csúfoló
VIL2 476a népköltészet műfaja. Elsősorban lírai csúfolódalok ismeretesek, de vannak csúfoló rigmusok, mondókák, kis játékok is. A gyermekek előszeretettel csúfolják egymást, a felnőttek csúfolóinak főbb típusai az →asszonycsúfoló, →férficsúfoló, →mestercsúfoló, →nemzetiségcsúfoló. A megfogalmazás módját tekintve az ironikus daloktól a nyílt →gúnydalokig, és a →tréfás dicséretig terjed. Formailag egyszerű, rövid darabok, ritkán többstrófásak, ez esetben különböző személyeket (vagy foglalkozásokat) katalógusszerűen vesznek csúfra. Prózai a →falucsúfoló, amely hol egyetlen szólásfordulat és ennek magyarázata, hol kevés epizódos, kerek kis történet, az utóbbi esetben inkább a →tréfás mese törvényszerűségei szerint alakul. Általában a rögtönzött, rövidebb népköltészeti műfajok természetüknél fogva hajlanak a csúfoló jelleg felvételére, ezért olyan sok a csúfondáros →röpdal, →szólás, →tánckiáltás. Acsúfoló a világ minden táján ismert, néhány nevezetesebb helyi formája mégis nagyobb hírre jutott ilyen a német Spottlied, Scherzlied és a Schnaderhüpfel több fajtája, a skandináv skaemtevise, az angol rhyme, a francia chanson több fajtája, az orosz csasztuska több fajtája, stb. Külön érdekességű az arktikus területek csúfolóhagyománya, itt a lappok, az észak-szibériai népek, az amerikai eszkimók körében egyaránt ismert két énekes dalos vetélkedése, amelynek során egymást csúfolják, és a találóbb, élesebb hangú dalos szám győztesnek, a vesztes gyakran elbujdosik. ● Amagyar csúfoló — mint általában. közép-európai társai — jórészt a középkori →vágánsköltészetből és deákos-költészetből veszi eredetét, különösen a 16. sz.-tól népszerű. Kardos T. etimológiája szerint „csúf” szavunk is olasz eredetű, és bizonyítaná a reneszánsz tematika fontosságát. A későbbi általában megtalálható fejlemények (a politizálódó chanson, vagy a csúfoló jellegű munkásdal) kevésbé népszerűek nálunk.
Irodalom:
H. C. Nielsen: Danske skaemteviser (1927—1928): L. Bodker: Folk Literature (Germanie) (1965); Küllős I.: A magyar csúfolók (1967).
