Vizualizáció és fogalmi rendszer
a néprajzban
SUAVE OPUS! SALVE OPUS!
Vannak emberek, akik szeretnek lexikonokat olvasni. (Állítólag olyanok is vannak, akik nem.) Én mindig szerettem. Aztán állítólag vannak olyanok is, akik nem szeretnek lexikon-címszavakat írni. Ezt viszont nem próbáltam, mivel sokszor kértek fel ilyen munkára. Az ilyen feladatok közül az „általános” lexikonok címszavainak az írása a leginkább fontos – ugyanakkor magam ezt szerettem a legkevésbé. Volt részem ebben is, mind a címszó-összeállítást, mind címszavak megírását és ezek javítását tekintve. Volt külföldről átvett, volt külföldre írott lexikonban is részem, egészen speciális meg egészen általános címszavaké egyaránt. Rendszerint hálás voltam a lexikonírás lehetőségéért, noha sokszor bosszankodtam azon, hogy egyes szerkesztők (vagy mások) végül is annyira megváltoztatták az általam oly szerencsésnek vélt címszót, hogy jobb lett volna, ha ehelyett vagy magát a szócikkszövege(ke)t, vagy engem dobnak ki. (Talán az olvasót vigasztalja, ha elárulom, noha egészen ritkán, ám erre csakugyan sor is került.)
Tudjuk, az a jó megoldás, ha egy lexikonban egy-egy szakterület felelősnek tekintett gondozója mintegy szabad kezet kap a címszavak összeállítását, ezek rendszerét és hierarchiáját illetően, és megengedik, hogy az ehhez szükséges terminológiát is képviselhesse. „Jó lexikoncímszó” ugyanis nincs. Csak „jó lexikoncímszavak” vannak, ahol a rendszerszerűség, az utalások, a szakszavak használata összefügg egymással. Ez ugyanolyan fontos, mint az egyes címszavak teljes megbízhatósága. Minden egyes címszóban minden adatnak ugyanis stimmelnie kell(ene)! Az ebből levont következtetések sem lehetnek magánérdekűek, csak a szerző hóbortját tükrözőek. Noha arra szükség van, hogy az olvasó egyértelműen megtudja, miről milyen véleményt is olvas – ugyanakkor a szócikkek írójának tudnia kell, hogy sokféle világnézetű, műveltségi színvonalú olvasó veszi kézbe az ő áttekintéseit – és lehetőleg mindenki számára egyformán használható, hiteles információt kell adnia. Majd aztán az olvasó eldönti, merre indul tovább a megszerzett ismerettel! A legtöbb címszó megírása csak akkor lehetséges, ha a szerző szinte „ösztönszerűen” tud definiálni és tud klasszifikálni. Azaz mindenről elmondja: miről is szól a címszó, hova tartozik, „feljebb” és „lejjebb” (meg „oldalt”), mi mi mindennel függ össze. Egyszóval még a legösztövérebb vagy a leghizlaltabb címszóban is az olvasót tájékoztatni kell arról: mi micsoda, minek mi a jelentősége, mekkora a fontossága. Sajnos, igen kiváló lexikonjaink (köztük a most használatos szakmai lexikonjaink is) éppen e tekintetben gyengélkednek. Általában sok szerző írta a címszavakat, ezek aránya, szóhasználata összefüggéstelen. Még jobb eset, ha van például „komikum” címszó, de nincs „tragikum” címszó, mintha mindkettő olvasható lenne, ám ezek között semmilyen gondolati kapocs sem lenne. (Még a mostani összeállítás olvasója is észreveszi, mire utaltam.)
