primitív művészet
EKL 553-555<latin primitivus: ’elsődleges, kezdetleges’>: a még nem osztálytársadalmak művészete; voltaképpen két nagy tömb: a történeti múlt bizonyos társadalmainak művészete (őskori művészetek), illetve a primitív népek művészete. Az utóbbi csoporthoz soroljuk a nem régészeti, hanem néprajzi leírásokból ismert osztálytagolódás nélküli társadalmakat, amelyeket általában „természeti népek” néven emlegetnek, jóllehet e társadalmi formáció egyáltalán nem „természeti” képződmény. Szűkebb értelemben csak e népek művészetét nevezzük ~nek, és az ősművészeteket külön szokás tárgyalni, bár általában elfogadott tény, hogy típusában az osztályok nélküli társadalmak két csoportja nagyjából egyező művészetet hoz létre. Ennek az egyezésnek részletes bemutatása eddig nem készült el, és ennek megfelelően az esztétikai azonosítás is csak általában született meg. • A ~ voltaképpen egy-egy terület, törzs, ritkábban nép művészete. Nagyobb társadalmi csoportok (területek, nyelvcsaládok, kontinensek) művészete lehet ugyan rokon egymással, mégis az általános jellemzés csupán néhány vonásra terjedhet ki, amelyek a társadalom szerkezetéből következnek. Ha ma még kevéssé ismerjük is e folyamatok tényeit, bizonyos, hogy a ma és a közelmúlt primitív népeinek is tetemes történeti múltja van, amely művészetükben is visszatükröződik: a ~ nem történetietlen vagy kezdődő művészet. Egyszerű jellemvonásai gyakran valamely továbbfejlődés állomásai, amelyek mellett túlbonyolódott, bár szintjüket tekintve egyszerű vonások is megtalálhatók. (Szövevényes ornamensek, mitológiák, körmönfont rítusok és ezekhez tartozó nem-hétköznapi kellékek, hosszadalmas és mozgalmas ünnepek, transzformációkkal át-meg-átjárt mítoszok jó példát szolgáltatnak minderre.) • Hasonló módon dialektikusan kapcsolódik össze hagyomány és újítás, egyéni és közösségi jelleg is a primitív művészet életében. Mivel még nem alakult ki az osztálytagolódás, az uralkodó osztály szolgálatában álló hivatásos művész alakja is ismeretlen: a közösség tagjai nem önálló művészek. Ugyanakkor mindenki számára adott a mű-vészi termelés, amelynek termékei éppen ezért egyedenként eltérnek egymástól. A művész személyiségének kibontakozását azonban éppúgy gátolja a primitív társadalom, mint az esztétikum önállóságát. Mindennek következtében nem alakulhat ki az egyedi műalkotás sem: ehelyett varián-sok sorozatával találkozunk, amelynek jellegzetes vonásait a funkció állandósága szabja meg. Voltaképpen az esztétikumon kívüli funkciók állandósága adja a primitív művészet hagyományosságát. Az esztétikai irodalom sokszor előnynek tartotta ezt a funkcionális jelleget, és a művészetet a társadalmi termeléssel kötötte össze. Ez a megállapítás azonban eltúlzottan optimista. Egyrészt a primitív népeknél termelésről is csak viszonylag szűkös keretek között beszélhetünk, másrészt pedig a funkciók nem csupán a munkavégzéshez, hanem a rítusokhoz, szokásokhoz, mítoszokhoz, hiedelmekhez egyaránt hozzákapcsolják a művészeti alkotásokat, amelyeknek ilyeténképpen esztétikai mondanivalója csökken; a nem esztétikai funkciók elsődlegessége miatt a ~ voltaképpen nem is tartozik a szó szoros értelmében felfogott →művészet körébe, hanem annak előzménye csupán. Főként az befolyásolja bénítóan a ~et, hogy a primitív társadalomhoz kötött, amely fejletlen termelőerői következtében gyakran egyenesen létéért küzd, ugyanakkor a voltaképpeni társadalmi mozgások és harcok (minden autonóm művészet témája, „társadalmi megrendelője” és befolyásolandó „címzettje”) hiányában a művészet stagnáló jellegű marad. Ugyanakkor kár lenne viszont tagadni a ~ egyszerűségét, közvetlenségét, kezdetleges anyagszerűségét és célszerű voltát – olyan vonások ezek, amelyekre az osztálytársadalmak művészei később nemegyszer alig palástolt nosztalgiával tekintenek vissza. Voltaképpen ez a körülmény a primitivizmus alapja, amely különböző korokban különféle formákban jelenik meg. • Tartalmilag a ~ részletes felosztása nehezen végezhető el, mivel a későbbi önálló művészetek még igen szorosan összekapcsolódnak, és voltaképpen egy →összművészetet alkotnak, amelyen belül nem csupán a zene, tánc, szöveg, hiedelem, rítus függ össze, hanem mindennek