eskü
VIL2 1227-1228a primitív irodalom, népköltészet, általában a rítusköltészet műfaja. Célja valamely ígéret vagy kötelezettségvállalás mágikus erejű →formulával való megpecsételése. Ehhez meghatározott szöveg és gesztus tartozik, az eskükötés színhelye, módja, a jelenlevők személye is rendesen kötött. Gyakran avatáshoz kapcsolódik. Szövege közel áll az átok és a ráolvasás szövegeihez, gyakran ritmizált, poétikus (legtöbbször hiperbolikus kifejezésekkel él). Az irodalomban főként az →archaikus költészet használja fel, de gyakori a romantikus drámákban, regényekben, szerelmi dalokban. Az esküszegés a tragédiák, sőt a gúnyiratok, travesztiák, állatmesék kedvelt témája (ilyenek a középkori Róka-regényben a fondorlatos főhősről szóló epizódok). Az eskü — esküszegés — büntetés — istenítélet egymásutánja a fejletlenebb kompozíciójú alkotásokban mintegy a művészi következetességet helyettesítheti. Területileg igen sokféle formáját ismerjük. Nevezetesebbek a sémita népek átokformulákkal teli esküszövegei, valamint az egész középkorban megmaradt német esküminták. A magyarok, mint a török népek is általában, állatokra (kutyára) esküdtek, vérszerződéssel pecsételve meg ígéretüket, ami megint csak visszatérő témája a kortársi →hősepikának, később a →krónikák híradásainak, még később a romantikus történelmi tárgyú irodalomnak.
Irodalom:
L. Lasch: Der Eid (1908); Marót K.: Der Eid als Tat (1924); E. von Künssberg: Schwurgebärde und Schwurfingerdeutung (1941); Ph. Hofmeister: Die christlichen Eidesformen (1957); Bónis Gy.—Kovács F.: Régi magyar esküminták (Magyar Nyelv, 1961).
