ördögirodalom
VIL9 690-693 | részcímszóművelődéstörténeti értelemben a →démonológia körébe tartozik, előzményének, illetve párhuzamának tekinthető minden olyan irodalmi alkotás, amelyekben szellemek, hiedelemlények fontos szerepet játszanak, illetve éppen ezeknek leírása a mű feladata. Szorosabb értelemben a keresztény jellegű vallásos irodalom körébe kapcsolható, mégpedig megtalálható mind a komoly, elvi, rendszerező teológia, mind a népszerűsítő irodalom (ponyvairodalom, népkönyv) keretében. Mivel ábrázolása fantasztikus elemeket kíván meg, közvetlen és kétirányú kapcsolat figyelhető meg a →fantasztikus irodalom alkotásaival. Napjainkban a →science fiction gonosz lényei, rontó szörnyei nemegyszer a korábbi irodalmi alkotások ördögeinek kimutatható technicizálása vagy modernizálása útján jöttek létre. Szoros a kapcsolata a sokféle kísértettörténet és általában az →okkult irodalom termékeivel. ● Folklorisztikailag már a →dualisztikus eredetmonda egyik főszereplője, az istennel együtt és vele vetélkedő teremtő. Ez a témakör a →primitív irodalom termékeitől napjainkig megmaradt. Általában véve az →eredetmonda mind komoly, mind tréfás felfogásban szerepelteti az ördögöt. A népi vallásosság keretében az →ördögűzés (exorcizmus) és a vele rokon →ráolvasás szövegeiben fordul elő, sőt még az →ima is szokatlanul gyakran említi. Néhány ballada szerepelteti, igen gyakori a proverbiumokban, ismert a találós kérdésekben. A monda műfajcsoportjában a →hiedelemmonda kedvelt alakja. Több mesei műfajban rendszeres szereplő, leggyakoribb a tréfás mese műfajában, önálló alműfajként is ismert (ostobaördög-mesék). ● Az európai hagyományban a keresztény irodalom már ismeri, részletesen foglalkoznak vele az egyházatyák, valamint a bizánci rendszerező művek, pl. Pszellos démonológiája. A középkori irodalomban majdnem minden vallásos és szórakoztató műfaj ismeri, megjelenik a →dráma, a példázat és a szakirodalom keretében. Különösen sokat foglalkoznak az eretnekekkel harcoló szerzők e témakörrel. Szinte minden eltévelyedést rovására írnak, főként a dualisztikus ideológiát képviselő csoportokat támadják ily módon (→bogumil irodalom). Már ekkor megjelenik a boszorkányirodalom (→boszorkánymonda) keretében az az elgondolás, miszerint a boszorkányok vezetője az ördög. Ezt a reformáció is bizonyítottnak veszi. Különösen a 16—17. sz.-ban a reformáció és az inkvizíció egyaránt az érdeklődés középpontjába állítja, megszemélyesíti, mindenütt jelenvalónak állítja, valóságos ütközeteket rendez ellene, rendőrségi akcióval fordulnak vele szembe. Ezzel egyszerre nő — ellenhatásként — az ördöggel paktálók száma (mágikus irodalom, alkimista irodalom), és mindenféle titkos egyletet, társaságot, mozgalmat ide kapcsolnak (pl. rózsakeresztesek, templomosok, antitrinitáriusok, szabadkőművesek, karbonárik, spiritiszták — a velük szemben álló propaganda szemében. Nem menekülnek e vád alól a zsidók, anabaptisták, jezsuiták, nazarénusok, perzsa jezdisták sem, egyáltalán bármilyen vallási kisebbség vagy szekta hívei. A tudatos sátánizmus képviselői gyakran csak divathóbortnak engedelmeskednek, esztétikai ellenzéket alkotnak, igen ritkán hajtanak végre valóban furcsa rítusokat (fekete mise, divináció stb.). ● Minthogy az ördög