játék

az emberi tevékenység egyik igen sokrétű ága; szorosabb értelemben a játékcselekvés, valamint az ehhez tartozó eszközök, alkalmak és poétikailag értelmezhető alkotások összessége. Kiala­kulását és lényegét tekintve is igen sokféle jelenségkör, amellyel különböző tudo­mányágak egymástól igen eltérő szempontokból és eltérő eredményekkel foglalkoztak. ● A biológiai és pszichológiai kutatások arra az eredményre jutottak, hogy már az állatvilágban megfigyelhető bizonyos „céltalannak” nevezhető tevé­kenység, amelyhez a vidámság jelei kap­csolhatók. Ezeket általában az utánzás­ból, örömszerzési tevékenységből magya­rázzák, és azt is hangsúlyozzák hogy főként fiatal korú egyedeknél gyakoriak. Ezért gondoltak a kutatók arra, hogy a tanulás, bevésés és utánzás speciális változatainak is tekinthetők. Az emberi társa­dalmakban a játék pszichológiai minő­ségei sokat fejlődnek és differenciálódnak, megszületik az öröm, a nevetés társadalmiasított formája, megjelenik a munka, a nevelés és a tanulás, amelyek messzemenően befolyásolják a különböző korcsoportok játékait. Mindmáig nem alakult ki ugyan egyöntetű elképzelés arról, hogyan követik egymást a külön­böző játéktípusok az emberi társadalmak és az egyének életútjában, mégis úgy látszik, hogy több szakaszt különíthe­tünk el ezek között. Az egészen kis gyermekeknél az érzékszervi megismerés és a mozgás kezdetei dominálnak. E fo­kon a játék esztétikai összetevőit igen nehéz lenne kimutatni. Kétévestől hét-nyolcéves korig a gyermek képzetekben gondolkodik, szimbolikus és verbális szinten ismétli meg az általa elért eredmé­nyeket. Ez a korszak az utánzó játékok kora, ahol az utánzás gyakran áttételes vagy töredékes, szimbolikus jellegű. Ebben a korszakban a felnőttek már igen hatásos módon befolyásolják a gyermeki játékot; a →gyermekirodalom több ter­méke ezt a korosztályt veszi célba, és feltűnik a játékok között is az ilyen alkotások utánzása. A következő korcsoportban a társadalmak többsége intéz­ményesíti az oktatást és tanulást, ehhez képest a játék különválik, és a pihenés, szórakozás jellege lesz uralkodóvá benne. Ez a munka és játék közötti különállás az egyén hátralevő életében mindvégig megmarad. E korszakra a gyermekben a gondolati műveletek kibontakozása, önállósodása jellemző, ennek megfele­lően a játékok szervezetté válnak. Megjelennek a versenyszerű és társas játékok, amelyekhez már szabályok és szerepek többé-kevésbé állandó rendszere is tar­tozik. Az iskola és az →ifjúsági irodalom e korszakban befolyásolja a gyermekek játékait. A serdülőkor, majd a felnőttkor játékvilága tematikusan nagymértékben bővül, szinte minden kultúrában erre az időre tevődik a felnőttek szórakozásainak a megismerése és átvétele (film, színház, a sport és a szerencsejátékok, párosító játékok stb.). ● Nehéz megállapítani a különbséget egy-egy kultúrában e gyer­mek- és ifjúkori játékok, valamint a kultúra játékszerű vonásainak rendszere között. A különböző utánzástípusokból és a gyermeki szerepjátszásból a felnőtt kultúrában a szertartásköltészet és a színjátszás jelenségei lesznek, mint ahogy a harci játékokat és verekedéseket felváltja a katonaság intézménye és a háború gyakorlata. A gyermeki játékban oly nagy szerepet játszó →fantázia megmarad minden emberi alkotótevékeny­ségben, így az irodalmi alkotótevékeny­ségben is. Voltaképpen ebben a változás­ban és fejlődésben láthatjuk a játéknak a művészettel való igazi kapcsolatát, s nem az irodalomelméletben is felbukkant úgynevezett esztétikai játékelmélet (→já­tékelmélet) elgondolásaiban. Ennek képviselői a különböző pszichológiai és bio­lógiai magyarázatokkal értelmezett já­téktevékenységből vezették le a művészet létrejöttét. Ma már ennek az elméletnek mind pszichológiai-társadalomtörténeti, mind esztétikai következtetéseit idejétmúltnak