monda

az epikus költészet műfajcsoportja, amely általában még közvet­lenül kapcsolódik helyi vagy időbeli mozzanataihoz. Tartalma ennek követ­keztében igen változatos lehet, kiterjed a hiedelmekre, az ezekhez kapcsolódó szokásokra, helyi eseményekre, természeti és társadalmi jelenségekre, és ezeket magyarázza, következményeire utal. A műfaji fejlődés tekintetében is igen különböző. A közvetlen élményt rögzítő, szinte még megformálatlan élménytörténet (→memorát) gyakran folytatódik, vagy átmegy az inkább hagyományos, esztétikai megfogalmazású →fabulát je­lenségébe. Szerkezetileg az egyelemű, egymotívumú történettől a hosszas kompozíciójú történeti mondákig terjedhet. Az utóbbiakban akár több típus is előfordul, a szereplők száma viszonylag nagy, ugyanakkor a főszereplők száma ritkán haladja meg a hármat. A cselek­mény ritkán párhuzamos, inkább füzérszerű. Gyakori, hogy a történet elején fenyegető szereplő (hiedelemlény, ellen­ség stb.) bukkan fel, ennek egyetlen cselekedete, majd a következmény felszámolása vagy éppen indoklása már- a történet végét alkotja. Jellemzi a műfajt, hogy az elmondott esemény bizonyságaként történeti vagy természeti tényekre utal, mintegy az esztétikumon kívül keresi az elmondottak igazolását. ● Önálló jelenségként a német romantika fedezi fel, a Grimm-testvérek Deutsche Sagen (‘Német mondák’) c. gyűjteménye (1835) már tartalmazza főbb műfajait, a kommentárok pedig felvetik a legtöbb fontos kutatási kérdést: a mesével összevetve inkább reális, két fő alfaja van (→történeti monda és →hiedelemmonda). Megkülönböztetjük az egyes természeti képződményekhez (hegy, barlang, tó stb.) vagy emberi építményhez (vár, rom, híd stb.) kapcsolódó →helyi mondákat. A 20. sz.-ban több morfológiai jellegű vizsgálat foglalkozott a műfaj kialakulá­sával. A német és skandináv kutatás szerint az élményből beszámoló (Bericht) lesz, amikor ez némileg megszilárdul, →élménytörténet (Erlebnisbericht) a neve, majd huzamos történeti állandóság, széles körű elterjedés után lehet csak igazán mondának nevezni a műfajt. A svéd C. W. von Sydow több ízben is finomította ezt a beosztást. Az ő elgondolása szerint a korai formák neve a memorát, majd a véglege­sebbeké a fabulát. Ugyancsak ő hangsúlyozza a →tanúmonda és a →fict önálló jelenség voltát. Az előbbi egy jelenség vagy képződmény magyarázata, az utób­bi egy mondatnyi kijelentés. ● Rokon műfaj az eredetmonda (vagy aitiolo­gikus monda), amely az →eredetmítoszhoz képest későbbi képződmény. Kap­csolatba hozható a szentekkel foglal­kozó →egenda műfajával. Az elneve­zést illetően a francia. angol szóhasználat­ban a „legenda” egyaránt jelent ‘mondát’ és ‘legendát’. A →mese műfajai között számos eredetmonda, néhány hiedelemmonda és történeti monda is megtalálható. Az →állatirodalom és az →állatmítosz olyan széles értelemben vett fogalmak, hogy külön állatmonda-fogalmat nem is alakítottak ki. Az elterjedést vette figyelembe a norvég R. Th. Christi­ansen, amikor megkülönböztette a →vándormonda (migratory legend) fogal­mát. Ezen a nemzetközi mondakincsben széles körben elterjedt történeteket érti. ● Osztályozását, típusokra és motívu­mokra tagolását már a múlt századi mesekutatás megkezdte, néhány mesének tekintett szöveg alapján. A finn iskola több →eredetmonda nemzeti katalógusát készítette el, a helyi mondákról is jegy­zékeket alkotott. A hatvanas években több értekezlet foglalkozott azzal a kér­déssel, hogy típusok, motívumok vagy más rendező elv alapján kell-e csoportosí­tani a mondákat. A történeti mondákra a történeti események általánosítása, a hiedelemmondákra a legfőbb cselekvő személyek tettei adnak ilyen eligazítást. így dolgozták ki 1964-ben a jelenleg is érvényes nemzetközi típusrendszer váz­latát, amelyet a német kutatók után a magyarok is alkalmaztak (→mondakataló­gus). Kézikönyvszerű, szócikkes összege­zésként több mese- és mondalexikon foglalkozott e műfajjal, a történeti monda hőseiről a →tárgytörténet kézikönyvei is tájékoztatást adnak. Nem egészen pontos műfaji határai