stabilitás törvénye
VIL13 495Gesetz der Stabilität (német): a folklorisztika földrajztörténeti irányzatának magyarázata a folklór alkotások →hagyományozásának azon jellemvonására, hogy változataiknak feltűnően nagy az →állandósága: az →elterjedés rendkívülien nagy időbeli és földrajzi távolságai esetén is szoros egyezéseket mutatnak. Az →önkijavítás törvényéhez kapcsolódó elgondolásuk szerint a variálódás olyan folyamat, amelynek kezdőpontján egy „stabil” műalkotás, végpontján pedig ismét egy „stabil” műalkotás áll, variálódásnak pedig e két szélső érték között létrejövő változatok képződését nevezzük. E feltételezés szerint minden egyes változat egy-egy ősi formából, →archetípusból származik, s ezzel magyarázható a változatok →típusokká való összecsomósodása: a leszármazás, elterjedés földrajzi és történeti rétegeinek osztályozása alapján tehát vissza lehet következtetni arra, melyek voltak egykor a változatok archetípusai. ● E koncepció igényesebb volt a folklorisztika korábbi, ilyen vonatkozású nézeteinél, és megkísérelte a változat létrejöttét keretek közé szorítani. Igaz ugyan, hogy éppen a „stabil” műalkotások kimutatása bizonytalan a folklórban (egyesek kategorikusan tagadják ennek lehetőségét), a stabilitás törvénye mégis legalább kapcsolatot keres feltehetően állandó és feltehetően változó elemek között a folklór alkotóművészet területén. A koncepció által felszínre vetett elméleti problémák megoldódnak akkor, ha a variálódást művészi módszerként, a folklór esztétika törvényszerűségeként fogjuk fel. Így értelmezik e jelenséget a magyar folklorisztikában is azok a kutatások, amelyek a legtöbb figyelmet szenteltek e kérdéskörnek, és éppen a variánsoknak ilyen középpontba állítása is jellemzi a magyar iskola sajátosságát a nemzetközi folklorista közvélemény szemében. ● (→földrajztörténeti irányzat, állandóság, változat)
Irodalom:
A. Aarne: Leitfaden der vergleichenden Märchenforschung (Folklore Fellows Communications 13., 1913); K. Krohn: Die folkloristische Arbeitsmethode (1926); A. Taylor: Precursors of the Finnish Method of Folklore Study (Modern Philology. 1927—1928); F. C. Bartlett: Remembering (1932); W. Anderson: Zu Albert Wesselski's Angriffen auf die finnische folkloristische Forschungsmethode (1935); E. E. Kiefer: Albert Wesselski and Recent Folktale Theories (1947); W. Anderson: Ein volkskundliches Experiment (Folklore Fellows Communications 141., 1951); uő: Eine neue Arbeit zur experimentellen Volkskunde (Folklore Fellows Communications 168. 1956); R. M. Dorson: Folklore Research Around the World (1961); Voigt V.: A finn irodalomtudomány és az összehasonlító kutatás (Hel. 1964); A. Dundes: The Study of Folklore (1965); Ortutay Gy.: A finnugor folklór-kutatások lehetősége és feladatai (Ethn. 1966); H. Bausinger: Formen der „Volkspoesie” (1968); Voigt V.: A folklorisztika és a modern irodalomtudomány kapcsolatai (Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. 1970); Biographica. Nordic Folklorists of the Past (1971); Voigt V.: A folklór alkotások elemzése (1972).
