trickster-történet
VIL15 821-823[trikszter]: a →primitív irodalom (és valószínűleg már az →ősköltészet) műfaja, amelyben egy ravasz (gyakran állat-) szereplő mások eszén túljárva egyszerre komoly és humoros események középpontjába kerül. A vallástörténetből ismert angol szó jelentése (‘furfangos, csaló’) is erre utal. A történetek leggyakrabban a →kultúrhérosz-történet szabályait érvényesítik; tágabb értelemben az →eredetmítosz keretébe tartoznak és a →hős egyik korai változatát népszerűsítik. ● Világszerte ismert jelenség, Óceániában Maui, Északkelet-Ázsiában a holló, másutt a hiéna, nyúl, törpeszarvas, kojot, róka, majom, pók, teknősbéka, sakál vagy más állatok e hősök. A mezopotámiai mitológiában Gilgames, a görögöknél mind Dionüszosz, mind Prométheusz, a skandináv mitológiában nemcsak Loki, hanem Thór is rendelkezik ilyen vonásokkal. Később, már a tréfás mese és trufa keretében rendkívül sok hagyományban fogalmazódott meg egy hasonlóan tréfás és komoly hős alakja (ilyen az afrikai és arab Abú-Nuvász, a belső-ázsiai török Aldarkosze, a khmer Aleu, a vinnebago indián Vakdzsunkaga, a tibeti Denba, a kaukázusi Szirdon stb.). Közülük szélesebb körben és több nép között is nép-szerűvé vált a török Naszreddin Hodzsa, a nyugat-európai Till Eulenspiegel, Délkelet-Európa több népénél (a magyarban is) egy „Péter” nevű csaló, a kelet-európai zsidó hagyományban akár az Ostropol városába való Hersel. Különösen az utóbb említett szereplők irodalmi feldolgozásokban is megőrzik népszerűségüket (kópéirodalom). ● Az eredetileg vallástörténeti fogalmat a mitológiai történetek legkorábbi formáihoz kapcsolták; Kerényi K. ebben látta a görög istenek jellemvonásának magyarázatát, C. G. Jung az archetípus megnyilvánulásának tartotta az ilyen hősfelfogást. Az etnológus P. Radin 49 főbb mozzanatot különböztetett meg az észak-amerikai indián trickster-történetekben (pI. a hős a harc előtt nővel hál – a hős egyedül megy a harcba lebeszéli társait; hogy kövessék őt a harcba — megöl egy bölényt jobb keze és bal keze összevesznek öccsétől két gyermeket kölcsönöz — e gyerekek meghalnak, mivel a hős megszegi a nevelési szabályokat a gyermekek apja üldözi a
hőst — a hős az óceánban úszkál, a partot keresi — halakat üldöz a hős megsüti alfelét és beleit eszi férfitagját dobozba csukja átküldi a vízen—a hőst óriásmadár szállítja asszonyok mentik meg társaival együtt keres letelepülésre való helyet — nővé változik és a főnök fiával köt házasságot meglátogatja az asszonyt és gyermekeit — saját ürülékébe pottyan — amikor vizet keres, a fák rossz irányba utasítják a vízben tükröződő gyümölcsöket valódiaknak véli megeszi a gyümölcsszedő asszony gyermekeit — rábeszéli (állat)-társát, aki nagy üreget ás — az asszonyok beleesnek, a hős megeszi őket — a fák csúfolják, a hős ágaik közé akad – a farkasok ezalatt megeszik a hős élelmét a fa alatt — egy halott állat koponyájába szorul az emberek széthasítják a koponyát — a hős bosszút kíván, ragadozó madárrá változik megöli a medvét a menyét becsapja a hőst és megeszi a medve húsát a hős hiába üldözi a menyétet — egy rágcsáló leharapja férfitagja egyes részeit ezeket a részeket egy tóba dobják, ott növényekké válnak a prérifarkas a faluba vezeti a hőst különböző állatokat utánoz, hogy élelemhez jusson — a hőssel rosszat tevő állatok megbűnhődnek kiszabadítja a nagyfolyó [Mississippi] folyását elrendezi egy vízesés irányát — utoljára étkezik a földön és visszatér az égbe — stb.). Ezek sokrétűsége jól jelzi, mennyire különböző irányba fejlődhetnek az ilyen történetek: hősi, humoros, állatmesei, mítoszi feldolgozásban. J. M. Meletyinszkij e hős archaikus, kultúrateremtő vonásait hangsúlyozta, G. L. Permjakov a tréfás mesék és trufák egymással is összefüggő, ciklikusnak is nevezhető alkotásait vezeti le a hagyományból. Mindketten fontosnak tartották e történetek régies strukturális és szemantikai vonásait. ● A korábban csak vallástörténeti és mitológiatörténeti szempontból értékelt műfaj esztétikai és poétikai sajátosságait csak újabban vizsgálják. Megállapítható, hogy a különböző történetek egymást sajátos módon egészítik ki: a hős nevetséges, becsapott, ugyanakkor ravasz módon ő jár túl mások eszén; vagy akarata szerint, vagy éppen ellenkezően rendeződnek el a világ jelenségei. Működésének ideje általában a mitológiai „ősi idő” ám olykor a közelmúlt, az irodalmivá vált csalókák esetében pedig az irodalmi jelen. Az esztétikai tanulságnak csak kezdeti fokát észleljük, az egyes történetek morálja esetenként módosulhat. Hasonlóképpen csupán újabban különböztethetjük meg az egyes kultúrák, kontinensek ilyen hagyományainak eltéréseit. Egyelőre legjobban az indiánok, a sarkvidéki népek, valamint Afrika, Belső-Ázsia, Hátsó-India. Polinézia egyes népeinek ilyen hagyományait ismerjük. A mítoszban a korai európai kultúrák, a kalandirodalom keretében az európai irodalmak fejlesztették tovább a trickster-történeteket. ● (→hős, kultúrhérosz-történet, állatmítosz, humor)
Irodalom:
P. Radin—K. Kerényi C. G. Jung: Der göttliche Schelm (1954); P. Radin: The Trickster (1956); G. L. Permjakov: Progyelki hitrecov (1972); Nagy O.: Hősök, csalókák, ördögök (1974); O. Arewa–G. M. Shreve: Zande Trickster Tales (1975): J. M. Meletyinszkij: Paleoaziatszkij mifologicseszkij eposz (1979); B. G. Myerhoff: Der Peyote-Kult (1980): B.H. Lopez: Hört die Geschichte vom Listigen Coyote (1982); Mitológiai Enciklopédia (1988); Cl. Lévi-Strauss: Histoire de Lynx (1991).