miatt több vallási és mito­lógiai (sőt ikonográfiai) lexikon is foglal­kozik mondaanyaggal. Voltaképpeni önálló teljes mondalexikon azonban eddig még nem készült. ● A jelenleg is használt beosztás a következő: hiedelemmondák (15 főcsoport, mintegy 80 alcsoporttal) : A) Sors, végzet, előjelek — B) Halál és halottak — C) Kísértet — D) Szellemek vonulása — E) Túlvilágjárás — F) Ter­mészet-hiedelemlények — G) Váltott gyerek — H) Elvarázsolt lények, átvál­tozások — J) Ördög — K) Betegségdémonok — L) Természetfeletti erővel vagy tárgyakkal rendelkező emberek — M) Mitikus állatok és növények — N) Kincsek — 0) Természetfeletti lények — P) Mágikus tárgyak — R) Tabu — S) Varázslás. Történeti mondák (6 főcsoport, különböző beosztásban ezen belül lega­lább 60 alcsoport): A) Emberi létesítmé­nyek keletkezése, alapítása (benne hely kijelölése, birtokalapítás, templomépítés, várépítés, családok eredete, falvak és más települések keletkezése, halmok, árkok, alagutak, egyéb építmények vagy létesítmények) — B) Helyhez fűződő mondák (benne névmagyarázó, természe­ti jelenséget magyarázó, ősmaradványo­kat magyarázó mondák) — C) Őstörténeti mondák (egyes népek, népcsoportok, kihalt népek létrejötte (életük, pusztulásuk) — D) Háborúk és katasztrófák (benne az események előjelei, természetfeletti harcolók és ellenségek, álruhás harc, cselek, kincsek keletkezése, rablók és rablások, szokásmagyarázó történetek) — E) Kiemelkedő személyek, hősök (benne sár­kányölő, sebezhetetlen hős, erős ember, természetfeletti ősöktől származó hős, alakváltoztató hős, halhatatlan hős, a hős csodás módon lesz uralkodó vagy vezér, a hős különleges temetése, temetési helyének eltüntetése, keresése, sírja és rejtekhelye, álruhás hős, igazságtevő hős, a hős természetfeletti segítői vagy eszközei, lova, rablók és betyárok, szabad­ságharcosok) — F) A rend megsértése (benne bűn és bűnhődés, egyházi tilalmak megszegése, antifeudális mondák, szabad­ság- és gerillaharcok, munkásmozgalmi történetek, természetfeletti bűnhődés, ke­gyelem, kiengesztelés, a túlvilág előjelei). Vándormondák (8 főcsoport, ezen belül 76 alcsoport, az →AaTh számok rendszeréhez hasonlóan, ám 3000-től 8025-ig terjedő számsorral): mágikus könyv és használói — boszorkányok és boszorkányság — az emberi lélek, kísértet és hazajáró lélek — vizek, tavak, tengerek szellemei — törpék és óriások — tündérek — háziszellemek és koboldok — helyi események, személyek és létesítmények mondái. Eredetmagyarázó mondák: rész­letes beosztásuk eddig nem készült el, néhány nemzeti rendszerezés (közte ma­gyar is) nagyjából a motívumok témáit követi. Legendák: részben a hiedelemmondák és történeti mondák, részben a legendamesék között található rendszere­zési kísérlet. ● Általában véve az egyes népek hagyományában igen eltérő csopor­tosítása képzelhető el, és néhány alműfaj (címermondák, a harangokkal kapcsola­tos történetek, a különböző vallások vagy felekezetek küzdelmeit bemutató mon­dák, a templáriusokra, huszitákra, eret­nekekre, szabadkőművesekre, zsidókra, cigányokra vonatkozó történetek stb.) igen különböző értelemben és arányban kerülhetnek elő. A társadalomtörténeti osztályozás szerint megkülönböztethetjük a parasztok, munkások, katonák, tenge­részek mondakincsét, tematikusan az urakra, városiakra, céhekre, papokra, uralkodókra, lázadókra, rablókra és betyárokra vonatkozó történeteket. Külön csoport a jogi és a vallási mondák sokrétű világa. Mivel mindegyik csoportban gya­kori az átírás, stilizálás, végül is az osz­tályozás igazán sokrétű és csak tájékozó­dást eredményezhet. ● Irodalomtörténe­tileg a romantika legkedvesebb prózai műfaja, különösen a várromokhoz kap­csolódó, sellőket és tündéreket felvonul­tató, szerelmi történetekkel fűszerezett változataiban. Elásott kincs, átkok, te metói jelenetek követik egymást. A szer­zők a középkori történeti és irodalmi forrásokból merítenek, ezeket javarészt átalakítják. Ha összegyűjtenek is népi szövegeket, ezeket a maguk stílusához és esztétikai érzékéhez igazítják, gyakran