szinkretizmus
VIL14 443-445 | részcímszó3. esztétikai kategória: különböző művészeti formák szoros összekapcsolódása. A 19. sz.-i esztétika mutatott rá, hogy a művészetek korai szakaszában ezek még nem váltak el egymástól, az egyes esztétikai minőségek önállósodása lassan megy végbe. A történeti poétika azt is hangsúlyozta, hogy ez nagymértékben befolyásolja a költészet korai jelenségeinek pszichológiai, poétikai, ideológiai vonásait is. ● A modern folklóresztétika szerint két fő formáját különböztethetjük meg. Az ősköltészetet az elsődleges szinkretizmus jellemzi. Ez abban nyilvánul meg, hogy a társadalom még nem tagolódik uralkodó és alávetett osztályokra, amelyeknek irodalma egymástól megkülönböztethető lenne. Esztétikailag pedig nem válnak el a műnemek egymástól, pl. a líra vagy a dráma helyett még ezek közös előzménye, a →szokásköltészet ismert. Ennek alkotásaiban összeforr a szöveg és dallam (valamint a tánc), vagyis mind a szerzők, mind az előadók mindhárom későbbi művészet előzményeihez igazodnak. A mű és előadása is elválaszthatatlan egymástól, minden előadás aktuális. Ideológiailag a mindennapi élet, a későbbi vallás előzményei és a poétikai jellemvonások tapadnak össze. Minthogy e korszakban nincs önálló jog, történelem, intézményesített nevelés, pl. az →avatási rítusok költészete ezek mindegyikének elemeit tartalmazza. ● Ugyanezt a jelenséget jól ismerjük a primitív irodalom köréből, sőt általában az itteni felismeréseket szokás visszavetíteni az ősköltészetre is. Ám a primitív irodalom ma ismert korszakaiban egyes kultúrákban már megvan az osztálytagolódás, és ez valamilyen módon befolyásolja a szinkretizmus megnyilvánulásait; pl. bizonyos területekre ez nem terjedhet ki. Ekkor már ismert az írás, a papság, a szentélyek és templomok, az intézményes nevelés, jog stb.; ezekre már nem érvényesek a költészet szinkretisztikus teljesítményei. Ugyanakkor jól megfigyelhető, hogy a →rítusköltészet keretében a szokás, a maszk, a testfestés, a tánc, a speciális hangszerek használata elválaszthatatlan egymástól. A →mítosznak pl. nincs is „egyetlen, hiteles” formája. Nem csupán az egyes szövegek variánsai térnek el egymástól, hanem ezek hőseik, témáik szerint sorozatokba illeszkednek, csak együtt, mindig újra értelmezve, alkalmazva élnek. Ugyanazt a mítoszt nemcsak szöveg jeleníti meg, hanem totemoszlopok, titkos társaságok külön épületei, maszkok, temetési rítusok, földi és égi helynevek, a kalendárium beosztása és ünnepei, személyek nevei, a tetoválások is kifejezik. A →korcsoportok irodalma olyan kereteket szab ehhez, amely nem esztétikai, hanem társadalmi (és genetikai) jellegű. ● A másik forma a másodlagos szinkretizmus, amelyet elsősorban a folklór keretében ismerünk. Itt már esztétikailag jellemezhető jelenségek kapcsolódnak egymáshoz. Pl. a lakodalom alkalmával a dalok szövege, dallama, táncai elválaszthatatlanok egymástól. Még akkor is, ha vannak hivatásos előadók (pl. zenészek), legalábbis bizonyos mértékig minden jelenlevő egyszerre előadó és közönség. Ám a variálódás igazán nagyméretű volta ellenére sem azonos az előadó az alkotóval. A hagyományozás ugyan elsősorban a szóbeliség keretében történik, de van írásbeliség is a folklórban vagy annak közelében. A hivatalos vallás, az iskolai neveltetés befolyásolja a folklór számos jelenségét (népi vallásosság, természetismeret, történeti monda, okosságpróbák stb.). Még itt is jól megfigyelhető különböző művészetek összekapcsolódása (pl. népies üvegfestmények vallási vagy történeti tematikával). A viselet itt is kor- és csoportjelző. ● Mind az elsődleges, mind a másodlagos szinkretizmus befolyásolta a hivatásos irodalom alkotóit is (a →primitivizmus, illetve a →folklorizmus sajátosságai szerint). Bizonyos mértékig ilyen szempontból hangsúlyozták az →összművészet teoretikusai, hogy ez a sokrétű szinkrétizmus a művészetek legrangosabb formája.
Irodalom:
H. M. N. K. Chadwick: The Growth of Literature (1–3 köt., 1932–40); A. N. Veszelovszkij: Isztoricseszkaja poetyika (1940); G. W. F. Hegel: Esztétikai előadások (1–3 köt., 1952—1956); C. Sachs: The Commonwealth of Art. Style in the Fine Arts. Music and the Dance (1955); Maróthy J.: Az európai népdal születése (1960); G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája (1961); W. Wiora: Die vier Weltalter der Musik (1961); C. Lévi-Strauss: La pensée sauvage (1962); J. Lips: A dolgok eredete (1962); C. Lévi-Strauss: Mythologiques (1-4 köt., 1964—1971); J. Greenway: Literature among the Primitives (1964); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (l—2 köt., 1965); M. S. Edmonson: Lore (1971); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); M. J. Mellink—J. Filip: Frühe Stufen der Kunst (1974); Lukács Gy.: A társadalmi lét ontológiájáról (1976); R. Finnegan: Oral Poetry (1977); A. P. Royce: The Anthropology of Dance (1977); E. Leuzinger: Kunst der Naturvölker (1978); G. Cocchiara: Preistoria e folklore (1978); G. W. F. Hegel Előadások a világtörténet filozófiájáról (1979); C. Lévi-Strauss: La voie des masques (1979); E. Deneke: Europäische Volkskunst (1980); A. Hauser: A művészet és irodalom társadalomtörténete (1–2 köt.. 1980); A. F. Anyiszimov: Az ősközösségi társadalom szellemi élete (1981); A művészet ősi formái (1982); K. Clark: Nézeteim a civilizációról (1985); C. Lévi-Strauss: La potiére jalouse (1985); J. Wachter: Az ember őstörténete (1988).
