ősköltészet

az irodalom legkorábbi for­máinak elnevezése, amely a népek civili­záció előtti korszakának költészetét, il­letve műveltségét jelöli. Keletkezésük a történelem előtti időkre tehető, részleteiben fel nem deríthető történetük egybeesik a népek etnogenezisével, nyelvük kialakulásával, az ősközösségi társadalmi forma korával. Kérdésköre előbb a homé­roszi kérdés és a →régiek és újak vitája során, majd a 18. sz. végétől az ossziá­nizmus körüli vitákban, és általában az irodalmi →népiesség és a →romantika esztétikájának megfogalmazásakor került elő. Első teoretikusai (Ch. Perrault, G. Vico, Fr. A. Wolf, K. Lachmann és má­sok) elsősorban az epikus énekek kiala­kulásának körülményeire vonatkozó felismeréseket általánosították. J. J. Winckelmann, J. G. Hamann, J. G. Herder, W. von Humboldt, Fr. Schiller, J. W. Goethe és mások az ősköltészetben az „emberiség anyanyelvét”, a minden em­berben megtalálható poétikai érzék azonos megnyilvánulását látták. Hegel, Schelling és a klasszikus német művészetfilozófia megkísérelte az ősköltészet történeti elhelyezését is. A 19. sz.-i társadalomtörté­neti evolucionizmus követői már több adatot láttak. Ők általában az emberi nyelv, érzelmek, sőt a társadalmi szoká­sok, a jog kibontakozásának megfelelő szakaszára illesztették a csak nagyjában leírt ősköltészetet. Az ősköltészet kiala­kulását és jellemzését tekintve mégis különbség van J. J. Bachofen társada­lomtörténeti, Ch. Darwin biológiai, M. Müller nyelvtudományi, A. Kuhn mete­orológiai-mitológiai, A. Ny. Afanaszjev és F. I. Buszlajev szlavofil-mitológiai, A. Comte szociológiai, H. Spencer filozófiai, S. Reinach művészet- és vallástörténeti elgondolásai között. Az etnológiai jellegű szaktudományos összefoglalásokban álta­lában az evolucionista felfogás domboro­dik ki, olykor határozottan radikális, társadalmilag is progresszív vagy ateista jelleggel. Az angol antropológiai iskola képviselői (E. B. Tylor, J. A. Mc-Cullogh, E. S. Hartland, A. Lang, G. L. Gomme és mások) leginkább rítusok és mítoszok történeti változásait, fejlődési lépcsőit mutatják be. A német egyetemes néprajz képviselői (Fr. Ratzel, A. Bas­tian, K. von den Steinen, H. Schurtz, K. Weule, W. Mannhardt, O. Döhnhardt, A. Vierkandt, M. Haberlandt és mások) olykor heves polémiákban, máskor tüzetes leírásokban vagy monográfiákban legin­kább a földrajzi, természeti, társadalmi környezet és a szellemi kultúra adott foka közti kapcsolat tényeit kutatták. Más nemzetek kutatói (az olasz D. Comparetti és G. Pitré, a spanyol R. Menéndez Pidal, a finn.-i svéd E. Westermarck, az orosz D. N. Anucsin és a Haruzin testvérek, a francia P. Saintyves és A. Van Gennep) más-más anyagon, de nagyjában azonos célkitűzéssel dolgoztak: konkrét történeti és összehasonlító vizsgálatokat folytat­tak. Mindannyian a →primitív irodalom (vagy legalább egy-egy primitív életmó­dú nép irodalma) jellemvonásait általánosították, és az így nyert ismereteket próbálták az ősköltészet megfelelő feje­zeteibe behelyettesíteni. A közvetlen régé­szeti és őstörténeti adatok csupán egy-egy, a képzőművészet prehisztorikus em­lékeiből kiinduló összefoglalásban (pél­dául A. C. Haddon, E. Grosse, Y. Hirn, M. Hoernes és mások műveiben) találha­tók meg, de még ezekben sem esik szó az őstársadalom művészetének teljességéről. A 19. és 20. sz. fordulójának legnagyobb hatású ősköltészet-elméletei sem tudtak voltaképpen sokat az ősrégészet akkori legújabb, meglepő eredményeiből: a jégkori barlangi festmények és ezzel az őskőkor emberének a korábban elképzelteknél sokkalta bonyolultabb, színesebb szellemi kultúrája felfedezéséről. Ez idő tájt fejtette ki nézeteit az esztétikai után­záselmélet apostola, G. Tarde, a játékel­mélet nagyhatású képviselője, K. Groos, az egész irodalmat a ritmusos munkaszervező munkadalokból levezető K. Bücher. W. Wundt a nyelv és a mítoszok genezisét a lelki folyamatok és a társada­lomszerkezeti formák fejlődési sorozatá­nak rovátkáiba illesztette bele. A szá­zadfordulótól szakadatlan a pszicholó­giai őskultúra-értelmezések sorozata. S. Freud, majd C. G. Jung, tanítványaik, követőik (köztük a magyar Róheim G.) mélylélektani magyarázatot adtak. Az alaklélektant és az etnológiát fűzte egybe F. C. Bartlett, a pszichológiai magyará­zatot vallástörténeti érvekkel támogatta R. R. Marett, a szokások pszichológiai-vallástörténeti magyarázatát adta J. Kagarov, főként a líra fejlődéslélektani értelmezésével foglalkozott H. Werner. A legnagyobb hatása L. Lévy-Bruhl köny­veinek volt, aki a prelogikus gondolkodás és a primitív lélek fogalmaiból vezette le az ősi kultúrák minden jellemvonását. A mágia és a totemizmus fogalmainak megmagyarázása jellemzi J. G. Frazer mű­veit. Szociológiai jellegű E. Durkheim módszere. Ő és tanítványai (főként H. Hubert és M. Mauss) elsősorban vallási cselekvések és rítusok vizsgálatát tartot­ták a legfontosabbnak. Sajátos kultúraszociológiai felfogás nyilvánul meg a len­gyel S. Czarnowski műveiben. Az újabb, kifejezetten etnológiai magyarázatok kö­zül Br. Malinowski, A. R. Radcliffe-Brown és általában az angol funkciona­lista iskola képviselői a közvetlen társadalmi környezet rendkívül nagy szere­pére mutattak rá. Fr. Boas pozitivista izolacionizmusa (és ezen belül elgondo­lásainak evolucionista és pszichologizáló jellege) a nyugati féltekén nagy hatású iskolát teremtettek. A „kultúra mintáinak” kutatói, R. Benedict, Margaret Mead és tanítványaik egy-egy közösség életszemléletét vélik a művészet legfon­tosabb determinálójának. Ez az irányzat és A. L. Kroeber, Ph. Bagby és mások összehasonlító kutatásai módszertanilag igen közel állnak az európai összehason­lító történelemtipológia képviselőinek (O. Spengler, A. Toynbee stb.) egyes nézeteihez. A szovjet Ny. I. Konrad és E. Sz. Markarjan felfogása viszont e tekintetben különbözik. R. Lowie, P. Radin és mások a tudatformák egyenkénti vizsgálatát (ily módon a primitív vallás és a primitív gondolkodás jellemző vonásainak összeállítását) végezték el. R. Redfield közös­ségvizsgálata, L. White új-evolucioniz­musa, D. Bidney elméleti antropológiája, Cl. Kluckhohn értékelméleti vizsgálata és még sok más munka egy-egy vonás előtérbe állításával jelentősen hozzájárul az őstársadalom és a kezdeti művészeti formák sokoldalú elemzéséhez, de nem zárták le e