versbe szedik, vagy drámai színezetet adnak nekik. Különösen gazdag a 18. sz. végétől a skót, a francia, a svájci, a német és osztrák, a cseh és szlovák, a magyar, a lengyel történeti mondaanyag. Skandi­návia és a Baltikum területén a hiedelem-mondák (föld alatt élő törpék, genius loci típusú hiedelemlények), a Balkánon a hősies és bosszúálló történetek (köztük a betyártörténetek és rablótörténetek) ter­jednek el. Tulajdonképpen ilyennek tekinthetjük Amerikában a cowboy- és a vadnyugati történeteket is. A középkori hősepika ilyen értelmezésének megfelelő­en alakul ki a →hősmonda fogalma, amely voltaképpen téves, hiszen e törté­netek már nem mondai jellegűek. Az orosz mondákban igen gyakori az idegen ellenségekkel, illetve az uralkodó osztállyal való küzdelem, az antifeudális és társa­dalomkritikai mondák gyakran a társadalmi utópia vonásait is magukon viselik. ● A magyar irodalomba önálló műfaj-ként a reformkorban kerül, elválasztha­tatlanul az osztrák J. Hormayr és köre történeti jellegűnek tekintett publikációi­tól. A nemzeti múlt és a függetlenségi harcok előtérbe állítása német, cseh mintára már a reformkorban bekövetke­zik, elsősorban felvidéki és erdélyi tema­tikával. E gyűjtemények közül a Majláth J., Mednyánszky A. vagy a Pulszky házaspár kötetei németül jelentek meg, rendkívül átírt szövegekkel. Még a sza­badságharc előtti vállalkozás Ipolyi A. mitológiai célokból összeállított anyaggyűjtése. A szakszerű kutatást megelőzte több kétes hitelű helyi gyűjtés, Kőváry L., legkivált Orbán B. kötetei. Ezt az anyagot a magyar irodalomból sokan felhasznál­ták, legrészletesebben Jókai M., Mikszáth K. és Krúdy Gy. Iskolai és népnevelő céllal Benedek E. állítja össze a Magyar Mese- és Mondavilág köteteit, amelyek az őstörténettől a szabadságharc koráig így tekintik át a magyar társadalom múltját. Ebből merített a későbbi iskolakönyvek többsége is. A szaktudományos, folklo­risztikai kutatás eredményei már jóval kevésbé váltak közismertté. ● Az így összegyűjtött anyag nemcsak az irodalom, hanem a történeti festészet, a szob­rászat, a zeneirodalom (különösen az opera és a szimfonikus költemény) szá­mára is alapvető forrás. A harmadik világ területén főként a saját történeti hagyo­mány megteremtését kísérlik meg e forrásból. Tulajdonképpen a legújabb történelmi eseményeknek is megvan e műfaja (a két világháború, az ellenállás, a munkásmozgalom, a partizánharcok folklórjában), amelyből az élményregé­nyek szerzői sokszor merítenek. A hiede­lemmondákat a fantasztikus irodalom veszi át (→kísértettörténet), de a horror jellegű filmek is lehetnek ilyen eredetűek. ● A magyar mondakincs legrégibb rétege (lélekhitre, természetfeletti lényekre vo­natkozó hiedelemmondák) akár az őstörténetig nyomon követhetők, a →dualiasztikus eredetmondák azonban régiessé­gük ellenére is lehetnek újabbak. A sámánisztikus irodalom keretébe sorolt táltos-történetek csak kisebb hányadát adják a hiedelemmondáknak. A középkori mon­dák közül a „kutyafejű” ellenségre vo­natkozó történetek széltében ismertek a Balkánon, régebbiek a magyar honfog­lalásnál és nálunk kölcsönzésnek tekint­hetők. A tatár és török háborúk mondakincse nálunk kölcsönzött. Eljutott vi­szont a husziták, a cseh rablók, később az eretnekek mondakincse hozzánk. A középkori legendák közül az Árpád-házi Szent Erzsébetre vonatkozók inkább a német hagyományban ismertek, nálunk csak igen későn, az egyház és a szépirodalom terjeszti őket. Nemzetközi elterjedtségre tesz viszont szert a „jó király” mondaköre Mátyáshoz kapcsolód­va. Eredetét tekintve ez tudatos propa­ganda eredménye lehet. A későbbi török témájú mondakincs nálunk ritkább, mint a Balkánon. Központi helyet kap a sza­badságharcok mondakincse. Noha a Rákóczi-kor közismert mondái általában későbbiek és iskolás eredetűek, természe­tesen a 16–18. sz.-ban is volt epikája a küzdelmeknek. A 18. sz.