társadalomszervező, a gyakorlati munkavégzéshez kapcsolódó, a mindennapi gondolkodást és a kezdeti elméleti gondolatokat is egyesítő jelentősége van. Az ősművészet hasonló jellegű →szinkrétizmusától mégis megkülönbözteti az a körülmény, hogy a különböző társadalmak kapcsolatára, a történeti változások tényére több utalás figyelhető meg. Ezenkívül a primitív társadalmak rendszerint valamilyen kapcsolatban állnak fejlettebb szerkezetű társadalmakkal is, és ez nem csupán apró motívumokban vagy lényegtelen formai megoldásokban, hanem az egész művészet felépítésében befolyásolja a primitíveket. Afrika vagy Ázsia nagy területén az iszlám, az egész világon a kereszténység és a nyugat-európai civilizáció messzemenően hatott a természeti népek művészetére. Némileg differenciálta a megkülönböztetett művészi (és papi) réteget, és mintegy ezek mellé helyezte a maga templomait, szertartásait, egész ideológiáját, amelynek szolgálatába állította a helyi ízekkel is kiegészített művészetet. A bennszülött művészet számára mindez nem csupán témát szolgáltat, hanem közvetlen vetélytársat és némileg példaképet is. Ezenkívül a gyarmatosítók új nyersanyagokat vagy a korábban megszokottnál más arányú művészeti kellékeket biztosítottak, megrendelőként és tiltóként léptek fel, voltaképpen egészen átformálták a ~et. Főként a nevezetesebb ~i centrumokban (benini bronz, nyugat-kanadai totemoszlopok, maori faragás, polinéziai testdíszítés, eszkimó csontfaragás stb.) jól megfigyelhető a gyarmatosítók hatására és kedvéért történő művészetátalakulás. Ezt szokás egyértelműen negatív jelenségként megítélni, azonban némileg jogosulatlanul. Az iszlám vagy a korai fehér hódítás peremén élő primitív népek művészetébe ugyanis ilyen kényszer révén új vonások jutnak el: Afrikában az emberábrázolás, a tájképjelleg, egyáltalán a történeti tematika jelenik meg ilyen módon: Ázsiában a démonikus hiedelmek és a nagyepika töredékei jutnak el a primitív népek művészetébe; az amerikai indiánoknál a topográfiai gondolat és a térplasztika ötlete bukkan fel ilyen hatások következtében. • A ~ megjelenési alkalmai közül legfontosabb az ünnep. Itt legtöbbször csoportos rítusok figyelhetők meg, amelyhez maszkok, sajátos öltözet, táncok, énekek, hangszerek társulnak. Az ünnep a társadalmi és korcsoportok szerveződésének alkalma. Megkülönböztethetjük ettől a hagyomány továbbadásának alkalmait, amelyeken többé-kevésbé hivatásos elbeszélők-énekmondók mondákat, mítoszokat, genealógiákat, epikus történeteket mondanak el vagy magyaráznak. A nevelés sokoldalúan kapcsolódik a művészethez. A játékok (különösen az utánzó játékok, amelyek egyébként a mítoszokkal is szoros kapcsolatban állhatnak) egyrészt a munkafolyamatok utánzását adják, másrészt a táncok, dalok elemeit sztereotipizálják. A voltaképpeni didaxis praktikus és mitikus ismeretek megtanításából áll, mintegy az illető közösség életének enciklopédiáját adja, és szorosan kapcsolódik kérdezz–felelek formákhoz (rejtvények, rítusok, játékszövegek stb.). A díszítőművészet a használati tárgyakon, épületeken, ruházaton is megfigyelhető, ennél mégis sokszorta fontosabb a kultikus tárgyak és öltözetek díszítése. Még akkor is, ha természeti tárgyat vagy jelenséget öveznek ezzel, a dekoráció mindig megjelenik. Jellemző az anyagok és technikák összevegyült egymásmellettisége. • Gyakran megkísérelték, hogy vallástörténeti kategóriákkal hozzák kapcsolatba a ~ fejlődésének egyes fázisait, és ezt az ősművészet periodizálásával is összeegyeztessék. Ennek meg-felelően a korai zsákmányolás, elsősorban a vadászat a totemizmus kora lenne, amelynek a realisztikus állatábrázolás (főként sziklarajzok, kis-plasztika), a termékenységkultusz (kisplasztika) és a totemisztikus ünnepek (eredetmondák) felelnek meg. Későbbi fokozat a sámánizmus, átmeneti jelenség, amelyet a kezdődő papság szellemi uralma, az extatikus ünnepek, a mágia megjelenése képvisel. Még ennél is későbbről, a földművelés kezdeteiről származna a matriarchátus, az ehhez kapcsolódó meghaló és feltámadó istenekkel, általában a mítoszokkal és az ezt illusztráló ábrázolóművészettel. Speciális képződménynek lenne tekinthető a titkos társaságok művészete, amely rítusokat, specializált művészi