probléma kutatását. Az euró­pai etnológia néhány nagy nevű kutatója (a szociológiai szempontokat hangsúlyo­zó, a kulturális kontaktusok fontosságát mindvégig szem előtt tartó R. Thurn­wald; az emberi alkotótevékenység rész­letes vizsgálatát céljának tekintő W. E. Mühlmann; az általános kulturális etno­lógiai vizsgálatok híve a dán K. Birket-Smith; a társadalmi szokások és a kezdeti művészeti termékek közti szoros összetar­tozást bizonyító J. Lips és mások) csak újabb szempontokat adtak az ősköltészet kutatóinak. A két világháború között több ízben is filozófiai általánosításig merészkedő szaktudósok bukkantak fel, Fr. Graebner a primitív népek világnéze­tével, filozófiájával foglalkozott, H. Nau­mann a társadalom felső és alsó rétegeinek kultúrája közti különbségeket, kap­csolatokat vizsgálta; páter W. Schmidt, páter W. Koppers (és általában a bécsi jezsuita etnológus iskola) a vallás genezi­sével foglalkozott. Jóllehet az e kutatók által felhozott konkrét állítások jó részével egyetérthetünk, ám az irracionalista filo­zófia, a társadalomelméleti arisztokra­tizmus, az apologéta katolicizmus éppen elméleti szinten csökkenti e művek értékét. Filozófiailag teljesen légből kapott viszont L. Frobenius kultúratana, Th.-W. Danzel és A. Dempf mágikus emberfilozófiája, E. Dacqué ősirracionalizmusa. A fajelmélet tudományosan számba ve­hető terméket természetesen nem hozott. A különböző irányzatokat képviselő filo­zófusok és esztéták közül is sokan foglal­koztak a legkorábbi költészet lényegének meghatározásával. E. Cassirer a nyelv, a mítosz és általában az emberi lényeg feno­menológiai vizsgálatát folytatta. H. Bergson a vallás és a morál eredetét vizsgálta elsősorban. A. N. Whitehead és R. G. Collingwood a primitív művészet tudatformajellegét illusztrálta. Újabban A. Gehlennek az emberről adott filozófíai antropológiája, illetve Cl. Lévi-Strauss struk­turális etnológiafilozófiája a legismer­tebb filozófiai elméletek, amelyek közvet­lenül definiálják az ősköltészetet is. Köz­vetlenebb esztétikai megközelítés jellemzi G. Santayana, J. Maritain, S. K. Langer, R. Caillois, E. A. Alain, A. Malraux, E. Grassi, N. Fry, a magyar Kerényi K. és mások műveit. Az összehasonlító és egyetemes művészettudomány szintén a századforduló óta foglalkozik egyre töb­bet az ősművészet körülhatárolásával. A. Riegl, H. Wölfflin, C. Sachs, S. Giedion, A. Hauser, H. Sedlmayr, E. Panofsky, Ch. von Tolnay és mások tanulmányaiban egyre több hely jut az ősművészet tényeinek is. Nálunk László Gy. adott összmű­vészeti szintézist, főként régészeti eredmények általánosításával. A magyaráza­tok egyfelől a történeti és összehasonlító szempontokat következetesen érvényesí­tik, másfelől — néhány kivételtől elte­kintve — ugyanakkor irracionalista irány­ba lengenek ki. E tekintetben közel állnak a modern művészeti törekvések néhány művészteoretikusának (pl. W. Kan­dinsky, P. Klee, H. Moore, I. Sztravinsz­kij és mások) elképzeléseihez, ill. e művé­szi törekvések esztétikai megfogalmazóinak (pl. W. Worringer, H. Read, M. Seu­phor, M. Brion és mások) nézeteihez. Az 1. világháború óta eltelt évtizedekben ter­mészetesen megtörtént