ráolvasás
VIL11 415-418ráimádkozás; ráéneklés; az európai latinitásból széles körben elterjedt megnevezéssel incantatio <latin 'ráéneklés'); más nevein bájoló (pl. angol charm, sőt eredetileg a latin Carmen is): a mágikus irodalom műfaja, amelynek célja az, hogy a szöveg elmondásával vagy más ritmusban való felhasználásával az abban megfogalmazott pozitív (javító, gyógyító, kívánó) vagy negatív (rontó, károkat okozó, pusztító, eltávolító) kívánságok teljesüljenek. A tételes vallásokban megfelelője az →ima (pontosabban ennek több alműfaja). ● Nagy történeti múltra tekinthet vissza, ismert a legrégibb írásos emlékekben, az ókori és keleti irodalmakban, szóbeli használatát a primitív irodalom és a folklór szinte világméretű jelenségének tarthatjuk. ● Az egyes szövegek felépítése maga is szimbolikus: kezdőformula, epikus elbeszélés, ennek az aktuális helyzethez való analogikus kapcsolása, majd a szöveg végén határozott kívánság vagy felszólítás található. Egyfelől igen archaikus jellegű, éppen hatása érdekében szinte semmit sem lehet változtatni rajta — másrészt az új meg új aktuális körülmények között igen sok módosulása, modernizálódása ismert. Használja az írásbeliséget, sőt a feliratirodalom keretében is fellelhető. A szóbeliségben lehet titokban tartott, máskor éppen nyilvánosan előadott (templomi áldás, jogi ítéletek kihirdetése, exorcizmus stb.). Gyakran képi ábrázolás is társulhat hozzá, illetve maga a szöveg felépítése szimbolikus (soronként növő vagy csökkenő írás, bűvös négyzetekbe vagy egyéb geometrikus formákba írt szövegek, kereszt-, szív- és más alakú szövegek). Sokszor több szöveg kerül egymás mellé, ezek segítik vagy éppen csökkentik egymás hatását. ● Külön feltételei vannak e szövegek megismerésének, megtanulásának, használatának, mások tudomására hozásának (az →átadás és →átvétel maga is rítus, igen gyakran mágikus jellegű). Sok szöveg titkosnak minősül. Bizonyos cselekvések (pl. jóslás, általában a divináció) szövegei, noha közel állnak a ráolvasásokhoz, mégsem nevezhetők ilyeneknek. Több speciális cselekvés vagy hiedelem (pl. igézés, szemmel verés, „öntés”, „mérés” stb.) gyakran szöveg nélkül (vagy ezeket nyilvánosan nem is elmondva) fordul elő, ezek hátterében mégis szinte mindig szövegeket tételezhetünk fel. Bizonyos gyakorlati célú előírások (pl. →recept) felépítése, egyházi szövegek szerkezete (pl. →példázat, homilia) gyakran e műfaj szabályait követi. E műfaj hatása megfigyelhető a himnuszszövegek megfogalmazásaiban is (pl. áldáskérő formulák). Sok-sok szöveg gyűjteménye mintegy erősíti hatásukat (→varázskönyv). Hivatalos vallások több ilyen „szent könyve” ismert (szent írások). Ezek vizuális, gyakran rövidített, szimbólumszerű bemutatása (pl. a buddhista jelképekben) széles körben ismert. Különösebb átalakítás nélküli üdvözlő vagy boldogságot kérő, egészséget kívánó szövegek (pl. kínai kétoldali kapufeliratok stb.) rendszeres használata, később csak utalásszerű idézése ilyen funkciót tölthet be. ● A szövegek csoportosítása természetesen koronként, kultúránként, sőt forráscsoportonként is különböző. Tematikusan szinte minden, még a szorosabb értelemben vett ráolvasások körébe is sorolható. Pócs Éva nemzetközi hatásokat is figyelembe vevő, ám magyar szövegeket csoportosító rendszere szerint vagy 5 főtípusban mintegy 60 főbb téma figyelhető meg: az emberi élet (ezen belül: szépség, egészség, szerencse — szerelem, házasság — születés, csecsemő — kisgyerek — halál), a betegségek gyógyítása, a háziállatok egészségének, a jó termésnek biztosítása, a természeti katasztrófák, viharok elhárítása a legismertebbek. ● A szövegek felépítését tekintve Pócs Éva mintegy 18 fő csoportot különböztetett meg; ezeket azonban szövegelméleti szempontból átrendezhetjük, és ekkor a következő beosztást kapjuk:
A. Szövegek a klisé szintjén
- egyszerű kívánság határozott irányulás nélkül
- a befolyásolni szándékozott (objektum) elküldése, fenyegetése
- kívánságok (több alcsoportban: a közbenjáróra, az objektumra vonatkoztatva, lehetetlen feltételekkel, személytelen formában stb.)
