konfliktus
VIL6 501-502 | részcímszóa folklórban a dráma és az epika területén a legismertebb, más szóbeli műfajokban gyakorlatilag alig fordul elő. Voltaképpen az életeseményektől alakul ki, mint Hegel esztétikájában világosan kimutatta, a cselekmény megszerveződése révén. Hegel szerint a cselekmény egy világállapoton belül bontakozik ki, ha ezen belül az individuális cselekvény differenciát és feszültséget eredményez, ez konfliktushoz vezet. A konfliktus létrejöttét Hegel a szituáció hármasságával ábrázolja: a szituációnélküliség először meghatározatlanságból meghatározottságba csap át, majd ellentétre és annak szükségszerű feloldására vezet. Ez a fejlődés pontosan megfigyelhető a mítosz és az archaikus epika fokozataiban. A konfliktus akkor formálódik ki, ha a cselekmény állandósul, és a →szüzsé →típusként jelenik meg. ● A legrégibb konfliktusok a társadalom és a kultúra erői, valamint a természet erői között alakulnak ki, és főképpen a kultúrhérosz alakja köré csoportosulnak. Az archaikus epikában az epikus →hős figurája bontakozik ki, és ez a hősepikától kezdve a balladákig megtalálható. Mindazonáltal a szorosabb értelemben vett folklórban a konfliktus a cselekményből származik, és nem a szereplők szabad cselekedeteiből tevődik össze. Jól jelzi ezt az epikus hősök szinte kötelező életútábrázolása, amely különböző műfajokban és különböző népek folklórjában is azonos jellegű. A konfliktus másik pólusán a hős ellenfele áll, néhány műfajban, mint a →varázsmesében ismert az álhős alakja is, de a főkonfliktus itt sem a hős és az álhős, hanem a hős és az ellenfél között zajlik le. A mítoszok és varázsmesék konfliktusa értékek és cselekvések bináris blokkjainak a rendszere, amelyek ellentétes megfogalmazásban követik egymást: a kezdeti cselekvés hiánya és a hős hiánya az első konfliktus, amikor ez megoldódik, megjelenik a főkonfliktus (az ellenség megszerzi a legfőbb értéket), a hős megoldja ezt, és esetleg újabb bonyodalom révén (álhős jelenik meg) egy mellékkonfliktus is megoldódik. ● Más a szerkezet a tréfás mesékben, anekdotákban: itt a felsőbbrendű és alsóbbrendű hősök cserélődnek egymással, és voltaképpen ez a változás tekinthető konfliktusnak. A hiedelemmondában az ellenfél (legtöbbször démonikus lény) által megkísérelt támadás elhárítása a konfliktus. A drámai műfajokban a konfliktus a legjellegzetesebb a vetélkedésekben, amelyek rokona a játék vagy szokás formájában is megjelenhető verseny. A szorosabb értelemben vett szokásköltészet főként az avatási rítusok formájában ismeri: itt az elkülönítés és a visszatérés fázisai között a jelöltek olykor komolyan veendő harcon, kínzásokon, próbákon esnek át. Tréfásan vett konfliktus az alapja számos szokásnak, általában a gúnyos módon felfogott műfajokban. Ilyen az okosságpróbák, az ügyességpróbák zöme. ● Egyes történetileg változó műfajok, mint a mese, a ballada, vagy a rítusok többsége világosan mutatja a konfliktustípusok társadalmi-történeti változását. A folklórelmélet ezt a szüzsék és a művészi módszer változásának formájában szokta felfogni. Érdekes módon mind a →földrajz-történeti irányzat, mind a vulgármaterialista folklórelmélet kétségbe vonta a konfliktus esztétikai jellegét, és ehelyett a közvetlen valóságnak való megfelelést vélt felfedezni benne. Ilyen módon kísérelték meg a folklóralkotásokban szereplő személyeket és ezek összeütközéseit közvetlenül történeti adatokkal megmagyarázni. Ezt a megoldást mind az összehasonlító-tipológiai folklorisztika, mind az esztétikai folklórelmélet elutasítja. ● A hivatásos művészet gyakran veszi át a folklór konfliktusait. Általában a régiességet, hagyományosságot, archaizmust jelzi segítségükkel, és így magyarázható, hogy egyes népszerű témák (pl. a Faust-téma, a Don Juan-téma) éppen fő hőseik és azok lényegi konfliktusai révén terjedtek el, oly módon, hogy még a távoli átvételekben is felbukkan a folklór eredetű konfliktus maradványa (pl. a kísértő állatalakban jelenik meg, a megelevenedő temetői szobor bünteti meg a hőst). Ilyen értelemben klasszikus jellegűek a folklór konfliktusai, amelyek eredeti kidolgozása rendszerint egyszerű, néhány motívumból áll; igen ritka a párhuzamos cselekményszálakból összefűzött több konfliktus. A strukturális-morfológiai és szemiotikai folklorisztika újabban kidolgozta a konfliktusok és szüzsék együttes elemzésének módszereit. Ennek lényege abban áll, hogy a konfliktusokat szereplők és cselekményelemek váltakozásából (funkcióköreiből, meditációiból és transzformációiból) magyarázzák. Már az eddigi eredmények is műfajok és művészi eljárások újraértelmezéséhez vezettek, és összekapcsolták a művek tematikus-kompozicionális elemzését genetikus vizsgálatokkal, különösen a mitikus tér, idő és cselekmény esztétikai konfliktusba átcsapásának kutatásával. ● (→cselekmény, hős, kollízió, kompozíció, szüzsé, típus)
Irodalom:
A. N. Veszelovszkij: Poetyika szjuzsetov (1897–1906); O. M. Frejdenberg: Poetyika szjuzseta i zsanra (1936); K. Burke: The Philosophy of Literary Form (1941); V. J. Propp: Isztoricseszki je kornyi volsebnoj szkazki (1946); J. Campbell: The Hero with a Thousand Faces (1949); E. Souriau: Les deux cent mille situations dramatiques (1950); V. V. Kozsinov: Szjuzset, fabula, kompozicija (Tyeorija lityeraturi, 2. köt., 1964); Székely Gy.: Színjátéktípusok dramaturgiája (1965); R. Scholes—R. Kellogg: The Nature of Narrative (1966); I. R. Buchler—H. A. Selby: A Formai Study of Myth (1968); E. M. Meletinszkij—S. J. Nyekljudov—E. Sz. Novik—D. M. Szegal: Problemi sztrukturnovo opiszanyija volsebnoj szkazki (Trudi po znakovim szisztemam, 1969); Folcloristica (1971); Voigt V.: A folklór alkotások elemzése (1972); M. Lüthi: Das Volksmärchen als Dichtung (1975); V. J. Propp: Folklor i gyejsztvityelnoszty (1976). ●
2. A klasszikus német esztétika egyes képviselői (kiessing, Hegel) megkülönböztették egymástól a konfliktus és a kollízió kategóriáját; felfogásukban a konfliktus a csak a cselekmény szintén jelentkező összeütközés, míg a →kollízió az előbbinek fejlettebb formája, amely esztétikai jelentőségű.
Irodalom:
Hegel: Esztétikai előadások (1. köt., 1952).
