komikum
VIL6 471-473 | részcímszóa komikum az →ősköltészetben, →primitív irodalomban és folklórban is megtalálható, egymástól történeti és helyi típusonként sokban különböző formákban. A hivatásos irodalomhoz képest kevesebb a →gúny és az →irónia, a nevetségessé tételnek egyszerűbb formái jellemzőek (pl. →csúfoló). Az utánzás rendszerint mimikus, pantomimikus jellegű, (le a zene vagy a tánc nem esztétikailag tesz valamit nevetségessé, csak a →helyzetkomikumra utal. Itt a szóbeliség tartalmazza a komikum általánosabb megvalósulását, bár a →jellemkomikum ritka. A →szokásköltészet jelentős hányada általában is vidám jellegű, a tragikus szokásoknak vagy műfajoknak (pl. sirató) a→paródiái általában a gúny, gyakran a szatíra határáig is eljutnak. ● Az ősköltészetben és primitív irodalomban az elsődleges szinkretizmus (→szinkretizmus) szabályainak megfelelően komoly és vidám, szakrális és profán nem válik el határozottan egymástól, a trickstertörténetek hőse vagy a kultúrhérosz-történetek fő alakja egyszerre komikus és realisztikus vagy tragikus figura. E felfogás nyomai a folklórban az →eredetmagyarázó történet számos alkotásában megtalálhatók. Az észak-ázsiai és -amerikai népek mítoszaiban a világteremtő holló éppúgy lerészegedik és nevetségessé válik, mint Noé a bibliai vízözöntörténetben vagy a félszemű Polüphémosz az Odüsszeiában. A folklórban különösen az ördög rendelkezik ilyen vonásokkal (→ördögirodalom, dualisztikus eredetmonda). ● Noha korábbi előzményekből származik, mégis elsősorban a folklór keretén belül figyelhető meg a →szokásköltészet több komikus műfaja. Elsősorban a →karnevál irodalmi termékeit sorolhatjuk ide, amelyek társadalomtörténetileg és esztétikailag egyaránt igen érdekes, bonyolult jelenséget alkotnak. Az antik →meniphoszi szatírától származtatható művészi eljárásokkal ez a karneváli költészet a világ rendszerszerűségét, szervezettségét teszi kérdésessé, fordítja mintegy ellenkezőjére; benne a jóllakás, a tréfák, a vidámság, a szakrális eszmények fordítottja, evilági és vaskos realitás uralkodik. Társadalmilag az antikvitás városi néptömegei, a középkori városok, céhek, iskolák alsóbb csoportjai alkotják, de az ígykibontakozott ideológia a reneszánsz korára a hivatásos irodalom, sőt a filozófia részévé válik. ● A szorosabb értelemben vett tréfás népköltészet különböző műfajokban nyilvánul meg. A vígballada kedvező végű történetet, legtöbbször a szerelem körül bonyolódó eseményt dolgoz fel, nem szatirikus vagy ironikus, csupán vidám. A tréfás →népdal igen sok alműfajra tagolódik, hozzá vehetjük a játékdal sok változatát. A mondák között a →hiedelemmondák paródiáit említhetjük, ezek a racionalisztikus nézetek elterjedéséről árulkodnak. A mesei műfajok közé tartozik a szatirikus jellegű →trufa, az enyhébb és formaibb →tréfás mese. Mind a mese, mind a szokások körében él a paródia. A meseparódia formai jellegű, inkább a mesemondás, mint a mese nevetségessé tételét adja. A szokásparódia esztétikai értelemben →travesztia, ritkábban a népszokásokat, inkább a hivatalos élet formáit (esküvő, katonaság, bírósági tárgyalás) vagy a társadalom alsóbb rétegeinek képviselőit veszi célba. A csúfoló egyszerűbb formákat ölt, gyakran a →röpdal vagy a →rigmus műfajait használja. De a népköltészet szinte mindegyik más műfajában is megtalálható a tréfás vagy humoros változat. ● Külön csoportot alkot a népköltészeten belül is a →mulattató alakjához köthető hagyomány. Ezt inkább a félnépi költészet kereteihez kapcsolhatjuk, hiszen a vásári →bábjáték, vagy éppen a cirkusz inkább a nép számára közvetíti a komikum termékeit, mintsem azt a népből venné. A bolond figurája is ritka a nép között, annál jobban megfigyelhetjük a →bolondirodalom hatását, nemcsak a tréfás mesékben, hanem a találós kérdésekben, szólásokban, olykor a lakodalmi szokásokban és gyermekjátékokban is. ● Mint a kultúra egyik igen fontos orientációs lehetősége a komoly–tréfás oppozíció kultúránként igen különbözik. Az ókori kultúrákban a közvetlen formák érvényesültek. A közel-keleti (perzsa–arab) kultúrákban az okosság próbákkal áll összefüggésben (kedves figurája Naszreddin). A Távol-Keleten többet megőrzött szakrális jellegéről, ugyanakkor témái különösek (természetleíró humor). Európában a reneszánsz az életközel formákat terjeszti el, antifeudális és antiklerikális jellegű. A francia változat a közhit szerint a kétértelműségre épít, Angliában a nonsense és adry mock ('száraz humor') kedvelt, Amerika a praktikus tréfák hazája. A német tréfák és viccek lokális különbségei nagyok. Nemzetközi elterjedtsége a zsidó öngúny és csavaros tréfakincs (→jiddis vicc). Afrikában a mi felfogásunk szerint sok az állatszereplő és az erotikus téma. A magyar változat átmenetet képez több komikumtartomány között, talán ez is sikerének titka. ● (→humor, tréfa, tréfa, vicc, anekdota, komédia, gúny).
Irodalom:
F. Baldensperger: Les définitions de l'humour (1907); O. Monkemöller: Narren und Toren in Satire, Sprichwort und Humor (1912); H. Lipps: Komik und Humor (1922); E. Westermarek: Wit and Wisdom in Morocco (1930); C. Rourke: American Humor (1931); St. Leacock: Humour (1935); H. Moser: Schwäbische Volkshumor (1950); H. Lützeler: Philosophie der Kölner Humora (1954); F. Rosenthal: Humor in Early Islam (1956); R. H. Blyth: Oriental Humour (1959); G. Soyter: Griechischer Humor von Homers Zeiten bis heute (1959); W. Blair: Native. A 13. sz.-tól kezdve abaltataformában terjedő vallásos dicsénekekben nem ritkán vannak népies-komikus részletek; az itáliai vallásos drámák (rappresentazione sacra) részben e műfaj nyomán bontakoztak ki. A dialogizált lauda egyik típusa a komikus színmű irányában fejlődött tovább. ● (→lauda). E. H. Kantorowicz: Laudes Regiae (1946); V. de Bartholomaeis: Origini della poesia drammatica italiana (1952).