Nekem abban is szerencsém volt, hogy gyakran kellett „nemzetközi” kitekintésű címszavakat írnom. Ugyanis a folklór (és még sok minden más) egyszerűen felfoghatatlan az összehasonlító távlatok nélkül. Azt ugyan el tudom képzelni, hogy egy „magyar” lexikon egy-egy szócikkében egyetlen szó sem esik ezekről az összefüggésekről, sőt akár egyetlen nem magyar nyelvű publikációra, összefüggésre, adatra sem történik utalás – ám ha a cikkíró nem is tud erről a háttérről, kár volt a géppapírt és a nyomdagépeket pocsékolni.
Ezzel teljesen összefüggő módon viszont azt a nézetet is képviselem, hogy mi legalább már másfél évszázada eljutottunk oda, hogy ne „uraságoktól levetett” német, angol–amerikai vagy francia lexikonokat majmoljunk, fordítsunk, hanem magunk csináljuk meg a magunk lexikonjait. Legszörnyűbb lexikonélményeim közé tartozik, amikor a „Magyar Larousse” uraival kellett veszekednem – mondjuk amiatt, hogy a nálunk a kommunizmus idején megjelent magyar általános lexikonok adataiból is vegyünk át adatokat: nálunk ugyanis ezekben jobb, modernebb volt például a csillagászat vagy az elemek rendszerének bemutatása IS! Legalább másfél évszázada tudjuk: saját lexikonok nélkül nincs saját kultúránk. (Szerencsére az alább következő címszavaim ilyen „magyar” lexikonokból származnak – noha, szándékom szerint, van ebben bőven a magyar glóbuson túl mutatás is.)
Nincs itt most terem arra, hogy kifejtsem, miben látom a kétféle, egyaránt szócikkeket tartalmazó kézikönyv fontosságát és különbségét. A szűkebb értelemben vett „lexikon” fő erőssége a sok-sok, pontos „részcímszó”. Az „enciklopédiáé” pedig a nagy, áttekintő tanulmányok sora, ahol a rendszerezés és a definíciórendszerek adják a mű koronáját, és lendületes esszék tárják elénk, mi is, mondjuk, a „gép”, az „írás”, a „vallás” vagy éppen maga az „ember”. Amikor Umberto Eco éppen ebből a szempontból mutatja be a NAGY FRANCIA ENCIKLOPÉDIÁT, mindezt nálam sokkal hihetőbben és filozofikusabb módon tárja elénk. Nekem (főként külföldi lexikonokban) ilyen „enciklopédikus” feladatokhoz is volt szerencsém. Az sem volt könnyű dolog, és magam most is azt hiszem, ha valaki nem írt sok (és aránylag jó) lexikoncímszót – nem is tud jó „enciklopédiacímszót” írni – még akkor sem, ha ehhez megfelelő ismeretei lennének. Kiváló szaktársaim címszavainak ismeretében mondom – mind a jó „lexikoncímszó”, mind a jó „enciklopédiaesszé” megírásához más is, több is kell, mint az adatok megbízható ismerete. Alább egy praktikus, használatra szánt címszósorozat következik: bevallottan oktatási és képzési célok érdekében. Ami a mostani összeállítást illeti, eredetileg azt terveztük, hogy a „kezdetektől máig” adjuk a folklorisztika szempontjából összegyűjtött fontos lexikon-címszavakat, azaz az 1830-ban meginduló magyar Conversationslexicontól kezdve akár a most még feléig eljutó Magyar Művelődéstörténeti Lexikonig. Ám ehhez nem volt elég terünk és elég pénzünk sem, azonkívül a mi tudományszakunk eddig még egyáltalán nem tekintette át a maga szempontjából e nagyon fontos forrásanyagot, úgyhogy egy ilyen összegezéshez mindmáig az előmunkálatok is hiányoztak. A „Pallas Lexikon” előtti kort tudtommal egyetlen néprajzi/folklorisztikai tanulmány sem vizsgálta, noha a magyar folklorisztikában és néprajzban ma is magától értetődően használt tudományos szakkifejezéseink értelmezése e feladat elvégzése nélkül értelmes módon nem is tárgyalható. Amikor felsoroltam Katona Lajos gazdag címszójegyzékét a Pallas Lexikonban, rá kellett jönnöm, hogy még kortársaim is élnek ugyan az ő címszavaiból, ám sokan azt sem tudják, honnan is származnak evidenciának tekintett ismereteik. Katona mindmáig vitathatatlanul a legjobb néprajzos, sőt folklorista lexikoncímszó-írónk volt. Naprakész, nemzetközi, sőt még szkeptikus és frivol is – és neki is megadatott, hogy szinte végigírjon egy sokkötetes lexikont, azaz gondolatai összefüggéseit is megkereshetjük. Amikor a Révai Nagylexikonában Solymossy Sándor (no meg valamely kiadói samesz) ,,kiegészítette” (vagy csak lemásolta) az ő címszavait – nos, ebből derül ki leginkább a szuverén és intelligens tudós, avagy az aktuális szelekhez azonnal alkalmazkodó mesterember közti (bizony nagy) szellemi különbség.