fontos szerepet játszik a különböző alkotásokban, a vele kapcsolatos vagy éppen ellentétes szereplőkkel, fogalmakkal, helyszínekkel foglalkozó irodalmi művek is gyakran szerepeltetik. Ily módon különösen a misztériumjáték (sőt, általában a →vallásos színjátékok) igen kedvelik. Az →evangélium ellentéte az ördög „evangéliuma” vagy „bibliája”, gyakran ponyvanyomtatvány formájában megjelenő mágikus könyv, varázskönyv. Ezt használják a lélekidézéstől a kincskeresésig sok mindenre. Az angyalok természetszerűen ellenfelei. Különösen gazdag a pokolra és a purgatóriumra vonatkozó leírás (pokoljárás, purgatóriumjárás, általában túlvilágjárás, másvilági utazás), szélesebb körben is, mint a keresztény vallás. ● Főként Közép-Európában gyakori az ördöggel szövetkező, vérszerződést kötő, neki lelkét eladó ember története, amely a középkori Theophilus-legendától napjainkig él. Különösen népszerű lengyel, magyar, osztrák, német területen, a helyi mondákkal és népköltészettel, mágikus irodalommal összevegyítve. Maga a Faust-történet is sok ilyen vonást vett át, amit aztán a lengyel, osztrák, magyar stb. helyi „Faustusok” és ördöngösök ismét felhasználnak. ● A trufa és a csúfoló főként öregembereket, veszekedő feleségeket, megszállott kártyázókat és párbajozókat sorol az ördög hatalmába. A gúnytól a groteszken át a fantasztikusig és félelmetesig sok átmenettel találkozunk itt, mint pl. a Don Juan-történet hasonló elemeiben. ● A hallatlanul gazdag és nemcsak egyházi jellegű képzőművészeti ikonográfia ismét kölcsönösen befolyásolta az irodalmi ördögábrázolásokat is. ● A középkor és a reformáció vallásos, mágikus alaknak tekinti. A barokk mint csodálatost, hátborzongatót és kínzót, szadistát mutatja be. Már ekkor is felbukkan a fehér és mechanikus mágiával összefüggésben demiurgosz-jellegű, a haladást és technikai civilizációt képviselő bemutatása, egyelőre még nem minden esetben pozitív jelleggel. A felvilágosodás egyfelől tagadja létét, kicsúfolja, azonban a pozitív vallással szemben maga is utal a megtestesült borzadály és gonoszság tényeire, ily módon (a démonokkal és boszorkányokkal együtt) nem mindig állítja, hogy fikció lenne alakja. A romantika patetikusnak tekinti, akár rokonszenves lázadót, akár az elembertelenedett elnyomót ábrázolja benne. A 19. sz. klerikalista és antiklerikalista irodalma (→sátánizmus) igen gyakran szerepelteti, általában a démoni megtestesítőjének látja. E művek kölcsönösen élnek a misztifikáció, a leleplezés és ellenleleplezés eszközeivel, amint ezt legjobban a francia L. Taxil ateista — klerikális — majd ismét ateista pamfletjei bizonyítják. Mivel az ördögűzés máig érvényesíthető egyházi szertartás, a megszállottság számos jelenségét így is magyarázzák (ennek tágabb kereteit az →eksztázisirodalom alkotásai képviselik). ● Mára a vicclapokban és szórakoztató művekben kicsúfolt, idejétmúlt figura; a tudományos-fantasztikus irodalom alkotásaiban az új szörnyek démonisága váltja fel vagy folytatja. Mivel évszázadokig a vallásos irodalom egyik főszereplője volt, minden vallásellenes vagy hitvédelmi irat továbbra is foglalkozik vele. Legújabban parabolák, általánosító művek említik, míg világszerte százmilliók továbbra is meg vannak győződve létezéséről és hatékonyságáról.
