szláv antitézis
VIL14 503-505negatív paralelizmus; tagadó hasonlat: a hagyományos költészet költői formája, amelyet főként szlavisták vizsgáltak. J. Grimm (1823), a szerb V. S. Karadzié által közölt, és már J. W. Goethe által is nagyrabecsült, sőt lefordított epikus ének, a Hasanaginica (‘Hasszán aga felesége’) elejére hivatkozva felhívta a figyelmet arra, hogy ebben egyedülálló költői eszköz található, a szöveg előbb kérdést tesz fel („Mi az ott?”) majd erre egy tagadással válaszol („Nem x az, hanem y”):
Sta se b’jeli u gori zelenoj? Al’ je snijeg, al’ su labudovi? Da je snijeg, veé bi okopnio; Lahudovi veé bi poletjeli.
Nit je snijeg, nit’ su labudovi. Nego sátor age Hasan-age;
(Vuk Karadzic III:81)
Mi fehérlik fönn a zöld hegyekben? Hó talán az, avagy büszke hattyúk? Hó ha lenne, már elolvadt volna; Ha meg hattyúk, elrepültek volna; Nem hó az, nem is büszke hattyúk, Hanem a nagy Hasszán aga sátra;
(ford.: Csuka Z.)
● Ezt a formát V. Jagic (1865) nevezi „szláv antitézis”-nek. J. Gebauer, aki elsősorban szerb adatokat ismertet, gazdag összehasonlító vizsgálat után két formát különböztet meg: a teljes antitézist (mint amilyen a fenti példa is) és egy rövidített antitézist (pl. az oroszban):
Nem a fehér nyírfa hajlik le a földig. Meghajolt Iljuska édesapja előtt.
● Poétikaelméleti és összehasonlító filológiai adatok alapján sokféle értelmezése fogalmazódott meg. A. A. Potebnya „tagadó hasonlat”-nak nevezi e megoldást. F. Miklosich kétféle hasonlítástípust különböztet meg: az egyikben valami jellemvonásairól derül ki, hogy ezek nem azok, amiknek véltük volna; a másikban a hasonlítás csak egy kérdést tartalmaz. A. Ny. Veszelovszkij a jelenséget a „negatív paralelizmus” elnevezéssel illeti és fontosnak tartja, hogy a pszichológiai párhuzamosság ugyanilyen formában nyilvánul meg a rejtvényekben (találós kérdésekben) is. ● Már Ny. I. Gnyegyics (1825) bemutatta ugyanezt a megoldást az újgörög népdalokban. Gebauer néhány német, litván, ukrán, cseh és lengyel példát is talált. Veszelovszkij lett példákat idézett. Ennek ellenére a kérdés legkiválóbb kutatói sem alakítottak ki azonos terminológiát, poétikai–stilisztikai leírásaik is különböznek egymástól, sőt a műfaji-komparatív szempontokat is egymással összeegyeztethetetlen módon érvényesítik. ● Hosszabb szünet után a lengyel K. Moszynski (1939), és az orosz P. G. Bogatirjov (1958) ismét szlavisztikai távlatokat hangsúlyoz. R. Jakobson paralelizmus-kutatásai tipológiai összefüggéseket idéztek. P. Kurman a negatív párhuzamosság irodalmi felhasználását idézi, V. M. Gacak román és más párhuzamok segítségével felhívja a figyelmet a műfaji és kompozíciós különbségekre, E. Weiher az orosz példák szemantikai (és tárgykörbeli) alfajait rendezi, F. J. Oinas a finnségi finn egyezésekkel foglalkozik (ezeket végül is oroszból eredezteti). ● Amint a fentiekből látszik, igen sok kérdés keveredett össze az eddigi vizsgálatokban, amelyek egyrészt a költészet egyetemes formáira, másrészt a legsajátosabb „szláv” poétikai–stilisztikai találmányra vonatkoztak. ● Közvetlenül az idézett példa, a teljes, kibontott antitézis, az 1 774 óta ismert Hasanaginica kezdete csakugyan klasszikus és jellemző megfogalmazás. A szerb hősepikai dalok kezdetén, mintegy prológusként fordul elő ez a megoldás, mégpedig évszázadokon át eleven, a 18. sz. legvégétől megjelenő „balladának” nevezhető műfajban is tovább él. A nemzetközi fordítások révén ezt a megoldást követi a francia költészet (Ch. Nodier már 1813-ban, majd Lamartine, P. Mérimée, V. Hugo), Goethe nyomán pedig ismeri ezt a német költészet is. Az ilyen részeket is pontosan fordító magyar költészet figyelme már 1813-ból, Kazinczy fordításától adatolható. Minthogy ez a forma megvan a görög énekekben is (ám igen ritka a bolgárban, és még ennél is ritkább a románban), nem vonhatjuk kétségbe szerb és epikus eredetét. ● A szláv népköltészetben (nyugati szlávoknál lírai dalokban, ám a Balkánon lakodalmi énekekben is) megtalálható „negatív paralelizmus” ennél általánosabb, meghatározatlanabb jelenség. Ehhez hasonló formákat ismerünk a finnugor népköltészetből is (pl. mordvin, karjalai finn énekekben), amelyeknek orosz eredete nem zárható ki, ám olyan egyszerű formának tekinthető, amely önmagában is kifejlődhetett. Pl. egy karjalai dalban:
Ne futkossál fától fáig, Emelkedj a felső égig!