Torzóban maradt másik klasszikus címszóírónk, Honti János életműve. (Pontosabban: e világhírű magyar zsidó tudóst is munkatáborba kényszerítette és megölte az akkori magyar politikai rendszer.) Honti néhány, magyarul kiadott címszava az Új Lexikonban, valamint tárgyi szócikkei a Handwörterbuch des deutschen Märchens megjelent köteteiben egyaránt csak jelzik ilyen jellegű képességeit. Hontinál a precíz komparatív filológia meg az esszészerű szárnyalás, amikor is mindennek az ellenkezője is igaznak látszik – mindez egyetlen, pársoros szócikkben is egymás mellé kerül. Csak első tekintetre furcsa kombináció ez: minden valódi lexikoncímszó vágya és célja ez: mikroszkopikus pontosság és elragadtatott áttekintőkészség összekapcsolása.
Harmadik (sőt Hontihoz képest korábbi) zseniális folkloristánk, Róheim Géza lexikoncímszó-érzékéről csak közvetett adataink vannak. Tudjuk, hogy Wilhelm Heinrich Roscher csodálatos művének (Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie , hat kötet, 1884–1937) személyes példányát nemcsak kijegyzetelte, hanem lapszéli jegyzetekkel is ellátta. Hogy ez milyen jó lehetett, abból is sejthetjük, hogy e példányt használhatta Georges Devereux a maga zseniális klasszika-filológiai tanulmányaihoz. Sajnos, nem tudjuk, hol van most e lexikonpéldány, és különben is csak bonyolult kommentárokkal lehetne mindezt magyar „lexikoncímszó-rendbe” illeszteni.
Kerényi Károly mitológiai lexikoncímszavai is külön figyelmet érdemelnének, minthogy ezeket leginkább egy antilexikon-kedvelő labirintusszerű tudása dokumentumaként érzékelhetjük. Katona, (Róheim), Honti, Kerényi és mások címszavait azért érdemes lenne egyszer összesítve is kiadni! Nemcsak a bennük felhalmozott, nem mindennapi tudásanyag, hanem (ugyancsak nem mindennapi) gondolkodásmódjuk érzékeltetése végett is.
Ám most abbahagyom (nem befejezem) lexikonelemző megjegyzéseimet.
A mostani címszóösszesítés praktikus célokat szolgál. Egyesítettem azokat az általam írott címszavakat, amelyeket néhány különböző lexikonba kértek tőlem. Nem teljes ez a címszóanyag, más lexikonokba is dolgoztam. Most azonban ezt látszott célszerűnek egyesíteni. Az egyes, figyelembe vett lexikonok jellemvonásait és problémáit külön is be kell alább mutatnom. Most néhány általános, újraközlés-technikai megjegyzést kívánok csupán tenni.