az időközben előkerült ősrégészeti anyag értékelése is. A gazdag leletek lehetővé tették a vallás kialakulásának pontosabb vizsgálatát. E téren E. O. James, J. Maringer, a bécsi isko­la képviselői és mások már kezdettől val­lásról beszélnek, és egyre inkább elhal­ványodott az a régebben még megtalálható álláspont (C. G. Seligmann, K. Th. Preuss, Lord Raglan és mások műveiben), amely szerint a vallás csak egy bizonyos korszaktól kezdve alakult volna ki. Még azok a kutatók is, akik óvatosab­bak az ősmonoteizmus elismerésében (pl. G. van der Leeuw, H. Baumann, A. E. Jensen, C. A. Schmitz), rendszerint örök vagy majdnem örök jelenségnek ítélik a vallást, és így az ősköltészetet is ennek kötelékébe utalják. Az ősművészet lele­teinek feltárása forradalmasította a mű­vészettörténetet is, és egész sor olyan új összefoglalás látott napvilágot, ame­lyek szerzői inkább régészeti (O. Men­ghin), vallástörténeti (G. H. Luquet), de leginkább művészettörténeti (E. von Sydow, H. Th. Bossert, H. Breuil, H. Kühn, A. van Scheltema, A. Leroi-Gour­han stb.) szempontból foglalták össze a művészet kezdeteinek bonyolult függvé­nyeit. Az etnológiai művészetkutatás is sok támpontot nyert az újabb nézetekből, amint ezt L. Adam, D. Fraser, W. Münsterberger, G. Weltfisch, Th. Munro, A. Lommel, W. Krickeberg és mások művei kiválóan bizonyítják. Az egyete­mes néprajz zenekutatói (B. Nettl, A. Merriam, C. Sachs, M. Kolinski és má­sok) hasonló eredményekre jutottak. A szóbeli ősművészettel, a szorosabb érte­lemben vett ősköltészettel kevesebb egye­temes néprajzos foglalkozott. A már emlí­tett P. Radin és R. Lowie mellett leg­újabban M. J. Herskovits, A. Métraux, W. R. Bascom, J. Greenway, J. L. Fischer, E. R. Leach, A. Dundes és mások ilyen jellegű munkáit említhetnénk. Ők hasz­nálják fel leginkább az irodalomtudomá­nyi ősköltészet-kutatás módszereit, ered­ményeit is. A mai szovjet etnológiában az ősköltészet kutatását a társadalmi té­nyezők előtérbe állítása jellemzi. Eszté­tikai érzékenységével és elméleti megala­pozottságával válik ki az ilyen dolgoza­tok közül V. J. Guszev több könyve. ● Amint ez az eddigi kutatástörténetből is jól látszik, az ősköltészet vizsgálata igen összetett feladat, amelyből az irodalomtörténet csak egyes részleteket képes elvégezni. Egyetemes ősirodalomtörténet igénye először a 19. sz.-ban jelent meg. A Grimm-testvérek indogermán mítosz-elmélete, vagy a migrációs irányzatok az első válaszok e kérdésre. A jelentősebb hasonló vállalkozások Ch. Letourneau antropológiai ihletésű deskriptív vázlata, K. Th. Preuss vallás- és tudatforma-tör­téneti összefoglalása, K. Bücher említett könyve, O. Böckel néplélektani kísérlete, H. Werner és F. C. Bartlett hasonló indí­tékú művei. A legnagyobb jelentőségű vállalkozás e téren az orosz A. N. Ve­szelovszkij történeti poétikája, amely már egy világméretű tipológiai irodalomtudo­mány körvonalait sejteti. Ennek csupán néhány pontban lehetett előkészítője A. A. Potebnya pszichológiai irodalomfelfogása. A 20. sz.