tartjuk. ● A filozófia történetében Hérakleitosztól amai bölcselőkig sorakoznak a játékra vonatkozó gondolatmenetek, amelyek leginkább a játék és a világkép, a nevelés, a megismerés viszonyát, valamint a játék igazságtartal­mának kérdését közelítik meg. A régebbi filozófusok a játék gyakorlati szerepéből indultak ki, de pl. Rousseau, sőt Marx is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a játék némely „komoly” cselekvésnél fontosabb tartalmakat hordozhat. Schiller és Nietzsche esztétikájában a játék önálló, általában más tevékenység fölé emelkedő érvényű jelenség, olykor egészen a létforma rangjára emelkedik. Az avantgardista irodalmi törekvések gyakran hivatkoztak erre. Az egziszten­cialista filozófia a játék világképjellegét hangsúlyozta, bizonyos összefüggésben a modern fejlődéslélektani és társadalom-ontológiai kutatásokkal. Az irodalom-értelmezésben ilyen nyomokat találunk már a szürrealizmus teoretikusainál is. Voltaképpen azonban csak az egziszten­cialista irodalomelmélet általánosította e felismerést, és alkalmazta pl. az újregény egyes vonásainak értelmezésére. A matematikai elgondolásokból kiinduló kibernetikai játékelmélet (ennek kezde­ményezője Neumann J. és O. Morgen­stern) a stratégiai jellegű játékokban a lépések és válaszlépések esélyeit, az ún. optimális stratégiát és az elérhető nyere­séget próbálta matematikai módszerekkel megragadni. Az elektronikus számítógépek feltalálása után kibernetikai tőrvényszerűségeket is alkalmaztak ebben az elméletben, amelyet ma általánosan használnak a pszichológiai, szociál­pszichológiai (és alkotáslélektani) vizsgálatokban; legfejlettebb formáit a konf­liktus-kutatás és a veszélyhelyzet-szimu­lálás eljárásaiban. Ez utóbbiak közvetle­nül kapcsolatba kerültek az →utópia fogalmával. ● Ettől az irányzattól is bizonyos fokig befolyásolva, a struktura­lista. majd a szemiotikai kutatások képviselői megkísérelték, hogy kimutassák a különböző játékok szerkesztési alapelveit. A nyelvtudomány elgondolásai alapján E. Benveniste a többértelmű jelentés megnyilvánulásának tartja az ún. kita­lálós játékokat, amelyekhez a mítosz, a rejtvény és a hagyományos költői kép jelenségeit egyaránt odaérti. A. J. Grei­mas és munkatársai a strukturális sze­mantika módszerét alkalmazzák a játé­kok szerkezeti alapelvének meghatáro­zásához. Eszerint a jelentésnek (S) oppo­zíciója a jelentés teljes hiánya (S), kontradikciója (S) pedig az ellentétes jelentés. Ehhez hasonló modellek a matematiká­ban a Klein-csoportok, a pszichológiában pedig a jelentésfejlődés Piaget adta lehe­tőségei. A játékban elsősorban a szabá­lyok rendezhetők ilyen módon: megenge­dett kapcsolatok (előírások) — tiltott kapcsolatok (tilalmak) — nem-tilalmak (negatív nem-kapcsolatok) — nem-előírások (pozitív nem-kapcsolatok) formá­jában. Ez a rendszer gyakorlatilag igen sok költői szabályszerűséget is kifejezhet, jóllehet verbális és nem verbális játékok stratégiáját is leírhatjuk általa. R. Bar­thes és a francia szemiotikusok a jelentés és a jelfolyamatok rétegzettségével írták le a játékokat. Egész sor folklorista ku­tató alkalmazott strukturális elgondolásokat a játéktípusok meghatározására. Ma úgy látjuk, hogy a szerepjátékok, a versenyszerű játékok, jónéhány társasjáték és pl. a mesei vagy drámai cselek­mény felépítése között szabályos analógia található. Ennek okát történeti összefüggésekben találjuk meg. ● Irodalomtudományi szempontból is igen tanulságosak a különböző játék-tipológiák, mivel az egyes játéktípusokkal gyakran irodalmi jelenségeket is párhuzamba állíthatunk. A pedagógiai és pszichológiai osztályozások legtöbbször a játékcselekvés mozgásmechanizmusát veszik a rend-szerezés alapjául. Így különböztetik meg a futó-üldöző játékokat (pl. fogócska), a sorban vonuló, a körmozgást képviselő, a kapuszerű