himnusz
VIL4 385(görög hümnosz ’ének’); hymnus (latin): 1. vallásos jellegű, istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerv ének, →óda (melytől éppen az választja el, hogy ennek tárgya bármi lehet). A vallásos költészet egyik legrégibb formája. A →szertartásirodalom része (legalábbis eredeti formájában); közeli rokona az irodalmi →ima műfaja. Gyökerei a varázsmondásig nyúlnak, melynek célja a felsőbbrendű lény erejének befolyásolása. Az ősköltészet és a primitív irodalom keretében már megtalálható jelenség; rendszerint valamilyen ünnephez kapcsolódó, rítusköltészeti alkotás. (A folklór keretében, mivel itt önálló istenvilág nincs, e műfaj önállóan nem fordul elő, legfeljebb hősköltészet néhány dicsérő jellegű darabja hasonlít reá.
A világi tematikájú himnuszköltészet sajátos változata a nemzeti himnuszok, nemzeti dalok műfaja: ezek egy-egy nemzet tagjainak, ország népeinek együvé tartozását, öntudat át kifejező, alkotmányban rögzített énekek, amelyeket hivatalos, ünnepélyes alkalmakkor adnak elő; mintegy dalformájú szimbólumok, amelyek más szimbólumokkal (pl. zászló, címer, ünnep) összekapcsolva funkcionálnak. Már az ókor ismerte egyes városok, államok, katonai egységek megkülönböztető dalait, majd a feudalizmus idején a hűbéri tagolódásnak megfelelően rétegződtek az ilyen költemények, s a nemzeti államok kialakulása vezetett a nemzeti himnuszok létrejöttéhez. ● Egyes mozgalmak, intézmények hivatalos énekeit is szokás himnuszoknak nevezni; a műfaj itt az →induló műfajával érintkezik. A különböző (sport-, művelődési, politikai) egyesületek himnuszai a 19. sz.-tól terjedtek el. ● (→dicsének, dicsőítő irodalom, dicsőítő vers).
Irodalom:
J. Ph. Sousa: National, Patriotic and Typical Airs of all Lands (1890); W. H. Frere: Hymns Ancient and Modern (1909); C. S. Philipps: Hymnody Past and Present (1937); F. Gel: Internationale und Marseillaise (1954); B. Russelt: World Handbook of Political and Social Indicators (1964).