-ban különösen két tudo­mányterület kutatói járultak hozzá az ősköltészet megértetéséhez. Az angol — amerikai klasszika-filológusok egész sora (W. Ridgeway, G. Murray, H. M. Chad­wick, C. M. Bowra, W. P. Ker, W. R. Halliday, C. H. Whitman, M. Parry, Lord Raglan, W. Entwistle, R. Carpenter, A. B. Lord, G. R. Levy és sokan mások) olyan tág keretek között foglalkoztak az ógörög műfajok, leginkább az epika és a dráma kialakulásának folyamataival, hogy mű­veik általános jellegű monográfiákká váltak, szerzőjük kifejezett szándéka szerint is az ősköltészet egy-egy szeletét rendszerezőnek tekinthető. Ezt a termékeny módszert követték más nemzetiségű ku­tatók is (köztük a német E. Bethe, H. P. Drerup, F. Dornseiff, B. Snell, a francia Ch. Autran, Ch. Baudouin, a vallástör­ténész G. Dumézil vagy az orosz I. I. Tolsztoj, a magyarok közül Marót K., Trencsényi-Waldapfel I., Ritoók Zs., tá­volabbról Tőkei F.). A másik jelentős témakör a nyugat-európai (germán, ófran­cia, kisebb mértékben a kelta) epikus köl­tészet eredetének bonyodalmai. Itt már sz.-i Homérosz-kutató F. A. Wolf és az Edda-analizáló K. Lachmann, majd a pszichologista nyelvész H. Steinthal óta felbukkantak hasonló törekvések, és ezek sz.-ban a legmagasabb szinten R. Thurneysen, Fr. von der Leyen, J. Meier, Fr. Panzer, A. Heusler, J. de Vries, M. Dillon, R. Menéndez Pidal, Th. Frings, K. Wais, J. Rychner műveiben testet is öltöttek. Már e kézikönyvekből is rendkívül sok egyetemes tanulság vonható le. Legújabban a szláv (G. Gesemann, M. Murko, R. Jakobson, M. Braun, A. Schmaus, P. G. Bogatirev, V. Ja. Propp, A. M. Asztahova, B. N. Putyilov és má­sok), a közép-ázsiai és a kaukázusi (V. V. Radlov, F. J. Bors, T. Kowalski, A. Sz. Orlov, V. M. Zsirmunszkij, I. Sz. Bra­inszkij, V. V. Bartold, J. E. Bertelsz, M. Csikováni és mások) munkája nyomán több értékes, általánosításokat is felsora­koztató tanulság levonásáig jutott el a szakirodalom. Az ilyen, majdnem gene­rális érvényű munkák mellett megjelenhetett néhány olyan kísérlet is, amelyek az ősköltészet egészét próbálták meg kézbe venni. Természetesen ezek, éppen általános jellegük következtében, gya­korta csupán általánosításokat közölnek, számuk elenyésző. Az alkalmi vállalko­zásoktól eltekintve néhány kísérlet metodikailag is új szempontokat ad, anya­gában pedig eddig nem érintett összefüggésekre utal. Ilyen Fr. B. Gummere könyve (1901), amely voltaképpen a ko­rábbi pozitivista-evolucionista tendenciák összegezése. A szemérmes fenomenológus, A. Jolles az egyszerű költészeti formák átfogó jellemzésére vállalkozott. Egyesek szerint St. Thompson egyetemes motí­vum-indexe is használható az ősköltészet megismeréséhez. H. M. Chadwick és N. K. Chadwick monumentális vázlata elsősor­ban az epikatanulmányozás idézett ered­ményeiből táplálkozik, de általános iro­dalomgenezist is ábrázol. A. E. Jensen összefoglalása a mítoszok etnológiai hátterét mutatja be. O. Eberle a dramatikus szokásokkal foglalkozik, látványos, népszerűsítő szintézisben. C. M. Bowra a primitív költészet egészét igyekszik egyetlen kis könyvben összegezni, itt is főként az epikus énekek és a rítusdalok középpontba állításával. Cl. Lévi-Strauss tudat-forma-monográfiát nyújt a nyers gondol­kodásról. J. M. Meletyinszkij a szovjet kutatások szintézisét