karikatúra
VIL6 65-66 | részcímszótörténetileg igen érdekes multú jelenség: a természeti népek általában a saját kultúrájukon kívül állókat (elő-szeretettel az európai hódítókat) jelenítik meg ilyen módon. Az ókori magaskultúrák (Egyiptom, Hellasz, Róma) idején alakul ki néhány tipikus válfaja: a főként mítoszok és rítusok ellen irányuló karikatúra, amely az irodalmi →mítosztravesztiák mellett a grafikus művészetekben és a kisplasztikában terjedt el. Ennek nyomai voltaképpen egészen a polgári karikatúra megjelenéséig megfigyelhetők. A folklórban meglehetősen ritka; a népművészetben az emberábrázolás, ritkábban más jelenetek (pl. vadász temetése) kísérőjelensége. A szóbeli folklórban néhány →csúfoló él egyedi vonások karikatúraszerű kifigurázásával. Az utánzó táncok között is megfigyelhető, a zenében csak morzsákban fordul elő. A polgári társadalomban e forma igénybe veszi a korszerű közlési eszközöket (könyvnyomtatás, sajtó), és sorozatokat teremt meg, amelyek nagy művészek (W. Hogarth, H. Daumier) kezén a népélet kritikáját is adják. Ennek során a folklór jelenségei egyrészt a karikatúra célpontjává válnak, másrészt a hivatásos karikatúra mesterei olykor a folklórból kölcsönöznek elemeket, ritkábban művészi megoldásokat. A híres élclapok, mint a francia La Caricature(1830-tól), Le Charivari (1832-től), az angol Punch, (1841-től), a német Fliegende Blätter (1844-től) és Kladderadatsch (1848-tól) közvetlenül is befolyásolták a magyar karikatúra és annak folklorizmusa létrejöttét. Ennek előfutárai már a reformkorban megfigyelhetők, majd a forradalmi időben megjelenik az első magyar élclap, a Charizuri — Dongó (1848). Ennek hagyományát folytatják a múlt század nevezetes humoros lapjai: Üstökös (1858-tól), Borsszem Jankó (1868-tól), Bolond Istók (1878-tól). Mindegyikben megfigyelhető a népköltészeti folklorizmus (Ágai A., Jókai és mások révén), valamint a rajzok folklorizmusa. Ez utóbbinak legnagyobb mestere a festő Jankó J. (1833–1896), a néprajztudós Jankó J. apja. E lapok teremtik meg több állandó figura alakját (Kakas Márton, Mokány Berci, a mihaszna rendőr, a műveletlen mucsaiak), amelyek szóban és rajzban egyaránt megjelennek, és tetemes mértékben befolyásolják a humoros folklórt is. Az irányzat tetőpontját és végét Gárdonyi G. Göre Gábor-könyvei (1895–1899) jelentik. A 20. sz.-i karikatúra folklorizmusa jóval kisebb, annak ellenére, hogy az 50-es években a →csasztuska és →rigmus pártolása idején a népies karikatúra feltámasztásával is kísérleteztek. ● Az eredeti folklór művészetekben az anekdotizmus és a néhány vonással történő jellemzés segíti elő létét, önálló művészi eljárássá mégis ritkán válik.
Irodalom:
K. Rosenkranz: Aesthetik des Hässlichen (1853); Champleury: Histoire générale de la carioature (1864—1880); Th. Wright: History of Caricature and Grotesque in Literature and Art (1875); Imre S.: A néphumor a magyar irodalomban (1890); Greguss A.: A torzképről (A Kisfaludy Társaság Évlapjai, 1896); Ágai A.: Utazás Pestről Budapestre (1908); E. Fuchs: Die Karikatur der europäischen V'ölker (1921); L. Refort: La caricature littéraire (1932); Takács M.: Jankó János (1936); Tóth E.: A gúnyrajz (Esztétikai Szemle, 1943); W. Hofmann: Caricature (1959).