- tagadás (különböző formákban, pl. párbeszédben)
B. Szövegek a mondat szintjén
- cselekményelmondó és -magyarázó szövegek (állító vagy tagadó formában, olykor egy magyarázó szöveghez további szöveg társul)
- ténymegállapítás és parancsolás
- a kár (vagy betegség) másik személyre (helyre) küldése
- közbenjárókhoz forduló szövegek, legtöbbször fohász vagy parancs formájában
(Teljes értékű, gyakran készen felhasznált, idézett szövegek
- legtöbbször vallásos érvénnyel megerősített parancs vagy fenyegetés
- vallásos fohász, ima (pragmatikus szövegidézet formájában)
- felsorolás, számlálás és ennek bonyolultabb, esetleg ellenkező formái
- epikus ráolvasások (ezekben egy analógia, példázat vagy eredeti történet kerül elmondásra).
● Szövegszociológiai (olykor kommunikációelméleti) szempontból a szövegek másként is feloszthatók: mondóka — varázsige — amulett — értelmetlen szöveg — felirat — ima — idézet stb. kerülhet egymás mellé. Ezek egymástól való pontos megkülönböztetése nem könnyű feladat. Gyakran egyazon anyag, sőt egyazon kutató beosztása is lényegesen módosulhat. Sajnos, ez megnehezíti a történeti, filológiai és nemzetközi anyagelrendezés kialakítását. ● Ami a felhasznált források természetét illeti, meglepően nagy az ilyen célra készült varázsszövegek száma, gyakran ezek közül sok került egyetlen gyűjteménybe (varázskönyv). Teológiai értekezésekben, főként hitviták során, a tévelygések bemutatásakor is gyakran közölnek ilyen szövegeket. A peres iratokban (legkivált boszorkányperekben, ám rágalmazási esetekben is) többször is felbukkannak. Minthogy a szövegek formája igen szembeötlő, a formalista vagy játékos irodalomszemlélet forrásai között is megtalálhatók. Tréfás, vagy legalábbis komolyan nem veendő travesztiákat is ismerünk. A vallások imái elvileg szinte megkülönböztethetetlenek tőlük, legfeljebb a forrásművek, a hagyományozódás és kodifikálás mikéntje szerint lehetséges ez. A mondásra szánt szövegek numerozitása, ritmusa, ismétlései gyakran verses benyomást tesznek, s egyes költők ilyen értelemben idéznek is ilyen alkotásokat (V. Hlebnyikov, Weöres S. stb.). Többször felvetették, hogy a →gyermekfolklór több műfajának is van ilyen háttere (pl. egyébként nehezen értelmezhető kiolvasók, játékdalok stb.). Minthogy idegen nyelvű vagy érthetetlen szövegek is szerepelhetnek ráolvasásként, itt igen bonyolult szövegátvételekkel, félreértésekkel vagy utólagos átértelmezésekkel is számol-hatunk. ● Igen különböző az egyes témákhoz tartozó szövegek és szövegcsaládok száma. Mivel itt a különböző gyűjtemények anyaga és nagysága is erősen eltér egymástól, csupán a legáltalánosabb keretben tudjuk ezeket összevetni. Úgy látjuk, hogy a mai európai hagyományban (ahol a szövegek kb. egyharmadát tartalmazzák régi kiadványok, a többi újabb, „folklorisztikainak” nevezhető gyűjtés során került elő) a következő arányokkal számolhatunk:
Voltaképpeni ráolvasások
betegségek (30-40-féle szöveg) kb. 30%
különböző állatok okozta betegség, sérülés (10-12 szöveg) 5-6%
megkülönböztetés nélküli kár, betegség — pl. igézés, szemmelverés - (10-12 szöveg) 5-6%
Imaszerű ráolvasások
elhárító szövegek (6-8 szöveg) 2-3% áldások (8-10 szöveg) 3-4% imák (8-10 szöveg) 3-4%
Hiedelemlényekre vonatkozó szövegek
óvó szövegek (6-8 szöveg) 2-3%
rontást elhárító, megrontottakat gyógyító szövegek (5-7 szöveg) 2%
ördögre (más gonosz lényekre) vonatkozó szövegek, exorcizmus (4-6 szöveg) 2%
jósló szövegek (2-3 szöveg) 2%Epikus ráolvasások
keresztény jellegű (20-30 szöveg) kb. 20% egyéb (3-4 szöveg) 2-3%
Varázsformulák
értelmetlen szövegek (3-4 szöveg) 2-3%
értelmes szövegek (3-4 szöveg) 2-3%
amulettek, egyéb feliratjellegű szövegek (6-8 szöveg) 2-3%
átmeneti és elhomályosult szövegek (10-12 szöveg) 5-6% egyéb (2-3 szöveg) 2%