Ugyanezt mondhatjuk a további műfajként megemlített találóskérdések szövegeiről is. Ezek még szélesebb körben ismertek. Hasonló, egyszerű (ez ilyen ... nem olyan) formákat szinte mindenféle költészetből ismerünk (pl. Puskin Poltavájából is). Lakodalmi dalok, más műfajok esetében is megfigyelhető e poétikai–stilisztikai–metrikai megoldás, amelyet illetően szinte lehetetlen történeti korszakokat, átadást vagy átvételt megállapítani. ● E két szélső lehetőség között figyelhető meg, főként az orosz folklórban a „negatív hasonlat” megnevezésével jellemezhető közbülső megoldás. Ez több dalműfajban megtalálható, és voltaképpen a monostrófikus költészet egyetemesen megfigyelhető vonása: a strófák első fele és második fele párhuzamosan folytatja, kiegészíti egymást, ám ugyanakkor ellentéte is egymásnak. A tematikus kutatás kimutatta, hogy e hasonlatszerű párhuzamba állítás tematikusan (és szemantikailag) kiterjed az állatvilágra, a növényvilágra, a tájra, természetre és éghajlatra, a csillagokra stb. Több mint száz ilyen hasonlat-témacsoportot tudunk kimutatni a szövegekből. Ez is jelzi, hogy itt régi hagyomány megjelenésével számolhatunk. Ez a megoldás igen sokféle népköltészeti műfajban jelenik meg, főként verses alkotásokban. Egy orosz csasztuska ilyen szövege:
Nem köd lepi be a földet, Nem a szürke harmat: Fájdalomtól lett homályos A szemem világa.
(Ezt a példát a kutatók a természeti jelenségekre „harmat” való utalásként szokták magyarázni.) ● Poétikailag a sok műfajban megjelenő jelenség változatos eszközöket használ fel. Alapja az →antitézis (ám valamilyen ellentét egymást követő mondatok között önmagában még nem sorolható ide). A →paralelizmus tudományos kutatásának kezdetén (már R. Lowth 1753-ban, nálunk őt követve Arany J. 1854-ben, a magyar verselésről írott tanulmányában) különbséget tettek háromféle párhuzamosság: a jelentés hasonlóságán alapuló →szinonímia, a jelentés ellentétességén alapuló →antitézis, valamint a szerkezeti egymásnak megfelelésen alapuló →szintézis között. Itt a második csoport adja a fentebb vizsgált jelenség kereteit; természetesen bizonyos átmenetek ismertek a másik két forma felé is, főként a hosszabb, többszörösen összetett párhuzamosság (ismétlés) esetében. A paralelizmus kutatói szerint „a szerkezeti párhuzam szemantikai aspektusai” között kell vizsgálni az ellentét megnyilatkozásait (→paralelizmus II. 3.). Itt a beszélő helyzete, ellentétesnek felfogott fogalmak (és jelzők), az állítás igaz—hamis volta igen sokféle lehetőséget biztosít. Az ismétlés, gondolatritmus, sőt a strófaszerkezet milyensége befolyásolja a szövegek megfogalmazását. A →halmozás és a hozzá közel álló →gradáció nyelvi formái közül a kérdések nem túl gyakoriak, éppen ezért feltűnő, hogy itt jellemzőek. Voltaképpen a →korrekció sajátos formájának is tarthatjuk a „nem x, hanem y”szerkezetet. K. Moszynski, szerint különbséget kell tennünk a megerősítő—tagadó” és a „kérdő-tagadó” formák között. (A fejlett „szláv antitézis” a második csoportba tartozik, az egyszerűbb formák az első csoportba.) V. M. Gacak az általános jelenséget „metaforikus antitézisnek” nevezi (noha igen sok példában nincs valódi metafora, csupán szemantikai párhuzam). ● Minthogy a szövegek egy megállapító kérdéssel kezdődnek, és erre egy tagadó válaszmondat következik, a szöveg felépítése dialogikus jellegű. F. Oinas szerint két fő csoportot különböztethetünk meg a „negatív paralelizmusnak” nevezhető általános jelenségen belül: a „negatív antitézis” egy retorikai értelemben vett antitézist tartalmaz, a „negatív analógia” viszont költői képeket, elsősorban metaforákat tartalmaz. Az elsőre egy észt példa: Vajon ékszered miatt sírsz. Nyakláncodért szomorkodol?
