állandóság
VIL1 208 | részcímszóEzzel szemben a →népköltészet alkotásai egyrészt folyton módosuló →változatokban élnek csupán, stabil népköltészeti alkotás ismeretlen; másrészt azonban feltűnő az, hogy az egyes alkotások alapszövete milyen rendkívüli régiségű, egy-egy →típus vagy →motívum olykor évezredek alatt sem változik meg felismerhetetlenné. Az állandóság elsősorban tartalmi jellegű, de formák sem keletkezhetnek egyhamar a népköltészetben. A változatok és az állandóság dialektikus egység, amelyet nehéz helyesen értelmezni. A múlt századi népköltészet-filológia elsősorban az „ősi” jelleggel magyarázta a régiséget, századunk pozitivista folklorisztikája (leginkább az ún. finn →földrajz-történeti irányzat) az →önkijavítás törvényszerűségét hangoztatta. Ma az állandóságot inkább statisztikus stabilitásnak, a népköltészet korlátozott fejlődési lehetőségei bizonyítékának nevezzük: instabil formák rögződnek meg.
Irodalom:
J. és W. Grimm: Deutsche Sagen (1816—1818); P. Saintyves: Les Contes de Perrault et les récits paralléles (1923); W. Anderson: Ein volkskundliehes Experiment (1951); H. Bausinger: Historisierende Tendenzen im deutschen Marchen seit der Romantik (Wirkendes Wort, 1960); M. Bense: Theorie der Texte (1962); R. Gunzenhauser—H. Kreuzer: Mathematik und Dichtung (1965).
