rablóköltészet
VIL11 317-318a bűnügyi irodalom műfajainak egyik csoportja, melynek hősei rablók, haramiák. Ez nem minden esetben jelent elítélést, hiszen pl. a →betyárköltészet hősei lehetnek „pozitív” figurák, a társadalmi igazságszolgáltatás képviselői — ilyen az ún. „igaz betyár” —, olykor a primitív lázadás megtestesítője. ● Az ókori és keleti irodalmakban (főként a kínaiban és japánban) jól ismert tematika az európai középkorban más műfajok keretében bukkan fel. A harcok, pusztítások résztvevői, felfedezők és hódítók egyes cselekedetei alig különíthetők el e témakörtől. Olykor, mint a bizánci →Akritasz-dalok esetében, a küzdelmek másik oldalát (ez esetben a török felfogást) is ismerjük. A Balkán népeinél a felszabadító szabadcsapatokat más források gyakran rablóbandáknak titulálják. .● A 18. és 19. sz.-ban válik a rabló figurája az európai irodalom egyik legtöbbet idézett hősévé. A francia Louis Dominique Cartouche, az angol John Sheppard, német földön a Neckar völgyében tevékenykedő Hannikel, a Mosel völgyében Schinderhannes, ugyancsak a német forrásokban a magyar Schobri válnak a legnépszerűbbekké. Chr. A. Vulpius (1762—1827) hatrészes Rinaldo Rinaldini regénye (1797—1800) voltaképpen egy Angelo Duca (1734—1784), az „angyali”-nak (Angiolillo) nevezett, a nép által csakugyan szeretett és több ízben is az „igaz betyárra” hasonlító cselekedetei által is híressé vált hőst örökített meg. ● Voltaképpen ez a felfogás jellemzi a régi („klasszikus”) rablótörténeteket, amelyekben nem maga a bűntény, hanem a társadalmi marginalitás a legfontosabb tényező. ● A 19. sz. második felétől a Pitaval-jellegű tényszerű összeállítások, a ponyvairodalom egyre kortársibb (ám korántsem hiteles) bűnügyi beszámolói, még később a detektívregény és ennek más tömegkommunikációs formái (film, képregény, televíziós sorozat stb.) egyre kevésbé nevezhetők költőinek. ● Az USA-ban az utóbbi fél évszázadban terjedt el sok ilyen alkotás, Ausztráliában, Indiában még ennél is később. Afrika és Ázsia több országa (népe) megkísérelte, hogy „saját” ilyen hagyományt állítson elő. Az egész Latin-Amerikában ismert jelenség, mind történelmileg és társadalmilag, mind irodalmi átköltésben. ● Magától értetődik, hogy magyar földön is a 19. sz. első kétharmada e téma virágkora. (Néhány feldolgozás azonban későbbi.) Előzményei közül a tolvajokról és latrokról szóló irodalmat, bujdosásokról és haramiákról szóló történeti forrásokat nevezhetünk meg. Érdekes, hogy Krúdy Gy. és Móricz Zs. előtt igazán jelentős író nagyobb igényű munkában nem áll oldalukra. Jókai M. és mások tollán, minden rokonszenv ellenére is epizódszereplő marad a rabló (kivéve talán a Szegény gazdagok (1860) c. regényt, amelynek forrásművei között a nemzetközi rablótörténetek nyomát is megtalálhatjuk). A népköltészetben a →betyárköltészet nem a hivatásos irodalom mintáit, hanem a maga szabályait követi, a ponyvairodalom igen erős hatása alatt.
Irodalom:
F. C. Avé-Lallement: Das deutsche Gaunertum in seiner sozialpolitischen, literarischen und linguistischen Ausbildung bis zu seinem heutigen Bestande (1914); C. Elwenspoek: Rinaldo Rinaldini, der romantische Räuberfürst (1929); E. J. Hobsbawn: Bandits (1972); A. Kosean-Mokrau: Räuberleben Räubersterben (1972); E. Hobsbawn: Primitív lázadók (1974); D. Sinn: Das grosse Verbrecher-Lexikon (1984); Küllős Imola: Betyárok könyve (1988).
