szómágia
VIL14 630-631a →szövegmágia jelensége, egy mondott vagy írott szó mágikus szerepe, megfogalmazása vagy felhasználása (→mágikus szövegek, varázsirodalom). Precíz módon megkülönböztethetjük ettől az egyes hangokra vagy betűkre vonatkozó mágikus használatot, amikor is a nyelv elemi jeleinek van mágikus szerepe. Ezt szinte minden írásrendszer ismeri (pl. →rúnairodalom). A betűk vagy írásjelek sajátos, nem a megszokott nyelvi formában történő elrendezése is lehet mágikus jellegű (pl. →betűnégyzet, formula, mágikus szövegek). A rövidítések, kriptikus szövegek is lehetnek ilyen értelműek. A betűmisztika és az ettől szinte elválaszthatatlan →számmisztika ilyen jellegű, gyakran a →jóslatirodalom keretében, vagy ilyenné átalakítva. Szent (vagy egyéb okból fontos) szövegek részleteire rámutatva ennek alapján jövendölnek. ● A pontos értelemben vett szó különösen két formájában mágikus jelentésű. ● A név viselője (és a név adója) szempontjából egyformán mágikus, ezt névváltoztatások is jelzik. Az →irodalmi névadás nemcsak az irodalom kezdetén, hanem mindvégig hordoz ilyen vonásokat. Az →anagramma és a →szójáték jellegzetesen ilyen távlatokkal is rendelkezik: pl. S. Butler szatirikus—utopisztikus regényének címe Erewhon (‘Meslohes’, azaz fordítva írt Nowhere ‘Seholsem’), E. A. Poe versében a Holló (angol raven), ejtése kb. „reven” és az általa mondott szó (never) egymás anagrammái. Művek címe, főbb szereplők neve, az író alteregói rendszerint mágikus névadást is tükröznek. A nevek ki nem írása (pl. csillaggal jelölése, N. N. vagy A. A. formában rövidítése, mint Krúdy vagy Gogol művében, Nemo alakban írása) ez különben az omen ‘előjel’ szó anagrammájaként szokott szerepelni, (idegen nyelvi, furcsa alakok kedvelése stb.), démonok vagy gonosz lények esetében bonyolult névelhárítási rendszerek követése (pl. Bulgakov regényében Voland végső soron az óizlandi irodalomból ismert Völundr névre megy vissza, akit már a középkorban rendkívüli képességű mesterembernek tekintettek) szinte általános írói gyakorlatnak tekinthető. Olykor poétikusabb a névmágia. Shakespeare szerelmes szonettjeiben keresztnevét (William) és az akarást, egyszersmind a jövő időt kifejező angol igét (will) bonyolultan variálja. Versfőkben vagy más módon is szokás értelmes szavakat, olykor a szerző (vagy a címzett) nevét elrejteni (→akrosztichon). Ritkábban külön kerülik az ilyen értelmezés lehetőségét. ● Az irodalmi műben a →cím gyakran ilyen jellegű. Az óvónevek, körülírás, fonotaktikai rendszerek és a csak az írók lelki világának ismeretében megfejthető rejtvényszerű címek egyaránt gyakoriak. H. Balzac Sarrasine c. (a főhősről elnevezett) novellája R. Barthes szerint a SaraSine és Zambinella neveinek kasztrációs (!) összevetése (S/Z), ahol még az is számít, hogy a franciában ritka z Balzac saját nevében is középpontban van. J. Joyce műve, a Finnegans Wake számtalan címértelmezési lehetőséget nyújt, a férfi főszereplő nevének is több tucat anagrammáját javasolja a szerző; közülük több a fülbemászó bogárra utal, de van köztük kémiai (ál)képlet is: H2CE2. Viszont maga mindig csak óvónévvel, „Work in Progress” (‘Készülő mű’) említette, ami egyébként megint csak fonetikai anagrammája a későbbi címnek. Goethe (és elődei) a Faust nevet mind latinul (faustus = ‘boldog, szerencsés, jóljárt’), mind németül (‘ököl’) értelmezték. Az egyes részek (fejezetek) címadása is mutat hasonló vonásokat (pl. nincs 13. fejezet, a latin számokkal kiírt fejezetek kiolvashatók). ● Tágabb értelemben egész szövegek is lehetnek mágikus használatúak, akár pozitív, akár negatív céllal: átok, →ima, ráolvasás, a szokásköltészet megannyi alkotása. Ezeknek lehet másodlagos, immár nem mágikus felhasználása is, játékos, formulaszerű vagy éppen rejtvényszövegek, amelyekről nem mindenki tudja, hogy eredetileg mágikus vagy jósló szerepük volt. Az abrakadabra, hókuszpókusz, gyermekjátékszövegek részletei (pl. a →kiszámoló) sok ilyen vonással rendelkezik. A →halandzsa az európai irodalomban régtől fogva ismert, görög, latin, középkori, tolvajnyelvi, a reformáció és a barokk korából való példáit ismerjük. Használta Rabelais, Swift, Moliére, a →nonsense verse és a dadaizmus, valamint az automatikus írás (→automatizmus) egyaránt. ● Igen sok poétikai és retorikai jelenség, irodalmi műfaj vagy műfajcsoport elősegítheti vagy tartalmazhatja a mágikus értelmezést: álom, vízió, formula, metafora, hasonlat, szinekdokhé, metonímia, utánzás, mítosz, szokásköltészet, ima, ráolvasás stb. Ezek ilyen vonásai egyenként vizsgálandók. Idegen irodalmakból átvett alkotások (pl. a miszticizmus vagy az orientális vallások átvétele keretében) ugyanilyen jelentést kaphatnak.
Irodalom:
H. Usener: Götternamen (1896); W. Heitmüller: Im Namen Jesu (1903); W. Schmidt: Die Bedeutung des Namens in Kult und Aberglaube (1912); H. Güntert: Über die Sprache der Götter und Geister. Untersuchun-gen zur homerischen und eddischen Göttersprache (1921); F. Dornseiff: Das Alphabet in Mystik und Magie (1922); P. Heinisch: Das „Wort” im Alten Testament und im alten Orient (1922); G. A. Gaskell: Dictionary of the Sacred Language of All Scriptures and Myths (1923); R. Otto: Urlaute und Untermini des sensus huminis (1932); O. Grether: Der Gottesname im Alten Testament (1934); O. Grether: Name und Wort Gottes im Alten Testament (1934); G. Mensching: Das heilige Wort, eine religionsphänomenologische Untersuchung (1937); L. Dürr: Die Wertung des göttlichen Wortes im Alten Testament und im alten Orient (1938); A. Bertholet: Die Macht der Schrift im Glauben und Aberglauben (1949); L. Koep: Das himmlische Buch in Antike und Christentum (1952); Fónagy I.: A költői nyelv hangtanából (1959); R. Barthes: S/Z (1970); J. Starobinski: Les mots sous les mots, les anagrammes de Ferdinand de Saussure (1971); P. D. Bishop: Words in World Religions (1979); E. Grassi: Macht des Bildes: Ohnmacht der rationalen Sprache (1979); M. Schilling: Imagines Mundi/Metaphorische Darstellungen der Welt in der Emblematik (1979); I. Fónagy: La vive voix (1982); M. Dolitsky: Under the Tuntum Tree: From Nonsense to Sense (1984)
