irónia
VIL5 380-381 | részcímszóaz irónia az ősköltészet, primitív irodalom és a folklór keretében néhány sajátszerű vonással rendelkezik. Általában, mindenütt megfigyelhető az a megoldás. hogy a művészileg bemutatott jelenséget nem ítélik el nyíltan, hanem látszólag elfogadva mutatják be annak nevetséges, legtöbbször ellenszenves és abszurd voltát. Ugyanekkor az éles bírálat nem közvetlen, mint a →szatíra esetében, hanem burkolt. ● Az irónia gyakran nemcsak a megmerevedett konvenciókat. hanem általában a hagyományokat támadja. Ilyen értelemben az ókori társadalom nagy ironikusai (köztük Szókratész, Arisztophanész, Lukianosz és mások) gyakran támadják a szokásokat és hagyományokat. A polgárság szószólói (pl. J. Swift, Voltaire és mások) hasonló formában foglalkoznak a folklór és a primitív népek számos életjelenségével is. A modern művészet (különösen a →neofolklorizmus keretében) gyakran ironikus módon értelmezi újra a mitoszokat, a hagyományos folklór történeteket is (így Th. Mann, Fr. Dürrenmatt, N. Bulgakov. I. Calvino és mások). ● Közvetlenül a folklórban az önálló irónia (mint az önálló gúny is) ritka jelenség, elsősorban azért, mivel a hagyományok itt rendszerint erősek, és a folklór nem ezek ellen fordul, hanem inkább az oldalukon áll. Jobbára csak a társadalombíráló folklór ún. antiklerikális és antifeudális alkotásai ismerik, és az sem kizárt, hogy ez a félnépi költészet hatására alakult ki. Az anekdoták, trufák, facetiák gyakran a nem-folklór ironikus ábrázolásmódját közvetítik a folklórba. A parasztokat gúnyoló történetek (a bolondirodalom és az ostobákról szóló történetek formájában) szatirikus és ironikus felfogása nem népi eredetű, ritkán képvisel igazi művészi értéket, a legegyszerűbb helyzetkomikumonalig emelkedik felül, a sztereotip jelenetek nem a típus, hanem az elnagyolt megjelenítés eredményei. Néhány esetben azonban a paraszti viselkedést és durva szokásokat gúnyoló irodalom önálló esztétikai értékeket hozhat (→grobianizmus, a cigányokkal foglalkozó, ezeket a bohémekkel összekapcsoló ciganéria). ● A munkásfolklór voltaképpen nem alakítja ki az irónia önálló formáit, a városi népköltészet több műfajában (pl. →vicc) azonban jelentős szerepet kap. ● Elemi költői formái gyakoriak a népnyelvben. Egy-egy szó vagy kifejezés ellentétes értelemben való használata ironikus (pl. „szép leány” = csúnya öregasszony, „paripa” = gebe), és ennek megfelelően az egyszerűbb nyelvi kliséket messzemenően felhasználó műfajokban (→csúfoló, proverbium) az irónia nyelvi-formulaszerű. Ez a retorikai irónia-elmélet felbukkant már a múlt századi folklorisztikában is (A. A. Potyebnya); újabban a közléselmélet azt hangsúlyozta, hogy az ironikus szövegek más, mintegy eltolt funkcióban hangzanak el, a transzformációs szemantika pedig arra utalt. hogy a jelentés megváltoztatása jól leírható szemantikai művelet. ● Az önirónia a folklórban ismeretlen, néhány esetben azonban megfigyelhetjük az önkéntelen vagy véletlenszerű irónia jelentkezését.
Irodalom:
K. W. F. Solger: Vorlesungen über Ásthetik (1829); S. Kierkegaard: Über den Begriff der Ironie (1841–1929); A. A. Potyebnya: Iz zapiszok po tyeorii szlovesznosztyi (1905); F. Brüggemann: Die Ironie als entwicklungsgeschichtliches Moment (1909); J. Paulhan: La morale de l'ironie (1914); F. Ernst: Die romantische Ironie (1915); J. A. K. Thomson: Irony, an Historical Introduction (1926); R. Jancke: Das Wesen der Ironie. Strukturanalyse ihrer Erscheinungsformen (1929); F. Wagener: Die romantische und die dialektische Ironie (1931): V. Jankélévitch: L'ironie (1936); W. T. Miermann: Romantic Irony (1949); H. E. Hasa: Die Ironie als literarisches Phänomen (1950); Mészáros I.: Szatíra és valóság (1955); B. Alemann: Ironie und Dichtung (1956); N. D. Knox: The Word ..Irony" and its Context 1500—1755–1961); Szalay K.: Szatíra és humor (1966); D. C. Muecke: Irony (1971); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); B. M. Bahtyin: A szó poétikája (1976).
