vezérmotívum
VIL16 694 | Baránszky Jób Lászlóval közösenLeitmotiv <német>: a művészi alkotás alapvető fontosságú, többször visszatérő eleme. Az elnevezés eredetileg a német zenetudományban alakult ki, H. von Wolzogen zenekritikus 1876-os Thematischer Leitfaden durch die Musik von R. Wagners Festspiel „Der Ring des Nibelungen” Wagner „A Niebelung-gyűrű” zenedrámájának tematikus vezérfonala') c. művében kapott központi helyet, és Wagner visszatérő zenei főtémáit jelölte, amelyeket maga a zeneszerző a cselekmény főmotívumaival hozott kapcsolatba. Innen vette át a 19. sz. végén az olasz, francia, majd az angol és orosz irodalomtudomány az elnevezést, és főként a szimbolikus jellegű visszatérő motívumok megjelölésére használta. Ilyennek tekinthető pl. H. Ibsennél az öröklés, a torony vagy a vadkacsa motívuma, A. P. Csehov drámájában a cseresznyefák kertje, a sirály, Th. Mann műveiben a művészalkat, az ördöggel kötött szerződés. ● A 20. sz.-ban a német irodalomtudomány egyik fontos alapfogalmává vált. O. Walzel, W. Kayser, H. Seidler és mások irodalomelméleti kézikönyveiben a cselekmény szempontjából alapvető fontosságú motívumot nevezik így, amelyet a szimbólumhoz, sőt az állandó díszítő jelzőkhöz is hasonlónak tartanak. Ilyen módon a leleményes Odüsszeusz, vagy Odüsszeusz hazatérése, az ördögnek eladott lélek, Eszak és Dél ellentéte Th. Mann Tonio Krögerében, az útvesztőben bolyongás F. Kafka műveiben, Köln visszatérő látképei H. Báli Eilliárd fél tízkor c. regényében, vagy akár Ch. Dickens egyes hőseinek mindig megismétlődő szófordulatai egyaránt vezérmotívumoknak tekinthetők. W. Dibelius kimerítően foglalkozott a Dickens-regények vezérmotívumaival: Skewtonné „fején táncolnak a tollak”; Cute mindent „elhárít”, Micawber „várja, hogy lesz valami”; Micawberné: „sohasem fogom elhagyni Micawbert”: Betsev Trotwood „kergeti a szamarat a telkéről”. Mark Tapley szavajárása: „Dolly, Dolly!”: Toots állandóan így szabadkozik: „Mit sem tesz”; a fiatal Chivery sírfeliratokat készít önmagának. ● Az orosz formalista irodalomtudomány köreiben elsősorban B. Tomasevszkij használta e fogalmat, és benne alapvető szerkesztési elvet látott: egyfelől motívumok ismétlődését (pl. a vonat a Karenina Annában), másfelől az egész alkotásokat meghatározó alapmotívumot (holt lelkek vásárlása Gogol regényében) nevezte így. A vezérmotívum-kutatást újabban a →special approach keretében szorgalmazzák. ● A vezérmotívumok visszatérésének szerepe a kompozícióban az, hogy a cselekmény rokon helyzeteit összekössék: a tartalmi rokonságot művészileg kifejezzék és így rokonságukat a megformálásban is érezhetővé tegyék. A vezérmotívumok Hoffmann-nál és Wagnernél építőanyagok: egymás fölé rétegeződve szolgálják a mű egész létrejöttét. Dickensnél más a funkciójuk: csupán a személyiség lényegét húzzák alá, hangsúlyozzák, de a cselekmény szempontjából nincsen jelentőségük. ● Maga a jelenség igen régóta ismert. A szertartásdalokban, az archaikus epika, a primitív irodalom és a népköltészet alkotásaiban egyaránt előfordul a kifejezések, állandó jelzők, szófordulatok, motívumok (pl. küzdelem szörnyetegekkel) és tematikus keretek (pl. Seherezádé keretes és folytatásos meséi) tudatos visszatérése. A zenében nem csak a 19. sz. ún. programzenéje terjesztette el; a régebbi operákban, pl. Monteverdi operáiban is fellelhető a művek egészén végigvonuló vezértémák következetes használata. A szimbolizmus irodalmi módszere igen kedvezett elterjedésének. s az egymásba fonódó motívumok visszatérésének már-már zenei rendszerét mesteri szintre emelve találjuk meg pl. J. Joyce, Thilgann vagy M. Bulgakov műveiben. ● Szorosabb értelemben megkülönböztethetjük egymástól a tartalmi (→motívum), a stilisztikai (→ismétlés) és a ritmikai (→refrén) vezérmotívumokat, amelyek azonban egymással is összekapcsolódhatnak. ● A folklorisztikában főként a hősepikai alkotások visszatérő elemeit, illetve a különböző szereplőkkel egyaránt betölthető funkciókat (pl. mágikus menekülés, a mesehős ellenfele stb.) értelmezhetjük így. ● (→motívum, szüzsé, szimbólum, szerkezet)
Irodalom:
G. Donati-Petteni: D'Annunzio e Wagner (1923); Haraszti E.: A vezérmotívum problémája (1924); O. Walzel: Das Wortkunstwerk (1926); Problemi lityeraturnoj forrni (1928); P. Merker G. Lüdtke: Stoff- und Motivgeschichte der Deutschen Literatur (1929—1937); B. Tomasevszkij: Tyeorija lityeraturi (1931); L. Hotes: Das Leitmotiv in der neuen deutschen Romandichtung (1931); R. Peacock: Das Leitmotiv bei Thomas Mann (1934); W. Kayser: Das sprachliche Kunstwerk (1948); E. Lämmert: Bauformen des Erzählens (1955): H. Seidler: Die Dichtung (1959); E. Franzel: Stoff-, Motiv- und Symbolforschung (1963); Tyeorija lityeraturi Rodi i zsanri lityeraturi (1964); Egri P.: Álom, látomás, valóság (1969).
