Scop
VIL12 702-703 | Kovács Endrével közösen[szkop] <óangol ‘költő’>: óangol hivatásos szórakoztató, hárfás vándorénekes, igric. Gyakran a „gleeman”-nel (lantos) azonos értelemben használják. Rendszerint az angol királyi udvar — vagy más előkelő úr udvartartása — köréhez tartozott, s az ógermán költői hagyomány őrzőjeként és továbbfejlesztőjeként becsülték. Az ógermán prozódia egész szóbeli—formai „anyagát” ismerték, s előadói modorukat elsősorban ez határozta meg. Repertoárjuk gazdag volt: udvari verseket és néphistóriai anyagot egyaránt magába foglalt. Hősi küzdelmek és áldozatok dicsőítő elbeszélésével — lírai reflexiókkal, világi és keresztény erkölcsi szemlélettel színezve — mintegy megőrizték az angolszász költészet anyagának legjelentősebb részeit a későbbi írásbeliség számára. ● Az óangol scopokról nem maradtak fenn olyan részletesebb életrajz jellegű írások, mint pl. néhány izlandi udvari énekesről, de az Exeter Bookban található egy bizonyos Widsith fiktív életrajzi verse, vagy egy bizonyos Deor önéletrajzi vonatkozású lírája mintegy felvillantja társadalmi helyzetük képét, s előadói technikájuk néhány fontos vonását. Valószínűnek látszik, hogy egész előadói tevékenységük sikere kevésbé függött a személyes tehetségtől és az egyéniségtől, mint attól az anyagtól, amelyet közvetítettek, valamint a hagyományos és közismert témákban való jártasságuktól. Nem könnyű megkülönböztetni az udvari és népi szellemű előadó-művészetet, — egy →lait hárfakíséret mellett recitáló énekes vagy a személyes élményeiből merítő harcosdalnok művészetét. (→még: minstrel, jongleur). ● (→angol irodalmi formák, dalnok)
Irodalom:
L. F. Anderson: The Anglo-Saxon Scop (1903); R. W. Chambers. Widsith (1912); K. Malone: Deor (1933); D. Whitelock: The Audience of Beowulf (1951); F. P. Magoun: Bede’s Story of Caedmon: The Case History of an Anglo-Saxon Oral Singer (Speculum, 1955); J. M. Foley: Oral-Formulaic Theory and Research (1985).
