indián irodalom
VIL5 53-55az amerikai kontinens bennszülötteinek szóbeli és írásos irodalma. Az indiánok évezredekkel ezelőtt Északkelet-Ázsiából vándoroltak Amerikába, ahol mintegy 2200 főbb indián törzset (és ugyanennyi nyelvet) hoztak létre. Ezek 20 nagyobb nyelvi vagy kulturális egységbe sorolhatók, de az ilyen nyelvi csoportokba sorolt nyelvek távolabb eshetnek egymástól, mint pl. az indoeurópai nyelvcsaládok nyelvei. Többszörösen bonyolult kulturális fejlődés és változás után az európai középkorral egyidejűleg két helyen jutottak el a magaskultúra fokáig: a mai Peru Ecuador területén az inka kultúrává fejlődött népek, a mai Mexikóban pedig az azték és maja kultúrává fejlődött népek folklórja mellett már irodalma is jelentős, mivel e kultúrák rendelkeztek az ismeretek rögzítésével (írás, képírás, emlékművek), és az európai hódítás sem pusztította el teljesen őket (→azték irodalom, kecsua irodalom, maja irodalom). ● Az indiánok száma az 1492-es felfedezés idején mintegy 15–20 millió lehetett, ennek fele Dél-Amerikában, 7–8 millió Közép-Amerikában, a többi ettől északabbra élt. Általában vadász-halász-, tropikus erdei vagy folyó-völgyi földművelést folytattak, ennek megfelelően a →primitív irodalom főbb műfajait ismerték (→mítosz, eredetmítosz, titkos társaságok irodalma, szokás-költészet). Északon érintkeztek az eszkimó és akut irodalom hordozóival, de a kapcsolat jelentéktelen. Az európaiakkal és az Amerikába került négerekkel keveredve a kreol nyelvek alakultak ki körükben, de nincs önálló mesztic vagy mulatt irodalom, a művek spanyol, portugál, francia vagy angol (rendkívül kivételes esetben más európai) nyelven, esetleg amerikai indián nyelveken szólnak. ● A különböző amerikai államokban a társadalmi fejlődés, az iskoláztatás elterjedése, az osztályharc igen eltérő formákat öltött, ennek következtében az indiánok költészete is igen eltérő. ● Az indiánban „nemes szívű vadembert” látó 18. sz.-i előzmények után (→indiántörténet) Kanada és az USA területének indiánjait a 19. sz.-ban a romantikus nemzeti irodalom (indiánromantika) fedezte fel; ennek legjelentősebb képviselői a folklorista H. R. Schoolcraft, az indiántörténeteket 1823-tól író I. F. Cooper, 1855-ben kiadott indián tárgyú eposzával (Hiawatha) a költő H. W. Longfellow, de a néprajztudós L. H. Morgan is; a brazil romantikus irodalomban külön irányzattá is vált az →indianismo. Az indiánok elnyomásáról és emancipációjuk szükségességéről H. H. Jackson munkája — A Century of Dishonour, a Sketch of the United States Government's Dealings with some of the Indian Tribes, (’A szégyen évszázada’, Az Egyesült Allamok kormányának az indián törzsekkel való bánásmódja', 1881) — számolt be, amelyet mind a múlt század végi első osztályharc jellegű indián mozgalmak, mind az utóbbi évtizedekben megerősödött indián polgárjogi mozgalmak alapvető fontosságúnak tartanak. Ez időben alaposabb folklorisztikai leírás készült a brit-columbiai (Kanada) és kaliforniai indián ture (1933).
Irodalom:
Boglár L.: A boldogtalan kolibri (1957); E. Lips: Könyv az indiánokról (1960); Dégh L.: Gonaquadate, a víziszörny (1960); Boglár L.: Eldorádó (1967); Dely I.: Indián költészet (Nagyv, 1967, 1.); A. M. Josephy: The Indian Heritage of America (1968); Dömötör T.: A mesemondó szikla (1969); M. Astrov: The Winged Serpent — American Indian Prose and Poetry (1972); Országh L.: Bevezetés az amerikanisztikába (1972)
