1905); R Schwaeble: Le Sataniste flagellé: Satanistes contemporains. incubat, succubat. sadisme et satanisme (1912); J. Isya: Devil Worship (1919); Bricaud: La Messe noire, ancienne et modern (1924); M. Garcon J. Vinchon: Le diable, étude historique, critique et médicale (1926); J. Sylvius: Messes noires. Satanistes et Lucifériens (1929); C. Grillet: Le Diable dans la littérature franise su XIXe siécle (1935); M. Rudwin: Les Écrivains diaboliques de France (1937); R. Fuller: Hell-Fire Francia (1939); H. T. F. Rhodes: The Satanic Mass (1954); F. Barney: Priére á Satan. Messes noires d’hier et d’aujourd’hui (1957); M. Milner: Le Diable dans la littérature francaise de Cazotte á Baudelaire (1960); M. Praz: Liebe, Tod und Teufel (1960); J. C. Baroja: Laa brujas i su mondo (1961); R. Villeneuve: Le Diable. Erotologie de Satan (1963); G. Zacharias: Satanskult und schwarze Messe (1964); A. Rosenberg: Praktiken des Satanismus (1965); Romi: Métamorphoses du Diable (1968); P. Haining: The Satanists (1969); U. K. Dreikandt: Schwarze Messen (1970); C. Wilson: The Occult (1971); M. Rudwin: The Devil in Legend and Literature (1973); M. M. Sejnman: Vera v djavola v isztoriji religiji (1977); K. R. H. Frick: Satan und die Satanisten (1982–1986); Alexandrian: Historie de la philosophie occulte (1983); K. Seligman: Mágia és okkultizmus (1987); J. Dittmar: Eoterik-Almanach (1988); H. Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona (1989); Fónagy I.: Mágia (1989).