formán csoportosan átvonuló (pl. hidasjáték) játékoktól, vagy a rejtőző játékoktól (pl. bújócska). Ez a beosztás lényegileg megtalálható a folklorisztikai és néprajzi leírásokban is (egyszemélyes, szerepjátszó, párcserélő, versengő, kiolvasó játékok, hidasjáték, zálogosdi, vonulások, alakoskodás stb.), és volta­képpen a →játékdal, valamint az ehhez kapcsolódó tánc csoportosítását adja. ● A különböző játékcselekvések osztályozhatók tartalmuk szerint is. Így különböz­tethetjük meg a következő csoportokat: felnőttek játszanak a gyermekkel (ennek legismertebb műfajai az --altatódal és a →bölcsődal); tanító és munkára nevelő játékok (ezek alapeleme az utánzás, de ide vonható többféle oktató műfaj is, a →didaktikus irodalom keretében); sport- és versenyszerű játékok: énekes-táncos játékok (→játékdal); tréfás és humoros játékok (a szóbeli műfajok közül ilyen a sokféle csúfoló, mondóka. nyelvtörő stb.). ● A társas gyermekjátékok kezdetét rendszerint az önálló műfajt alkotó kiolvasó alkotja. A →gyermeknyelv több eleme (pl. a →halandzsa) is tartalmaz játékos elemeket, és ezek az →irodalmi játékok körében is megtalálhatók. A ne­mek elkülönülése következtében a fiúk inkább a vetélkedők. harci játékok iránt érdeklődnek, a leányjáték ismert formája a babázástól a körtáncszerű leánytáncig terjed. A mai városi kultúrában a gyermekek játéka és folklórja alaposan megváltozott, ám tovább él, és modernizá­lódott formáiban is világjelenséget alkot. Esztétikailag a szerepjátszás és a rögtön­zés továbbra is jellemző rá. A felnőttek játékainak csoportosítása még bonyolul­tabb feladat. J. Huizinga egyetlen játéktípust, a versengést feltételező elgondolá­sával polemizálva R. Caillois a különböző játékok társadalmi feladata alapján négy fő típust különböztet meg. Ezeket többé-kevésbé történetileg is igazolható görög és latin elnevezésekkel látja el: agón (tulajdonképpen →vetélkedés); alea (a vé­letlen-játékok, elsősorban a szerencsejátékok tartoznak ide); mimikri (utánzás, ilyennek nevezhető minden szerepre ala­puló játék); ilinx (forgás, ide értve minden különleges mozgást, mint a táncot, ugrá­lást stb.). A játékok attitűdjét tekintve két fő típust különít el, az ellenőrzött. szabályozott ludus és a spontán, önmu­lattató paidia kategóriáit. A játékcselekvések minden típusában megtalálható a szervezett és a spontán elem, a szórakozás és az öröm, egyszersmind a társas cselekvés összekapcsolása. A játék definíciójá­ban Caillois abból indul ki, hogy a cse­lekvés jellegét hat tényező határozza meg: a cselekvés szabad elhatározásból történik, nem kényszerű; körülírt térben és időben játszódik; eredménye előre nem látható, bizonytalan; ez az eredmény nem anyagi természetű vagy gazdasági­lag felhasználható, a játékot sajátos szabályok által ellenőrzik; mindez a realitás­tól elvonatkoztat, egy nem mindennapi valósággal tart kapcsolatot. Különösen ez utóbbi elv alapján a „nem mindennapit” könnyű azonosítani a mitikussal, a „szent fogalmával”. A játék már Hui­zinga szerint is a mindennapi szintjéről egy másik szintre, a rendkívüli szintjére emelkedik. A „mássá levés” kategóriáját Caillois isazonosnak tartja a játékban és a színjátszásban. A strukturalista játékelemzők ehhez azt teszik hozzá. hogy e folyamat voltaképpen ugyanaz, amikor a →rítus egy nem-valóságos szintet, a →mítosz tartalmát jeleníti meg. Ez az összefüggés lenne a magyarázata annak, hogy az ünnep és a játék, a →szo­kásköltészet és a társadalmi játékok kez­detei összekapcsolódnak. Caillois mindkét jelenséget felfedezi a játékban, a mítosznak a szóban való játék (az ő ter­minusával jocus), a rítusnak a cselekvésben való játék (nála ludus) felel meg. Mindez együttesen ahhoz a felismeréshez vezet, hogy egy kultúrában mindenre irányulhat játéktevékenység, ha ez nem kényszerjellegű, az értékek