Természetesen más és más volt e lexikonok célja. Inkább enciklopédia – inkább adattár. Volt, ahol a világirodalom, az esztétika vagy éppen a kultúraelmélet keretébe kellett illeszteni az adatokat és következtetéseket. Az is más-más címszóírást tett szükségessé, hogy egy vagy éppen húsz kötetben gondolkozhattam. Noha nagyvonalú szerkesztőimnek hála, nem gördítettek terjedelmi akadályokat az egyes címszavak megírása elé – azt azért tudtam, „összesen” milyen terjedelemre számíthatok, és a végére már „rutinos” címszóíróként azt is fel tudtam fogni, mi az ésszerű terjedelme egy-egy folklorisztikai címszónak egy másmilyen lexikonban. Azaz: ugyanarról a jelenségről (pl. folklorizmus, népmese stb.) az egyik lexikonban esztétikai (és rövid), a másikban világirodalmi (és hosszabb) címszót írhattam. Mindegyik „megközelítésnek” megvan az értelme! Persze, még egyazon címszóíró (akár szinte egyazon időben) sem írhatja emiatt ugyanazt a címszószöveget.
Ezért (is) döntöttünk úgy, hogy a különböző lexikonokba készített címszavakat egyesített (ábécé-) sorrendben hozzuk. Nem változtattunk az egyes lexikonok közlési megoldásán. Volt, ahol nem lehetett még egyszer kiírni a címszót, másutt ezt ~ jellel helyettesíteni is lehetett. Egy-egy lexikonon belül az utalások is különböztek. Általában volt valamilyen → jellegű jel, ám az, hogy az így utalt címszót kurziválni kellett-e, esetenként különbözött. Mint ahogy az is, hogy a különböző lexikonok egyes címszavaiban mit és hogyan kellett (lehetett) kiemelni. Más és más volt az említhető szakirodalom hivatkozási módja és mértéke. Szerencsére csak a Magyar Néprajzi Lexikon bornírtjai tiltották a néhánynál több szakirodalmi hivatkozást (egyébként az életrajzi címszavakban a születés és halál évnél pontosabb [!] feltüntetését is). Most biztosan valamilyen őket is nyomasztó önkényről lamentálnak – ám ez hazugság. Más, ugyancsak az Akadémiai Kiadónál megjelent lexikonokban pontos dátumokat és szakirodalmat is lehetett közölni (az viszont igaz, hogy ehhez utánajárásra volt – vagy lett volna – szükség, sőt szakismeretre is). Még a cirill betűs nevek és könyvcímek átírása sem volt egyforma az egymástól olykor pár szobányi távolságban szerkesztett lexikonokban.
E „problémákat” persze egyszerűen is meg lehet oldani.
1. Mindent úgy közöltünk, ahogy akkor megjelent. A következetlenségeket az értelmes olvasó úgyis fel tudja oldani.
2. Ahol erre igazán szükség volt, a tipografizálást (pl. kurziválás, utalócímszók, a címszó szavára visszautalás stb.) próbáltuk egységesíteni.
3. A helyesírás eltéréseit nem javítottuk. (Például egy-egy lexikon másként írta az avantgard[e], samanizmus/sámánizmus, szinkre[é]tizmus [stb.] címszavakat, a folklór- előtagú szóösszetételeket.) Ezt, ha lehetett, úgy hagytuk.
Praktikusan a legnagyobb problémát az egyes címszavak ábécésorrendje adta. Lexikonjaink többsége a „magyaros” beosztást követte. Viszont a Világirodalmi Lexikon – érthető okból – egy „nemzetközi” ábécésorrendet követett, amelyben nem vált el egymástól például az „o” és az „ö”, stb. Mi most egységes (magyar) sorrendben hozzuk az összes címszót.
Több ízben „ugyanazt” a szócikket kérték tőlem. Természetesen ilyen esetben is más és más volt az elvárás az egyes lexikonokban. Most e „variánsokat” közlöm – tanulságos egymással való összevetésük, még az ismétlések ellenére is. Az is tanulságos, ha megfigyeljük, hogyan kell vagy lehet ugyanarról pár sorban, máskor meg akár pár oldalon írni. Az utalócímszavaknál csak azokat tüntettem fel, amelyeket annak idején is én javasoltam. Most azért is hozzuk ezeket, hogy jelezzem, milyen okoskodás eredményeként jöttek létre.