készítette el. J. Greenway deskriptív, de elmélkedő kézikönyvet írt a primitív népek irodalmá­nak jellemzőiről. Általában véve a →tipo­lógiai irodalomtudomány, korábban az egyetemes →irodalomtudomány, vagy az →összehasonlító irodalomtudomány kézikönyveinek bevezető fejezeteiben (az al­kalomhoz mérten rövidre szabott) össze­gezéseket olvashatunk a voltaképpeni irodalmat megelőző költészeti formákról, tehát az ősköltészetről. Az ilyen jellegű munkák közül a legismertebb M. Eliade, R. Étiemble, P. Guillon és R. Schwab beve­zetői a Pléiade-sorozat irodalomtörténeti enciklopédiájához. Ebben ugyan némileg irracionalista és túlságosan vallási jellegű az interpretáció, mégis az irodalom szer­veződésének sok vonására helyesen utalnak a szerzők. ● A marxista ősköltészet-kutatásnak érdekes és nagy (ám eddig megíratlan) a története. A kiindulópont itt is a 19. sz. elejének szellemi környe­zete, főként Hegel. A fiatal Marx sokat foglalkozott a görög művészet korai magasrendűségének eredetével, így jutott el a költészet genezisének általános prob­lémájához is. Erre vonatkozó gondola­tainak közlését azonban csak töredéke­sen végezte el. Később visszatért a témá­hoz, ekkor a társadalmi lét és a társadalmi tudat fejlődése közti különbség izgatta. Engels (elsősorban Ch. Darwin, majd L. H. Morgan társadalomtörténeti elképzeléseire hagyatkozva) az őstársadalom szellemi kultúrája kifejlődésének lépcsőfokait is felsorolta. P. Lafargue a szokások és rítusdalok kialakulásával, F. Mehring a költészet társadalmi megkö­töttségének keletkezésével, K. Kautsky a különböző társadalmi tudatformák kibontakozásával foglalkozott. Mindegyi­küknél jobban érdekelte az ősköltészet G. V. Plehanovot, aki Levelek cím nélkül c. munkájában először kísérelte meg, hogy a materialista világnézet, a helyi hagyo­mányok (jelesen az orosz forradalmi de­mokraták esztétikája) és a korabeli szaktudományos eredmények (leginkább K. Bücher tézisei, a korai mágiaelmélet stb.) alapján teljes képet adjon tárgyáról. A forradalmi tevékenységükért Szibéri­ába száműzött oroszo.-i kutatók közül V. I. Johelszon, V. G. Bogoraz-Tan és főként L. J. Sternberg munkái a legmélyebbek: bennük a környezetmegfigyelés lélektani analízissel párosul. A freudizmus több ku­tatót is bűvkörébe vont. Chr. Caudwell őstörténetfelfogása is őrzi ennek nyomát. Az utóbbi pár évtized legnagyobb hatású változásaként marxista módszerű archeo­lógusok és őstörténészek megkísérelték a modern ősrégészet teljes ismeretanya­gának (különös tekintettel a neolit forra­dalomra) bevonását új szintézisekbe. G. V. Childe, G. Clark, M. O. Koszven és má­sok ilyen művei közismertek. V. F. Zib­kovec, Sz. A. Tokarjev új vallástörténeti szintézist készített el. G. Thomson a görög ősköltészet problémáit tárta fel. Elméleti jellegű általánosítás található meg E. Fischer és különösen Lukács Gy. könyvében. Szorosabban vett részletproblémák­ról írtak A. M. Zolotarev (dualisztikus eredetmonda), A. F. Anyiszimov (kozmo­góniai eredetmonda), J. M. Meletyinszkij (a legkorábbi epikus műfajok differenci­ációja), és az ezekhez kapcsolódó viták is számos további problémát tisztáztak. A világhírű szovjet művelődéslélektani is­kola vezető képviselőinek (L. Sz. Vigotsz­kij, A. N. Leontyev) eredményei és egyéb, a tudatformák genezisére vonat­kozó kutatások (Sz. I. Rubinstein, A. G. Szpirkin, A. A. Leontyev és mások műveiben) szinte beláthatatlan perspektívát nyitottak a későbbi kutatások számára. Minden jel arra vall, hogy megérett a helyzet az ősköltészetről szóló, korszerű marxista összefoglalás megírására. ● A mo.