Ennek következtében akár egyetlen közösség ilyen jellegű szövegeinek száma is elérheti a százat. O Irodalmilag természetesen az ún. „epikus ráolvasások” a legérdekesebbek. Ezekben nálunk bibliai, apokrif vagy ehhez hasonló történeteket idéznek fel, ám számos esetben nyilvánvaló, hogy a történet ennél régibb, csupán keresztény átértelmezésben jutott el hozzánk. Mintegy 50 ilyen szélesebb körben ismert szöveg elterjedését adatolhatjuk. Ezeknek azonban már megnevezése sem egyszerű, mivel a különböző források más-más névhez kapcsolva, vagy pontatlanul, átalakítva is idézik ezeket. Néhány fontosabb témakör (ezek egymáshoz való viszonya vagy bármilyen szempontból való „sorrendje” sok kutatás ellenére is eddig még nem tisztázott kérdés): egy neves személy (próféta, Mária, Jézus Krisztus, Szent Péter, valamely apostol, szentek, mártírok, jeles egyházi személyiségek) életének eseményére való hivatkozás, valamint ószövetségi és újszövetségi történetekre való hivatkozás. Olykor egy-egy formula (kőasszony, kőpárna) vagy a legismertebb változat megnevezése (Merseburgi ráolvasás), esetleg a szöveg célja (féregűzés, kígyóűzés) a hivatkozás alapja ● Történetileg jellemző, kik szerepelnek az ilyen szövegekben. Feltűnő például az ördög és a hozzá kapcsolható eredetmondákra való utalások csekélyebb száma. Egy-egy területen a védő- és segítő személyek (szentek) megoszlása is eltérő. Már az európai protestáns, a keleti egyházhoz tartozó szövegek is eltérnek, noha éppen régi voltuk miatt olyan középkori (vagy annál is régibb) mintákat követnek, amelyek a katolikus szövegeknek is előzményei. Gyakorlatilag nem ismerjük viszont az iszlám (és egyéb keleti vallások) hasonló szövegeinek pontos használatát, történetüket. ● A szövegek használata közben szükséges rítusok olykor gyakorlati jellegűek (pl. gyógyítás, jóslás), máskor a templomi imádkozást követik (azonban inkább a pap, mint az egyszerű egyháztagok viselkedését, gesztusait). Ismerjük viszont ezek átalakítását, ellenkezőre fordítását, sőt travesztiáit, kicsúfolását is (pl. a farsangi szokások vagy a gyermekfolklór jelenségei között). Igen sok töredékes adatunk van arra, hogy a rontásnak sajátos gesztus- és cselekvés-rendszere is van. Ez azonban sosem jut el egy szinte liturgikus fokra, amint azt az okkultizmus, a mágia, vagy éppen a sátánizmus körében később tapasztalhatjuk. Öltözet (vagy annak hiánya), „különös” helyek (szentelt épületek vagy éppen ezek ellentétei) gyakran kerülnek említésre a szövegekben. Természetesen a csodák, csodatevő képek, búcsújáró helyek említése, különösen a barokk utáni szövegekben igen gyakori. ● Amit e műfaj szövegeinek történetéről ma biztosan tudunk, csak töredékes képet ad az ilyen irodalmi alkotások fejlődéséről. Néhány motívum a mezopotámiai irodalmaktól máig él tovább (lehetetlenségformulák, élő és élettelen összekapcsolása, fenyegetések). Az egyiptomi vallásból egész szövegek továbbélésével számolhatunk (az Izisz-történetből Mária-ráolvasás lesz). Az antikvitásból főként a mágikus szövegek hagyományozása bizonyítható. A középkori európai kereszténységet általában jellemzi e műfaj megléte, amely főként a Mediterráneumból terjed északra, sőt bizonyára keletre is. A reformáció után protestáns területeken továbbra is megmarad, főként a régies (középkori) változatok, olykor egyszerűsített formában. A barokk csodakultusza, vallási dinamizmusa, ezzel összefüggésben a ponyvanyomtatványok és szentképek, vallásos társaságok elterjesztése a mai népszerűség közvetlen forrása. Néhány egyházilag is hitelesített szertartás (ördögűzés, kiátkozás) nyomai is megfigyelhetők. Szerencsére igen gazdag germán (óizlandi, óangol, sőt igen korai „német”) szöveghagyomány maradt ránk, ezek között biztosan van kereszténység előtti is. Finn, litván, orosz szövegekben a keleti egyház hagyománya, sőt ennél régibb kulturális hatások is megfigyelhetők. A Balkánról főként a délszláv és román szövegeket ismerjük, bennük több a délkeleti, mint a közép-európai vonás. O Magyar kutatók megkísérelték, hogy finnugor, vagy samanisztikus rétegeket is találjanak a nagyon jól összegyűjtött hazai anyagban. Történetileg a 16. sz.