ikonográfia
VIL4 756-757 | Szepes Erikával közösen(görög eikon 'kép'
+ graphein 'leírni'): A 18. sz. eleje óta használt kifejezés képleírást
jelent. Az ikonográfia, attól függően, hogy a leírt
kép, ábrázolás képzőművészeti vagy irodalmi alkotás-e, segédtudománya
lehet a művészettörténetnek vagy az irodalomtudománynak, a műalkotás
tematikai elemzésénél pedig, ha a mű egy meghatározott ikonográfiai
rendszerhez tartozik, segítségül is kell hívni. Maga az ikonográfia
a műalkotás komplex (esztétikai, nyelvi, stilisztikai stb.) elemzésével
nem foglalkozik, de egy komplex elemzésnek feltétlenül részét kell
alkotnia, mert a téma meghatározásával, a témát megelevenítő képek
rendszerezésével, jelentéskörük feltérképezésével, a kép szimbólumainak, allegóriáinak,
emblémáinak puszta leírásával is közelebb visz a mű értelmezéséhez.
E leíró jellegű módszernél mélyrehatóbb elemzésekkel, történelmi, társadalom-
és kultúrtörténeti vonatkozások feltárásával az →ikonológia foglalkozik.
● A kép jellegétől függően az ikonográfiának több fajtája jött létre.
A) meghatározott személy, híres egyéniség portréinak jegyzéke, hiteles
képmásának megállapítása (Szókratész, Cicero, Dante vagy Petőfi ikonográfiája); B) meghatározott
irodalmi alkotás illusztrációinak összegyűjtése; C) meghatározott művész
képeinek tematikus jegyzéke; D) egy meghatározott kép leírása a téma
meghatározásának céljával (ennek a típusnak ókori előzménye Philosztratosz
híres Eikonesz c. műve; ilyen jellegű Macrobius Saturnáliája
is); E) végül a tulajdonképpeni, mai értelemben használatos ikonográfia:
egy‑egy történelmi kultúra szimbólum-, allegória-, emblémarendszerének
leírása, ábrázolható témáinak, az ábrázolás módjának a meghatározása.
● Minden kultúra általában rendezi a maga meghatározott, rendszerint
mitológiai és történelmi anyagból származó jelképeit, és ezeket egyszerre
tartja képzőművészeti és szövegbeli jelentőségűnek. A keleti kultúrákban
általános, de a görög-római művészetben is elterjedt gyakorlat volt,
hogy a képet azonos témájú szöveggel látták el. Ennek jelentősége hatalmasra
nőtt a középkori keresztény művészetben, sőt bizonyos korokban a kép
szerepe megelőzte a szövegét: az általános írástudatlanság miatt a
vallási propagandának elsősorban vizuálisnak kellett lennie (Biblia
Pauperum). ● A reneszánsz korban feléledt az antik képmagyarázó
gyakorlat. Egyik első művelője Petrarca volt: Africájában
Macrobius leírta ábrázolásokat kommentál, 77. és 78. szonettje pedig Simone
Martini híres Laura-portréjához készült. Az arcképet rajzoló,
emblémához kapcsolt, vagy általában a →feliratirodalom keretébe
sorolható szövegek száma egyre nőtt a nyomtatás elterjedésével. Ch.
Dickens a Pickwick-klub történeteit előre elkészült rajzokhoz
utólag írta, az
ifjúsági irodalom és a képregény gyakran máig ezt a módszert
követi. ● Sajátos ikonográfiai kapcsolat jöhet létre irodalom és képzőművészet
között akkor, ha a képzőművészet önállósult jelrendszerét az irodalom
átveszi, akár képimegjelenítő formában (egyik leghíresebb példája a
keresztény Venantius Fortunatus →akrosztichonja, a De signaculo
sanctae erucis, melyben a betűk keresztet rajzolnak ki), akár a képi
jel szöveges megfogalmazásával (→költői kép).
Irodalom:
J. Bollandus: Acta Sanetorum (1643–1665); J. .J.
Bernoulli: Römische Ikono‑graphie (1882–1894); J. J. Bernoulli:Griechische
Ikonographie (1901); F. Cabrol - H. Leclerq: Dictionnaire d'archéologie
chrétienne et de liturgie (1901-1947); K. Künstle: Ikonographie der
christlichen Kunst (1926–1928); R. van Marle: Iconographie de l'art
profane (1931–1932); Fr. Saxl: Die Ausdrucks‑gebärde der bildenden
Kunst (1932); H. Zimmer: Myths and Symbols in Indian Art and Civilization
(1946); W. Lossky: Der Sinn der Ikonen (1952); W. Y. Tindall: The Literary
Symbol (1955); L. Réau: Iconographie de l'artchrétien (1955–1959):
G. deTervarent: Attributs et symboles dans l'art profane
1450–1600 (1958–1959); A. Whittick: Symbols, Signs and their Meaning (1960);
H. Aurenhammer: Lexikon der christlichen Ikonographie (1967—); E. Kirschbaum:
Lexikon der christlichen Ikonographie (1968–); M. Lurker: Bibliographie zur Symbolkunde
(1968); Marosi E.: Bevezetés a művészettörténetbe (1973); Pigler A.: Barockthemen
(1974).