-i ősköltészet-kutatás szerény kezde­tektől indult, el. Néhány általános megjegyzés után először Erdélyi J. szólt bő­vebben erről, Egyetemes Irodalomtörté­nete (1868) legelején. Beöthy L. nagyigé­nyű munkájában (A társadalmi fejlődés kezdetei, 1882) csak érintőlegesen, itt-ott utal az ősköltészetre. Katona L. elméleti dolgozataiban a kortárs etnológiai-lélek-tani irányzatokat képviseli. A néprajzku­tatók (Solymossy S., Viski K.) rendsze­rint egy-két évtizeddel korábbi általános­ságokat hangoztattak. Marót K. a L. Lévy-Bruhl képviselte prelogikus gondol­kodás fogalmát támadta, de nem sokkal kevésbé idealista elgondolásokkal cse­rélte fel azt. Fónagy I. korai műveiben pánmágikus ősköltészet-felfogás uralko­dik. Újabban a társadalmi tudat genezi­sével és korai formáival foglalkozó kuta­tások gazdagabb hátteret adnak e témakörhöz. Szigeti J. esztétikai szempontból vizsgálta a művészet genezisét. Mindezeknél jóval jelentősebb Lukács Gy. esz­tétikájának több része, amelyben nem csupán az ősköltészet és az őskultúra egészéről kapunk áttekintést, hanem a mai polgári elméletekkel folytatott polé­mia is korszerű, kitűnő. Ami a magyar ősköltészet kutatását illeti, őszintén meg kell vallanunk, hogy tárgyában sem jutott a vizsgálat megnyugtató eredményre, és módszerét sem tekinthetjük korszerűnek. (Talán Király Gy. éles bírálata volt az 1. világháború táján a maga idejéhez mér­ten értékes tett.) ● Az ősköltészet kuta­tása nem volt kitérők, zsákutcák nélküli. Ma mégis több vonatkozásban világosan láthatunk — éppen az eddigi vizsgálatok eredményeként. Viszonylag tisztázottnak tekinthetők a szokásszerűség, a rítusos jelleg, a mágiához kapcsolódás tényei. Ami az ősköltészet kialakulását illeti, en­nek feltárása elképzelhetetlen a primitív tudat egészének vizsgálata nélkül. A pri­mitív tudat (amint ezt O. Leroy, E. Dennert, G. Kra f t, Cl. Lévi-Strauss és má­sok műveiből tudjuk) sajátos jellegű és csupán hosszabb fejlődés után érkezik el a hivatásos művészet (és ezen belül az irodalom) szintjére. Erről a folyamatról (ismét főként a görög tudatformák fejlő­dését vizsgálva) F. M. Cornford, G. R. Levy, J. Harrison, L. Robin, E. R. Dodds, W. Deona, B. Farrington, G. Thomson, a magyar Szabó Á. és mások művei alap­ján viszonylag pontosan tájékozódha­tunk. Azt is jól tudjuk, hogy az őstársa­dalmak teljes szellemi kultúrája elvá­laszthatatlan a társadalmi léttől. Az őstársadalmakban az ősművészet sem válik külön, az ősköltészet sem önálló kate­gória, hanem a társadalom mindennapi gyakorlatával, a munkaszervezéssel, neveléssel, rokonsági kapcsolatokkal, tulaj­donviszonyokkal és az ezeket rendsze­rező társadalmi jogszokásokkal rendkívül szorosan összefüggő, komplex jelenség, amelyben