Noha a most idézett lexikonokban elég szabad kezem volt a címszavak megfogalmazását illetően, mégsem tölthettem ki a teljes „terminológiát”. A számomra fontos címszavakat mások már megírták. Több ízben is én nem készültem el időben. Van (pontosabban nincs) olyan fontos címszó is, amely végül nem íródott meg. Sajnálom, de most nem változtattam, nem írtam új címszavakat.
Egyébként sok más – praktikus – probléma is felmerült. Például a címszavakban a „múlt század”, illetve a „századunk” megjelölés természetesen a 19., illetve a 20. századra vonatkozik. Minthogy ez ma is érthető (az eredeti kiadások évszámai alapján), az akkori megszövegezésen nem változtattunk. Egyes lexikonok kiíratták a teljes keresztneveket, másokban csak ezek kezdőbetűit tüntetik fel. Ha itt elkezdtük volna egységesíteni a különböző megoldásokat, ennek se vége, se hossza nem lett volna.
Mivel egységesítettük a címszavak sorrendjét, mindegyiknél feltüntettük azt, melyik lexikonban jelentek meg. Ami az utalócímszavakat illeti, ezek is csak az egyes lexikonon belül érvényesek.
Az egykor megjelent címszavakat most nem írtam át. Néhol helyesírási vagy nyomdahibát javítottam. Nem adtam további irodalomjegyzéket sem. Ha volt pótkötet, az innen átvehető újabb adatokat viszont átvezettem. E körülményt jelezzük is. Viszonylag kevés személyi címszó szerepel, ezeket azért is közlöm, hogy ilyenekre is példát tudjak mutatni. Ha tudtam, az időközben bekövetkezett halál tényét azonban – megfelelő módon – közlöm. Ám még ilyen esetben sem egészítettem ki vagy újítottam fel a címszavakat.
Több évtizeddel ezelőtti címszóíró periódus termékei e szócikkek. Most, átolvasva őket, elsősorban ma is használhatóságuk tűnt fel. Persze, ma sok mindenhez mást is hozzátennék.
Már a mostani gyűjtemény tervezése előtt is tudtam, többször el is mondtam, együtt valóságos kötetnyi e címszóanyag. Most, a szerkesztés során kiderült, még ennél is nagyobb a terjedelmük. Ezért is döntöttünk úgy, hogy most nem ismételjük meg a Magyar Néprajzi Lexikon és a …. köteteiben közölt címszavaimat.
A felhasznált lexikonok közül egyesek közöltek képeket, mások nem. Magam akkor sem javasoltam a saját szócikkeimhez képeket (van persze, ahol a lexikonszerkesztőség mégis közölt ilyeneket), és ezért most egyetlen ilyen illusztrációt sem hozunk.
Minthogy az egyes lexikonokról rövid tájékoztatást adok, ezt az általános bevezetést itt be is fejezem. Köszönöm egykori szerzőtársaim, szerkesztőim (köztük több máig jó barátom) akkori segítségét, megbeszéléseiket. Külön köszönöm a mostani kiadás agilis és technikailag jártas gondozóinak a szokásoson messze túl mutató közreműködését.
Mint ma minden ilyen munka, ez is egy pályázat keretében készült , és ez is két intézmény munkáját tükrözi: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Folklore Tanszékét, illetve ugyanitt az MTA Folklór Szövegelemzési Kutatócsoportét. Technikai és szellemi szempontból e segítség egyaránt nélkülözhetetlen volt.
Ajánlom ezt az „egyszemélyes” lexikont egykori, mai és reménybeli jövendő hallgatóim figyelmébe!
2006. május