-ra mehet vissza a betyármonda néhány legrégibb motívu­ma, itt szlovák, ukrán, román kapcsola­tokat említhetünk. Központi helyet ka­pott az 1848-as szabadságharc a magyar történeti mondakincsben. Fő figurája Kossuth, megint csak elválaszthatatlanul a hivatásos politikától. A közel egykorú betyármonda nemzetközi méretűvé válik, főként német területen válnak ismertté a magyar pusztai hősök (→betyártörténet). Nemzetközi párhuzamokat képvisel az agrárszocialista mozgalmak, majd később a munkásmozgalom mondakincse, ennek színhelye is internacionális. Az Amerikába való kivándorlás és az ottani élet esemé­nyeit számos érdekes történet örökíti meg. Századunk nagy világeseményeinek tör­téneteit még kellőképpen nem gyűjtötték egybe nálunk sem. ● Esztétikailag a bűn és bűnhődés jellemzi a történetek morálját, rendszerint tragikus végűek, ugyanakkor a meghaló kedves hősöket feltámasztják vagy visszavárják a szöve­gek. Néhány szerelmi történetben felbukkan az érzelmes és romantikus szem­lélet, amely egyébként nem túl gyakori a népköltészetben. A szereplők ábrázolása elnagyolt, érzelmekről ritkán értesülünk, illetve ilyen esetben irodalmi vagy ponyvabefolyásra gyanakodhatunk. Igen ked­veltek a gyilkosságok, szerencsétlenségek, itt azonban a kegyetlenségeket ritkán részletezik a szövegek. A valóságtól eltávolodás legismertebb példái a rablókkal rokonszenvező betyármondák, ahol a nép az egyébként számára is veszélyes hősöket magáénak érzi és idealizálja. Az eredetmonda néha szokásként kerül előadásra (óriástörténetek), a vallás pedig megjele­níti a bibliai történetek legtöbbjét (→vallásos színjátékok). A műfajok ma is élnek, elevenségiek semmit sem csökkent, sőt új témák is megjelentek (UFO, űrbeli látogatók, robotok stb.). ● (→bányászmonda, betyártörténet, boszorkánymonda, címermagyarázó monda, csillagmonda, dé­monológia, dite, dualisztikus eredetmonda, élménytörténet, eredetmonda, fabulát, fict, genealogikus monda, hősmonda, legenda, mágikus irodalom, memorát, mese, mese- és mondalexikon, mesetípus- és motívum-monográfiák, mítosz, mitológia, mondahős, mondakatalógus, mondakör, mondalexikon, motívumindex, ördögirodalom, tanúmonda, vándormonda, szokásmagyarázó történet, helyi monda, történeti monda, természeti monda)

Irodalom:

W. Grimm: Deutsche Sagen (1816—1818, új, kommentált kiadása L. Röhrich szerk. 1965); J. G. von Hahn: Sagwissenschaftliche Studien (1876); O. Dähnhardt: Natursagen (1—4, 1907); K. Werhahn: Die Sage (1908); O. Böckel: Die deutsche Volkssage (1922); Fr. Ranke: Volkssagenforschung (1935); C. W. von Sydow: Selected Papers on Folklore (1948); Ortutay Gy.: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethn, 63, 1952); Reidar Th. Christian­sen: The Migratory Legenda (1958); M. Lüthi: Volksmärchen und Volkssage (1961); W.-E. Peuckert : Handwörterbuch der Sage (1961—1963); W.-E. Peuckert: Sage (Deutsche Philologie im Aufriss, 1962); L. Schmidt: Die Volkserzählung (1963); Tagung der Sagenkommission der International Society for Folk-Narrative Research (Acta Ethn, 13, 1964); Voigt V.: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn, 76, 1965); Ferenczi I.: Történelem, szájhagyomány, monda-hagyomány (Ethn, 77, 1966); L. Röhrich: Sage (1966); Deutscher Sagenkatalog (Deutsches Jahrbuch für Volkskunde 13, 1967); Vergleichende Sagenforschung (szerk. L. Petzoldt, 1969); Dobos I.: A történeti mondák rendszerezéséről (Ethn, 81, 1970); Körner T.: Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból (Ethn, 81, 1970); L. Petzoldt: Deutsche Volkssagen (1970); J. Michálek: Spominkové rozprávanie s historickou tematikou (1971); Probleme der Sagenforschung (szerk. L. Röhrich, (1973); Voigt V.: A mondák strukturális-morfológiai vizsgálata (I. Osztály Közl., 29, 1974); Módy Gy.: Néphagyomány és helytörténet (1975); L. Petzoldt: HistorischeSagen (I — II., 1977); Mítosz és történelem (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához, 3., 1978); Dávid A.: Délszláv epikus énekek — magyar történeti hősök (1978); Dömötör T.: Monda (A magyar folklór. Egyetemi tankönyv, 1979); Hiedelemrendszer és társadalmi tudat (I—II., 1980); Bihari A.: Magyar hiedelemmonda-katalógus (1980).