líra
VIL7 324 | részcímszóa lírát a folklorisztika is a folklórirodalom (→népköltészet) harmadik műnemeként tartja számon (a dráma és az epika mellett). Kialakulása késői: az →ősköltészet (vagy a →primitív költészet) korában önálló jelenségcsoportot nem alkot, a →szinkretizmus korai formájának megfelelően a későbbi műnemek még nem váltak el egymástól, legfeljebb azok csírái, kezdeményezései bukkannak fel. Ilyennek tarthatjuk a rögtönzéseket, a felkiáltásokat, spontán és egyedi szövegeket, amelyeket szinte kivétel nélkül dallam és gesztus, valamilyen szokáscselekvés vagy éppen rítus kísér. E fokozat nyomait őrzi a →röpdal, de a későbbi játékdalok, szokásdalok egyes elemei is. Az osztálytársadalmak kialakulásakor ezekből fejlődik egy összefüggő csoport, amelyet leginkább →szokásköltészetnek vagy közösségi lírának nevezhetünk. Ez megjelenési módját tekintve →alkalmi költészet, amelyben a személyiség megjelenését szinte alig találjuk meg, voltaképpen lírának sem nevezhetjük ezt a fokot a folklóron belül, mégis itt kell említeni, mivel a kortársi →hivatásos irodalom lírai formáival van kapcsolatban, és a későbbi líra funkcióját tölti be. Csak egy viszonylag kései történeti korszakban (Európában pl. a kapitalizmus megjelenési folyamatában) történik meg az egyéniség elszakadása a „közösség köldökzsinórjától”, és a szabad személyiség megjelenése, amely a vitathatatlan →személyes líra elterjedéséhez vezet. Az európai hivatásos költészet és népköltészet kölcsönös története jól mutatja e fejlődés fázisait. Az antikvitásban még a hivatásos költők (mint pl. a görög Pindarosz vagy a római Horatius) műveiben is nagy szerepet kap az alkalomhoz kötöttség: ódák, versenydalok, himnuszok, episztolák születnek, amelyek közvetlen kapcsolatban nem állnak a későbbi folklór népdalkincsével. Majd a keresztény vallásos himnuszköltészet, s a trubadúrok és minnesängerek nyomán terjed szélesebb körben a lírai megfogalmazású költészet, amely ugyan még sztereotip témákat, megfogalmazásokat követ, és éppen egyénibb változataiban nem jut el a folklórig, de e műfajok nyomai már megtalálhatók a későbbi európai népköltészetben. A nagy áttörés korszaka a reneszánsz. Ekkor a személyiség kibontakozásával összefüggő költészeti forradalom kontinensszerte elterjeszti a nemzeti nyelvű, strófikus formákat, hozzá új dallamvilágot és poétikai eszközöket is. Kialakul a folklórban is a sajátos jellegű →személyes líra. Ez is nemzetközi jellegű, előbb olasz területen bukkan fel, majd elterjed a Mediterráneumban, eljut francia, angol és német földre, és innen jut tovább szinte minden európai nép költészetébe. A pásztor-költészet, a voltaképpen szinte kivétel nélkül szerelmi történetet elmondó narratív lírai dalok, a manierizmus és a barokk szűrőjén átkerült poétikai formavilág mind ezt a folyamatot tükrözi. E korból már jó forrásaink vannak: kéziratos énekeskönyvek, nyomtatott dalgyűjtemények (és hozzájuk tartozó dallamgyűjtemények), később a világi és egyházi ponyvairodalom terjeszti el nagy mennyiségben e hagyományt. Amikor a 18–19. sz.-ban megtörténik az európai népköltészet újrafelfedezése, már e hagyomány évszázados, és nem egy helyen a nemzeti irodalom vagy zene romantikus formáinak alapjává válik (így értékelik a német Lied, a francia chanson, de akár a magyar „pórnépi dal” legszebbjeit). A 19. sz. azután egész sor olyan műfajt is kitermel, amely csak nevében hordozza a líra vagy „dal” megnevezést, műnem szerint inkább az epikus költészethez sorolható. Ilyen átmeneti jelenség a kései ponyvaköltészet (→ponyvairodalom) és a →munkásdal egésze. A politikai költészetben a szerzők fontosabbá válnak, a szórakoztató és mulattató műfajok között uralomra jut a népies dal (ennek csak egyik fajtája a magyar nóta), amely jellegzetesen „elidegenedett” jelenség: a már egyszer felfedezett népdalhoz és a „műdalhoz” képest közbülső kategória. A 20. sz. a tömegdal, az iparrá váló szórakoztató művészet, majd legújabban a →tömegkultúra termékeit terjeszti el. Ez és a többször is felbukkanó népies (vagy amatőr) művészi mozgalom azonban már nem eredeti népköltészeti termékeket hoz létre, legfeljebb azokat felhasználja, adaptálja. ● (→népköltészet)
Irodalom:
Erdélyi J.: Népdalok és mondák (1846–1848); Arany J.: A magyar népdal (1860); O. Böckel: Psychologie der Volksdichtung (1906); Solymossy S.: A líra és epika eredetéről (Ethn, 1906–1907); Solymossy S.: A nép lírája (A magyarság néprajza, 3. köt., 1935); Maróthy J.: Az európai népdal születése (1960); W. Wiora: Die vier Weltalter der Musik (1961); C. M. Bowra: Primitive Song (1962); Gerézdi R.: A magyar világi líra kezdetei (1962); A. Sydow: Das Lied (1962); W. Suppan: Volkslied (1966); Katona I.—Maróthy J.—Szatmári A.: A parasztdaltól a munkásdalig (1968); E. Klusen: Volkslied (1969); Voigt V.: A szerelem kertjében (Ethn, 1969—1980); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); Dömötör T.: A népszokások költészete (1974); Vargyas L.: A magyar népzene (1975); Ortutay Gy.—Katona I.: Magyar népdalok (1975); Pogány P.: A magyar ponyva tüköre (1978); A régi magyar vers (1979).