felhasználá­sára nem törekszik, és a munkához képest kiegészítő, luxusjellegű tevékenység. Különböző kultúrákban más és más volt a rituális és a játékszerű elemek aránya és összefüggése. A temetési és halotti ünnepek, harci játékok és maszkos felvonulások szinte beláthatatlan múltra tekintenek vissza. Az egyiptomi játékok a kozmosz rendjét voltak hivatva fenntartani, az azték labdajáték (rituális módon) valószínűleg a nap mozgását utánozta. A görög versenyek (pl. az olimpiai játékok) programjába a szel­lemi vetélkedés és a győzteseket dicsőítő énekek szerzése is beletartozott. A kul­tusszal összefüggő játékok repertóriuma igen gazdag volt: szépségverseny, evő- és ivóverseny, egy- és kétlábon való ugróversenyek, fogócska, egyes, páros és csoportos énekversenyek, a legkülönbö­zőbb halotti versenyek, a legtöbbször igen szókimondó termékenységvarázsló ünne­pek; az athéni dráma és komédia eredetét is a Dionüszosz-ünnepségekben leljük fel. A hazárdjátékok és szerencsejátékok korai változatait is ismerjük. A római kultúrában az ünnepségekkel kapcsola­tos játékok szervezője az állam lett, a korábbi formákhoz képest lényeges újításai a diadalmi felvonulások (triumphus) és a rendkívül változatos látványosságot nyújtó cirkusz. Valószínűleg itt keres­hetjük a későbbi európai →karnevál előzményét is. A középkorban szinte minden társadalmi réteg megteremtette a maga játékrendszerét. Az egyház elsősorban a liturgikus színjáték ilyen elemeit használta fel, amely később a rappresentazione sacra, és a különösen a barokk színházban a közjáték (interludus) for­májában élt tovább. A lovagvilág baj­noki tornái, harci játékai sorába tarto­zott a költők tréfás-komoly versengése is. Erről a trubadúr- és a Minnesang-költészet történeti adatai egyformán beszá­molnak. A városi kultúrában a diákok, céhes iparosok, és általában az egész lakosság →felvonulásai voltak a legnép­szerűbb ünnepek és játékok egyszers­mind. Igen sok területen e szokások mindmáig megmaradtak. A →commed dell'arte egyformán előzménye a későbbi színjátszásnak, a vígjátékoknak, de a bohóctréfának és egyéb mulattatásoknak is. Általában is a középkorban a mulattató alakjában nehéz elválasztani a bohóc, a zsonglőr, a mágus és az irodalmi alkotá­sokat közvetítő előadó személyét, amint ezt a megnevezések is igazolják (a szláv igric tulajdonképpen 'játékos', a jokulá­tor 'epikus énekmondó' a latin szó eredeti értelmében 'játékkal foglalkozó', s a német Spielmann 'énekmondó' is szó szerint 'játékos'). A polgári társadalom­ban nemcsak megmarad a színjáték. a balett, a gyakran bonyolult történeteket idéző társastáncok (moreszka, francia négyes) és a vásári mulattatók gyakor­lata, hanem a szorosabb értelemben vett társasjátékok száma is nő, a verbális játékok számára pedig a nyomtatás ad új formákat (keresztrejtvény). Ekkor önállósodik ismét a sport, és kezdődik meg a különböző művészeti események feszti­válszerű megrendezése, amely új dimen­ziót ad a játékosságnak; immár nemcsak az egyes alkotások önmagukban játékok, hanem ezek sokasága is szabályok közé szorított játék formáját ölti. A modern korszak technikai vívmányai egyaránt megtalálhatók a mechanizált és önmű­ködő gyermekjátékszerekben, a film, a rádiójáték és a televíziós játék, a kvízműsorok, vetélkedők és az egyszerűen csak játékoknak nevezett programok formájában. A szocialista forradalomtól már a marxizmus klasszikusai is azt várták, hogy megszünteti az emberi tevé­kenységek elidegenedett jellegét, ilyen módon — ha nem is válik a szocializmus­ban minden munka játékká — az örömszerző és a kényszer nélküli jelleg határozottan erősödni fog. Egyelőre a szabad idő hatalmas arányú megnövekedése a tömegkultúra keretében hozott létre olyan új formákat, amelyeket a szórakozás és az öntevékeny művészkedés keretei közé helyezhetünk el.