Irodalom:
P. Gassner: Gallerie der Teuffel (1776—77); G. Roskoff: Geschichte des Teufels (I—II, 1861—69; 1967); A. Lecanu: Geschichte des Satans (1863); J. F. Wessely: Die Gestalten des Todes und des Teufels in der darstellenden Kunst (1876); A. Disselhoff: Über die Geschichte des Teufels (1877); Th. W. Davies: Magic, Divination and Demonology among the Hebrews and their Neighbors (1878); F. T. Hall: The Pedigree of the Devil (1883); M. Dreyer: Der Teufel in der deutschen Dichtung des Mittelalters (1884); H. Wieck: Die Teufel auf der mittelalterlichen Mysterienbühne Frankreichs (1887); M. D. Conway: Demonology and Devil-Lore (1889); Th. Längin: Die biblischen Vorstellungen vom Teufel (1890); O. Henne am Rhyn: Der Teufels- und Hexenglaube (1892); L. Taxil: Le diable au XIX siécle (1892); M. Osborn: Die Teufelsliteratur des 16. Jahrhunderts (1893); A. Koeppen: Der Teufel und die Hölle in den darstellenden Künsten (1895); J. Ashton: The Devil in Britain and America (1896); A. Graz: Geschichte des Teufelsglaubens (1898); I. Matuszewski: Dyabel w poezyi (1899); P. Carus: History of the Devil and the Idea of Evil (1900); H. Tardel: Die Sage von Robert dem Teufel (1900); G. Bordone: Il diavolo nell'arte (1903); Sz. V. Makszimov: Nyecsisztaja, nyevedomaja i kresztnaja szila (1903); A. Wünsche: Der Sagenkreis vom geprellten Teufel (1905); W. Fischer: Die Geschichte des Teufels (1906); F. von der Leyen: Der gefesselte Unhold (1908); M. Bittner: Die heiligen Bücher der Jeziden oder Teufelsanbeter (1913); M. J. Rudwin: Die Teufels-szenen im geistlichen Drama des deutschen Mittelalters (1914); F. A. Rjazanovszki;: Gyemonologija v drevnyerusszkoj lityérature (1916); M. J. Rudwin: Der Teufel in den deutschen geistlichen Spielen des Mittelalters und der Reformationszeit (1915); W. Michel: Das teuflische und Groteske in der Kunst (1919); Ph. Schmidt: Der Teufels- und Dämonenglaube in den Erzählungen des Caesarius von Heisterbach (1926); M. Summers: The History of Witchcraft and Demonology (1926); J. E. Anderson: Der Drache und die fremden Teufel (1927); K. Svoboda: Démonologie de Michel Psellus (1927); S. Freud: Eine Teufelsneurose im 17. Jahrhundert (1928); M. Genning: Djavol (1929); W. H. Wagner: Teufel und Gott in der deutschen Volkssage (1930); O. A. Erich: Die Darstellung des Teufels in der christlichen Kunst (1931); A. Graf: The Story of the Devil (1931); H. Opendick: Der Teufel bei Martin Luther (1931); J. Turmel: Histoire du diable (1931); J. Kroll: Gott und Hölle (1932); P. Aebischer: Le diable (1933); C. Grillet: Le diable dans la littérature au 19e siécle (1935); J. Levron: Le diable dans fart (1935); A. Warkentin: The Devil in the German Traditional Story (1936); V. Höttges: Typenverzeichnis der deutschen Riesen- und riesischen Teufelssagen (1937); J. Balys: Donner und Teufel (1939); H. Vollmer: Über Engel und Teufel im deutschen Volksglauben des Mittelalters (1941); H. Colleye: Histoire du diable (1945); E. Lamgton: Satan — a Portrait (1946); D. Sayer: The Faust Legend and the Idea of the Literary Devil (1946); A. Daur: Faust und der Teufel (1950); L. Röhrich: Der Dämon und seine Name (1951); B. J. Bamberger: Fallen