Nem ékszerem miatt sírok,
Nem nyakláncért szomorkodom. Hanem anyám miatt sírok, Nevelőmért szomorkodom.
A másodikra egy inkeri példa:
Az Égből néz le a Teremtő
„Micsoda zuhant a hóba, vajon ravasz fekete madár, Vagy hideg galambocska?” így mondják a Teremtő fiai: „Az nem ravasz fekete madár, Nem is hideg galambocska, Szolga esett a hóban arcra, Arca hóban, feje vízben, Ökle hóbuckába markol.”
● A legsajátosabb mondattani forma a negatív következményes mondat: „ha hattyúk (lettek volna, lennének), elrepültek volna (elrepülnének)”. Ennek egyszerű formáját azonban jól ismeri a népköltészet, pl. népdalban egész strófa épülhet erre az antitézissé bővített szerkezetre:
Ha ajtómon aranykilincs volna,
Akkor, tudom, babám egyém volna,
De mivelhogy nékem semmim sincsen,
Ajtómon is fából van a kilincsem.
A találós kérdések külön csoportját alkotják a következménybeli ellentmondáson alapulók. Ezekben azonban a tagadás és a metaforikus szerkezet általában fordított sorrendű és csak a megfejtés értelmében oldjuk fel a metaforát. Pl.:
Van két füle, nem hall vele. Ha meghúzzák, nem hal bele. Emberhússal telt a szája. Orra van, szagolni nem tud. Ha viszed, úgy halad, mindig ott van a lábad alatt. Csizma.
Az ilyen formákból fejlődhetett ki a „szláv”-nak nevezett antitézis. ● A magyar népköltészetben csak előzményei ismertek. Műköltészetünkben a délszlávból készült fordítások előtt nem gyakorolták, illetve csak hasonló kezdeményezéseket ismerünk. Pl.:
Mi suhog itt valahol? Látsz-e valamit, bagoly? Fekete sas, csitt! csitt! csitt!
No de hallgass! csitt! csitt! csitt! Hadd aludjon a kakas.
(Pálóczi Horváth A.: Aluszik a kakas)
(E vers politikai költemény: a kakas a „gallus”, vagyis a „francia” metonímiája. Hasonló megoldások vonulnak végig az egész versen.) ● Mivel nemcsak az ilyen elemi formák, hanem a teljesen kifejlesztett szerkezetek is megjelenhetnek egymástól függetlenül is, egyelőre e forma balkáni vagy szláv eredeztetését nem tudjuk pontosabban értelmezni; nem származtathatunk innen minden hasonló megoldást. Pl. egy ritka szép forma, amelyben a legtöbb szemantikai és szintaktikai megoldás megtalálható:
Mi (mi-mi-mi-mi-mi-mi) mi mozog a zöldleveles bokorban? Azt gondoltam, hogy egy róka vagy egy nyúl. Se nem róka, se nem nyúl komámasszony meg egy úr
Ugrott ki a zöldleveles bokorbúl.
(Népies műdal)
Irodalom:
Ny. Gnyegyics: Prosztonarodnije pesznyi ninyesnyih grekov (1825); A. Potebnya: O nyekotorih szimvolah v szlav‑janszkoj narodnoj poezii (1860); J. Gebauer: O metaforickych obrazech bástnictví národního, zvlásté slovanského (1874); L. Zima: Figure a nasem narodnom pjesnistvu s njihovom teorijom (1880); F. Miklosich: Die Darstellung im slavischen Volksepos (1890); Sz. K. Sambinago: Vvegyenyije v narodnuju szlovesznoszty (1910); A. Ny. Veszelovszkij: Isztoricseszkaja poetyika (1940); D. Pétropoulos: La comparaison dans la chanson populaire grecque (1954); K. Moszynski: Kultura ludowa slowian, tom II. (1968); M. Pavlovié: Jos o szlovenszkoj antitezi kod Viktora Igoa i uopste (Filoloski Pogled, 1969); G. Kurman: Negatíve Comparison in Literary Epic Narrative (Comparative Literature, 21, 1969); E. Weiher: Der negative Vergleich in der russischen Volkspoesie (1972); V. M. Gacak: Metaforicseszkaja antyityeza v szravnyityelno-isztoricseszkom oszvescsenyii (Isztorija, kultura, etnografija i folklor szlavjanszkih narodov — VII mezsdunarodnij szjezd szlavisztov, 1973); Naucni szasztanak Szlaviszta u Vukove Dane (4., 1975, szveszka 1.); F. Oinas: Studies in Finnic Folklore (1985); P. G. Bogatirjov: A szláv népek epikus költészete összehasonlító vizsgálatának néhány feladata (Artes Populares 8, 1986).