Irodalom:

Kiss A.: Ma­gyar gyermekjáték-gyűjtemény (1891); St. Culin: Games of the Orient (1895); F. M. Böhme: Deutsches Kinderlied und Kinderspiel (1897); K. Groos: Die Spiele der Menschen (1898); Szemere S.: Eszté­tikai játékelmélet (1904); Nógrády L.: A gyermek és a játék (1912); K. Groos: Das Spiel (1922); H. C. Lehman—P. A. Witty: The Psychology of Play Activ­ities (1927); K. Gröber: Kinderspielzeug aus alter Zeit. Eine Geschichte des Spiel­zeugs (1928); K. Fuxloch: Das Soziolo­gische im Spiel des Kindes (1930); O I. Fíapica: Gyetszkij bit i folklor (1930); F. J. J. Buytendijk: Wesen und Sinn des Spiels (1933); K. Haiding: Kinderspiel und Volksüberlieferung (1939); G. von Kujawa: Ursprung und Sinn des Spiels (1940); E. Haigis: Das Spiel als Begeg­nung (1941); J. J. Neumann—O. Mor­genstern: Theory of Games and Economic Behavior (1943); J. Huizinga: Homo ludens (1944); Lajos Á.: A magyar nép játékai (1944); G. Bally: Vom Ursprung und von den Grenzen der Freiheit. Eine Deutung des Spiels bei Tier und Mensch (1945); Kresz M.: A magyar gyermek-játékkutatás (1948); H. Scheurl: Das Spiel (1950); C. Allemann: Über das Spiel (1951); E. Hercik: Folk-Toys (1951); Kerényi Gy.: Gyermekjátékok (1951): J. Piaget: Play, Dreams and Imitation in Childhood (1951); R. E. Hartley: Under­standing Children's Play (1952); H. Kepler: The Child and his Play (1952); H. Rahner: Der spielende Mensch (1952); Bakos J.: Mátyusföldi gyermekjátékok (1953); F. G. Jünger: Die Spiele (1953); E. O. Harbin: Games of Many Nations (1954); S. Potter: Theory and Practice of Gamemanship (é. n.); J. de Vries: Unter­suchung über das Hüpfspiel — Kinder­spiel — Kulttanz (1957); V. P. Anyikin: Russzkije narodnije poszlovici, pogovorki, zagadki i gyetszkij folklor (1957); E. Fink: Oase des Glücks. Gedanken zu einer Ontologie des Spiels (1957); R. D. Luce—H. Raiffa: Games and Decisions (1957); A. Riedl—Karl M. Klier: Lieder, Reime und Spiele der Kinder im Burgenland (1957); R. Caillois: Les jeux et les hom­mes (1958); G. Heinz-Mohr: Spiel mit dem Spiel (1959); R. C. Bell: Board and Table Games from many Civilizations (1960); E. Fink: Das Spiel als Weltsymbol (1960); E. Larrabee—R. Meyersohn: Mass Leisure (1960); Cl. Aveline: Le code des jeux (1961); J. Dumazedier: Vers une civilisation du loisir (1962); Gáspár M.: A múzsák neveletlen gyermeke (1963); W. W. Newell: Games and Songs of American Children (1963); Th. C. Schel­ling: The Strategy of Conflict (1963); Alleau—R. Matignon: Dictionnaire des jeux (1964); E. Berne: Games People Play (1964); Encyclopédie des jeux et sports (1964); Lukácsy A.: Népek játé­kai (1964); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965): R. Wildhaber: Kinder-Spielzeug (1965); I. Heidernann: Der Begriff des Spiels und das ästhe­tische Weltbild der Gegenwart (1967); L. Sz. Vigotszkij: Művészetpszicholó­gia (1968); K. Axelos: Le jeu du monde (1970); P. N. Boratav: Une premiére ébauche de catalogue des jeux francais (Arts et Traditions Populaires, 1970); M. Mead: Férfi és nő (1970); J. Piaget: Válogatott tanulmányok (1970); E. M. Avendon—B. Sutton-Smith: The Study of Games (1971); R. E. Herron—B. Sutton-Smith: Child's Play (1971); Millar: Játékpszichológia (1973); Justné Kéry H.: Ősi és népi játékok élménylefolyása és jelentőségük (1975); A. Gehlen: Az ember (1976).