a később külön művészetekké differenciálódott zene, tánc, ábrázoló- és díszítőművészet előzményei egyetlen tömböt alkotnak a későbbi irodalom előz­ményével. Ez a fokozat többé-kevésbé még megtalálható a primitív irodalom­ban, némileg még a folklór jelenségeiben is; jellemzését az ősközösségi irodalom kézikönyvei adják. Az ősköltészet-kutatás legfőbb feladata éppen annak a folyamatnak a bemutatása, amelynek során a hajdani differenciálatlan, irodalom előtti formából az osztálytársadalmakban egyfelől a hivatásos irodalom, másfelől a →folklór kialakul. E folyamat nagy voná­sai a fentiek szerint ma már tisztázottak, sok hiányzik azonban még ahhoz, hogy az egyes földrészeken egyenként is nyo­mon követhessük ennek lezajlását, és a lokális változatok megismerése után még egyszer, konkrétabban is összegezzük a részletkutatások eredményeit.●O (→iro­dalom)

Irodalom:

Ch. Letourneau: L'évo­lution littéraire dans les diverses racea humaines (1894); E. Grosse: Die Anfänge der Kunst (1895); K. Bücher: Arbeit und Rhythmus (1896); Fr. B. Gummere: The Beginnings of Poetry (1901); L. Lévy-Bruhl: Les fonctions mentales dans les sociétés inférieures (1910); J. Harrison: Ancient Art and Ritual (1913); L. Robin: La pensée grecque et les origines de l'esprit scientifique (1923); H. Werner: Die Ursprünge der Lyrik (1924); G.-H. Luquet: L'art et la religion des hommes fossiles (1926); O. Leroy: La raison primitive (1927); E. Dennert: Das geistige Erwachen des Urmenschen (1929); H. M. Chadwick—N. K. Chadwick: The Growth of Literature (1932—1940); G. R. Levy: The Gate of Horn (1945); G. Thomson — F. D. Klingender: Marxizmus, költészet, művészet (1949); E. R. Dodds: The Greeks and the Irrational (1951); G. Thomson: Studies in Ancient Greek Soci­ety (1954—1955); B. Snell: Die Entdek­kung des Geistes (1955); Histoire des lit­tératures 1. (Encyclopédie de la Pléiade, 1. köt., 1955); Chr. Caudwell: Illúzió és valóság (1960); L. H. Morgan: Az ősi társadalom (1961); I. Lips: A dolgok eredete (1962); C. M. Bowra: Primitive Song (1962); Cl. Lévi-Strauss: La pensée sauvage (1962); E. Fischer: A művészet szükségszerűségéről (1982); Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága (1965); J. G. Frazer: Az aranyág (1965); A. F. Anyi­szimov: Duhovnaja zsizny pervobitnogo obscsesztva (1966); László Gy.: Az ős-ember művészete (1968); K. Birket-Smith: A kultúra ösvényei (1969); A. Laming: Őskori barlangművészet (1969); B. Malinowski: Baloma (1972); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); E. R. Service—M. D. Sahlins—E. R. Wolf: Vadászok — törzsek — parasztok (1973); Boas: Népek, nyelvek, kultúrák (1975); Clark: A világ őstörténete (1976); A. Gehlen: Az ember (1976); Kerényi K.: Görög mitológia (1977); Strabón: Geógraphika (1977); J. J. Bachofen: A mí­tosz és az ősi társadalom (1978); É. Durk­heim: A társadalmi tények magyarázatá­hoz (1978); Láng J.: Az őstársadalmak (1978); Láng J.: A mitológia kezdetei (1979); A. F. Anyiszimov: Az ősközösségi társadalom szellemi élete (1981); A művészet ősi formái (1982); Zolnay V.: Pokoljárás (1983); Bevezetés a folklorisz­tikába és etnológiába (1984).