ágakat (totemoszlopok, avatási épületek stb.) pártolna, sőt talán a nagyepikának is kezdeményezője volna. Az ilyen tipológiai általánosításban van némi igazság, mindazonáltal ma még nem ismerünk annyi adatot, amelynek alapján a ~ egészét jellemezhetnénk. Azok a kísérletek is, amelyek strukturális vagy technikai vonások (pl. geometrikus díszítés, polikróm festés, politon dallamok, fejre húzható rituális maszkok, függőlegesen rétegzett őstáblák és totemoszlopok, fémtárgyak kultusza a primitív papok működésével kapcsolatban stb.) alapján nagyobb művészettörténeti-kultúra szerinti összefüggéseket kerestek, egyelőre a hipotézis szintjén maradtak meg. • A hivatásos esztétika voltaképpen mindig érdeklődött a primitív népek művészete iránt, amelyet azonban gyakran félreértett, sőt egyenesen félre is magyarázott. Az értékelés rendszerint a primitivizmus eszméiből nyert támaszt. Ami a szorosabb értelemben vett kutatástörténetet jelenti, ennek kezdeteit a nagy felfedezések korához kapcsolhatjuk. Az európai gyűjteményekben a 16. sz.-tól kezdve tűnnek fel a ~ tárgyai. Értéküket anyaguk és egzotikusságuk adja. Voltaképpen a klasszikus esztétika nem figyel fel rájuk, és Herder vagy Hegel sem foglalkozik érdemben velük. A múlt századi romantika, majd később az egzotizmusból kisarjadó →neoprimitív művészet egészen új értelmezéssel kísérletezik, amely inkább művészi, mint hiteles. 20. században egymással is versengő különböző magyarázatok látnak napvilágot. A voltaképpen 19. századi evolucionizmus nyomai bukkannak fel Fr. Boas formalista elemzésében. A pszichológiai magyarázók őse Wundt, mindent a mágiából eredeztet Frazer. Új, pszichoanalitikus magyarázatot kísérel meg Freud (többé-kevésbé önálló követői sorából ki kell emelnünk Róheim Gézát, aki elsőként alkalmazta az egyetemes néprajz és annak is művészeti megközelítésében a freudizmus módszertanát). A kultúrák összehasonlításának múlt századi (Fr. Ratzel kezdeményezte) módszereit fejleszti tovább a „kultúrakörök” elmélete, amely nem is annyira az ún. „bécsi iskola”, mint a csak rokonítható Frobenius és Benedict munkásságában válik művészetelméletté. Az etnikus művészet koncepciója az utóbbi évtizedekben terjedt el, a Malinowski kezdeményezte funkcionalizmus, majd a Lévi-Strauss által bevezetett etnológiai strukturalizmus eredményeitől is befolyásolva. Bizonyos általános motívumkutatás, gyakran vallástörténettel összekapcsolva, lokális és stadiális összefoglalásokat eredményezett (A. Lommel, Sz. V. Ivanov). Legújabban a hagyományőrző közösség és a primitív művész kutatása került az érdeklődés előterébe (M. Smith, H. Haselberger, J. Goody, J. Vansina stb.). A marxista társadalomtörténet és esztétika viszonylag sokat foglalkozott a művészetek eredetének kérdésével, és az ősművészet tényein kívül primitív művészeti adatokat is belevont a vizsgálatba. Plehanov, Caudwell, G. Childe és mások mégis viszonylag kevéssé érintették a ~ általános problémáit. Az összehasonlító régészet, vallástörténet, irodalom- és zenetudomány képviselőinek részlettanulmányain kívül egyedül Lukács György esztétikájának vonatkozó részeit idézhetnénk. Ő heves polémiával utasítja el a ~ irracionális-társadalmiatlan elméleteit, utal a történetiség tényére, de nem rendszerezi külön a ~ esztétikai sajátosságait. • (→művészet)
Irodalom:
K. Th. Preuss: Die geistige Kultur der Naturvölker (1914); Fr. Boas: Primitive Art (1927); Hevesy I.: Primitív művészet (1929); A. E. Jensen: Mythos und Kult bei den Naturvölkern (1951); B. Malinowski: Magic, Science and Religion (1954); O. Eberle: Cenalora (1955); M. Smith: The Artist in Tribal Society (1961); J. Vansina: De la tradition orale (1961); Cl. Lévi-Strauss: La pensée sauvage (1962); J. Greenway: Literature among the Primitives (1964); A. P. Merriam: The Anthropology of Music (1964); A. Lommel: Die Welt der frühen Jäger (1965); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); Bodrogi T.: A művészetetnológia helyzete és problémái (Műveltség és Hagyomány, 1968); J. Goody: Literacy in Traditional Societies (1968); H. Haselberger: Kunstethnologie (1969); K. Birket-Smith: A kultúra ösvényei (1969); Primitive Art of Society (1973); C. Lévi-Strauss: La voie des masques (1974)