-tól vannak jól értékelhető adataink. Néhány forrásanyag (katolikus és református teológiai irodalom, boszorkányperek, orvosi és receptkönyvek betoldásai stb.) kiaknázása most folyik. A ránk maradt ponyvaszövegek, szentképek igen nagy száma ellenére is a hazai barokk jellegű hagyomány egészét még most sem ismerjük kellőképpen. Úgy látszik, a szóbeliségből az utóbbi bő évszázadban gyűjtött szövegek többsége e korra visszavezethető. Formailag az egyszerűbb felépítés, ismétlések, a verselés kezdeti (még nem strofikus, nem rímes, dallamhoz nem kapcsolódó) jellege figyelhető meg. Mégsem lehet a népköltészeti metrika kiinduló pontjának tekinteni. Formailag sokszor elválaszthatatlan a nálunk archaikus (népi) írna néven említett mindennapi, alig kanonizált népi imáktól. Egyelőre korai lenne az ismert szövegek társadalmi vagy területi megoszlásának vizsgálata (főurak, egyetemet végzett tudósok, rafinált teológusok és írástudatlan öregasszonyok szövegeit egyszerre ismerjük, Burgenlandtól a csángókig terjed az adatok sokasága). A mo.-i nemzetiségek körében is jól ismert jelenség, magától értetődően átmeneti szövegekkel, amelyekben azért a magyar hatás is jelentős. ● Általában az egyik legrégibbre visszavezethető műfaj, amelyet a közelmúltig az európai szóbeliségben még használtak és gyűjtöttek. Tüzetes vizsgálata nemcsak a folklorisztika és a vallástörténet, hanem a művelődéstörténet és irodalomtörténet számára is sok kedvező meglepetéssel szolgálhat. Az európai vonatkozásban több százezer, magyar környezetből több tízezer szöveg önmagában jelentősebb része a költészet történetének mint sok, ennél feltűnőbbnek tartott és vizsgált műfaja. ● (→ima, mágikus irodalom, mágikus szövegek, varázsszöveg, rítusköltészet, vallásos irodalom, ördögirodalom, eskü).
Irodalom:
.: L. Majkov: Velikorusszkaja zaklinanyija (1867—1868); I). Comparetti: Virgilio nel Medio Evo (1872); A. Chr. Bang: Norske Hexeformularer og magiske Opskrifter (1901); F. Pradel: Griechische und süditalienische Gebete, Beschwörungen und Rezepte des Mittelalters (1907); V. J. Mansikka: Über russische Zauberformeln (1909); A. Franz: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter (1909); R. Th. Christiansen: Die finnischen und nordischen Varianten des zweiten Merseburgerspruches (1914); F. A. Hästesko: Motivverzeichnis westfinnischer Zaubersprüche (1914); F. Ohrt: Danmarks Trylleformler (1917); Heiler: Das Gebet (1923); V. J. Mansikka: Litauische Zaubersprüche (1929); H. Harmjanz: Die deutschen Feuersegen und ihre Varianten in Nord- und Osteuropa (1932); H. M. Chadwick — N. K. Chadwick: The Growith of Literature, I—III. (1932—1940); A Castiglioni: Incantismo e magia (1934); E. Linderholm: Svenska signelser och besvärjelser (1940); H. P. Hansen: Folk bander (1943); G. Storms: Anglo-Saxon Magic (1948); A. Bertholet: Die Macht der Schrift in Glauben und Aberglauben (1949); Bonomo: Scongiuri del popolo Siciliano (1953); A. M. Di Nola: La preghiera dell'uomo (1957); A. Spamer: Romanus-Büchlein (1958); I. Hampp: Beschwörung, Segen, Gebet (1961); J. Van Haver: Nederlandse incantatieliteratur (1964); A. B. Rooth: Folklig diktning (1965); A. Montague: The Anatomy of Swearing (1967); Kákosy L.: Varázslás az ókori Egyiptomban (1969); Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976); E. W. Eschmann–A. M. Di Nola: Gebete der Menschheit (1977); M.-M. Davy: Encyclopédie des mystiques. 1—4 (1977—1978); W. D. Hand: Magital Medicine (1980); L'expérience de la priére dans les grandes religions (1980); A. Dundes: The Evil Eye (1981); Lj. Radenkovié: Narodne basme i bajanja (1982); V. V. Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra (1984); Pócs Éva: Magyar ráolvasások, III. (1985—1986); uő: Szem meglátott, szív megvert (1986); K. Seligmann: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban (1987); Szepes Erika: Mágia és ritmus (1988).
