epikus törvények
VIL2 1165 - 1166az epikus népköltészet, általában a népköltészet formai–szerkesztésbeli sajátosságai, amelyeket különböző kutatók különféleképpen határoztak meg és soroltak fel. 1. M. Moe norvég folklorista és filológus „epikus alaptörvények” névvel 1889-ben egyetemi előadásaiban jellemezte először a szóbeli költészet formálódásának három tényezőjét, ezeken belül pedig több törvényszerűséget. I. Általános pszichológiai tényezők. Ezen belül: a) az egyes epikus témák motívumainak fejlődése voltaképpen törekvés a motívumok plasztikus megformálására, törekvés a motívumok folyamatos sorrendbe illesztésére; b) az egyes epikus témák továbbfejlődése más művek és témák befolyása alatt nem más, mint törekvés különböző részek egybeolvasztására, analogikus alkotásmód, összevonási szándék. II. Történeti tényezők. Ezen belül: c) az egyes epikus témák továbbfejlesztése megváltozott művelődési és történeti körülmények következtében: a) külsődleges vonatkozásban (színhelyek, szereplők, környezet megváltoztatása), b) tartalmi vonatkozásban (racionalizálás — travesztia vagy paródia); mindez összefoglalóan az alkalmazásra és egységesítésre törekvésben nyilvánul meg. III. Személyiséglélektani tényezők. Ezen belül: d) személyes módosító körülmények (emlékezetbeli, költői adottságbeli, előadásmódbeli különbségek alapján). — Mindezek együttvéve az alkotások változtatását, bővítését, rövidítését magyaráznák, voltaképpen a tartalom oldaláról megközelítve. ● 2. A. Olrik dán filológus és folklorista 1908-ban az előbbiek ismeretében inkább szerkesztésbeli sajátságokként fogta fel az epikus törvényeket. Elnevezésével ezek „kompozíciós szabályok”, „konstruktív formák”. A következő alfajaikat különbözteti meg: 1. Abevezetés és a befejezés törvényszerűségei, 2. az ismét-lés (növekvő — azonos szinten maradó), 3. a hármasság, 4. a jelenetek váltakozása, 5. az ellentét (főszereplő és mellékszereplő között), 6. a párhuzamos cselekményszálak (pl. két hős esetén), 7. kezdő- és zárónyomaték (pl. hármas felsorolásban az első és a harmadik elem a hangsúlyos), 8. a cselekmény köré bonyolítás, 9. az előzmények egy szálra fűzése, 10. tovahaladó jelenetezés részletezett főeseménnyel, 11. a cselekményre irányuló logika, 12. a cselekmény egységének elve, 13. a eselekmény egyetlen főszereplő köré épül. — Mindezek együttvéve a népköltészet és műköltészet különbségét is meghatározzák, mivel az irodalomban más szerkesztési elvek érvényesülnek. ● 3. A. Aarne finn folklorista 1913-ban a változatok kialakulását vizsgálva, és főként az egyes mesevariánsok konkrét kutatásának tapasztalatait összegezve a mesék „változási törvényszerűségéről” beszélt, ezeket a korábban kidolgozott epikus törvényszerűségekkel hozván kapcsolatba. Az ő rendszere a következő: l. Egy jellemző vonás kiesése, 2. Eredetileg nem egybetartozó vonásokkal, motívumokkal gazdagodás (új szereplők, hármasság, megkettőződés stb.), 3. analogikus képződmények, 4. egy általános vonás önállósodása (vagy megfordítva), 5. cserekapcsolat más témákkal, 6. állat-szereplős történet emberiesítése (vagy megfordítva), 7. állatszereplős történet hiedelemlények történetévé változtatása (vagy megfordítva), 8. én-formává változtatás, 9. egy vonás megváltoztatása következtében az egész cselekménymenet módosítása, 10. modernizálás. ● E törvényszerűségek sokkal inkább gyakorlati megfigyeléseken alapulnak, ugyanakkor visszalépést is jelentenek a már korábban kialakult általánosításokhoz. ● 4. A -→morfológiai irodalomtudomány és folklorisztika többször megkísérelte, hogy e törvényszerűségeket rendszerezze és újból definiálja. Egyelőre inkább csak keletkezéstörténetük feltárása és nagy vonásokban való általánosításuk sikerült. Végső soron az epika egyetemes törvény-szerűségeit valóban a legegyszerűbb a szerkezet köré csoportosítani, és később (ezeken kívül) megkülönböztetni az egyes műfajokra, ezek egyes korszakaira vonatkozó sajátosságokat. Eszerint a következőkben csoportosíthatnánk a fentebb említett törvényszerűségeket (ezek általában jellemzőek a →szájhagyományra, sajátos módon érvényesülnek viszont az epikában): I. Az ábrázolásmód–szerkesztésmód törvényszerűségei. a) A kompozícióra vonatkozó, b) a cselekményre vonatkozó, c) a hősre vonatkozó, d) a stílusra vonatkozó. — II. A megformálás megváltozásának törvényszerűségei. a) Alkotáslélektani, b) variálódásbeli c) társadalmi—történeti szövegváltozatok. III. Az egyes műfajokra vonatkozó sajátos törvényszerűségek. ● 5. Az irodalomtudomány részletesen nem használta fel e törvényszerűségekre vonatkozó kutatásokat, bár H. Gunkel az Ószövetség, mások az Edda, és természetesen világszerte a különböző epikus népköltészeti alkotások vizsgálatakor utaltak rájuk. ●(→epika, formula, struktúra, egyszerű formák)
Irodalom:
A. Olrik: Episke love i folkedigtningen (Danske Studier, 1908); A. van Gennep: La formation des légendes (1910); H. Gunkel: Genesis (1910); A. Aarne: Leitfaden der vergleichenden Märchenforschung (1913); M. Moe: Episke grundlove (Edda, 1914—1915); W. A. Berendsohn: Grundformen volkstümlicher Erzählkunst in den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (1922); uö.: Epische Gesetze der Volksdichtung (Handwörterbuch des deutschen Märchens, 1930—1933); M. Lüthi: Volksmärchen und Volkssage (1966); H. Bausinger: Formen der „Volkspoesie” (1968); Je. M. Meletinszkij: „Edda” i rannie forrni eposza (1968); B. Alver: The Epic Laws of Folk Narrative (Vth Congress of the International Society for Folk-Narrative Research, 1969).