Angela (1952); E. Castelli: Il demoniaco nell'arte (1952); R. Dubal: La psychanalyse du diable (1953); A. Böhm: Epoche des Teufels (1955); G. Papini: Der Teufel (1955); V. Risco: Satanás. História del diábolo (1956); E. von Petersdorf: Daemonologie (1956—57); R. Villeneuve: Le diable dans fart (1957); W. Tantsch: Teufelsnamen (1958); R. H. Robbins: The Encyclopedia of Witchcraft and Demonology (1959); Seignolle: Le diable dans la tradition populaire (1959); M. M. Sulgin: O gyjavole i csugyeszah (1959); B. A. Woods: The Devil in Dog Form (1959); D. Grivot: Le diable (1960); H. Grimm: Die deutschen Teufelsbücher des 16. Jahrhunderts (1960); M. Milner: Le diable dans la littérature francaise de Cazotte á Baudelaire (1960); I. Spatz: Die französische Teufelsdarstellung von der Romantik bis zur Gegenwart (1960); Das Böse (1961); P. Mariel: Le diable dans l'histoire (1961); B. Ohse: Die Teufelsliteratur zwischen Brant und Luther (1961); A. Winkelhofer: Traktat über den Teufel (1961); T. H. Horn: Der Teufel in Theologie und Volksmärchen (1962); W. Wegner: Die Faustdarstellung vom 16. Jahrhundert bis zur Gegenwart (1962); J. A. S. Collin de Plancy: Dictionnaire infernal (1963); Ákos K.: Az ördög (1964); R. Müller-Sternberg: Die Dämonen (1964); Röhrich L.: Az ördög alakja a népköltészetben (Ethn., 1964); C. Seignolle: Les évangiles du diable (1964); Baranowski: Pozegnanie z diablem i czarownica (1965); R. Petsch: Faustsage und Faustdichtung (1966); M. Praz: La carne, la morte e il diavolo nelle letteratura romantica (1966); M. M. Sejnman: Vera v gyjavola v isztorii religü (1967); E. Hornung: Altägyptische Höllenvorstellungen (1968); L. Kretzenbacher: Teufelsbündner und Faustgestalten im Abendlande (1968); E. Fleischhak: Fegefeuer (1969); R. Stambsugh: Teufelsbücher in Auswahl (1970—); Schram F.: Magyarországi boszorkányperek (I—III., 1970—1983); D. Harmening: Superstitio (1971); E.-J. Lehner: Picture Book of Devils, Demons and Witchcraft (1971); H. Lixfeld: Gott und Teufel als Weltschöpfer (1971); P. Anderson: Talk about the Devil (1973); A. Crowley: Magick (1973); M. Koomen: Het ijzige zaad van de duivel (1973); H. T. Rhodes: The Satanic Mass (1973); M. Rudwin: The Devil in Legend and Literature (1973); D. Wheatley: The Devil and all his Works (1973); H. M. Barth—H. Flügel—R. Riess: Der emanzipierte Teufel (1974); H. Haag: Teufelsglaube (1974); N. I. Tolsztoj: Iz zametok po szlavjanszkoj gyemonologiji (I—V., 1974—1982); D. Wheatley: Satanism and Witches (1974); N. Cohn: Europe's Inner Demons (1975); F.-W. Haack: Satan —Teufel - Lucifer (1976); Bihari A.: Magyar hiedelemmonda-katalógus (1980); S. Cohen: Folk Devils and Moral Panics (1980); Le Diable dans le folklore de Wallonie (1980); C. Ginzburg: Les batailles nocturnes (1980); G. Henningsen: The Witches' Advocate (1980); Dömötör T.: A magyar nép hiedelemvilága (1981); J. Le Goff: La naissance du Purgatoire (1981); A. Dundes: The Evil Eye (1981); W. Fraenger: Hyeronymus Bosch (1982); C. Lecouteux: Les monstres dans la littérature allemande de moyen áge (1982); Walkó Gy.: Faust és Mefisztó (1982); Hiedelemrendszerek történeti változása és a boszorkányhit (Ethn., 1983. 1.).
