történeti monda
VIL15 713-715a monda alműfaja; a történeti eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódó mondák összessége. A 19. sz. elején, a mondakutatás kezdetén szinte minden mondaszöveget valamely régi, történeti esemény visszfényének tartottak (szemben a →mese poétikainak tartott, a →legenda vallásinak nevezett műfajaival). A modern mondakutatás megkülönböztette a közvetlen élményből (→élménytörténet) kiinduló elbeszélést (→memorát) és a már teljesen fiktív, költői →fabulát alműfajait. Az →eredetmonda, vagyis valami létrejöttének elbeszélése is külön alműfajnak minősült. Így a 19. sz.-ban használt →helyi monda fogalma is átalakult. A nemzetközileg elterjedt →vándormonda keretében is sok a történeti eseményekre vonatkozó el-beszélés. Legújabban a szóbeli történetek, életrajzi elbeszélések tematikája kiterjedt a közelmúltra is (pl. a két világháború, a munkásmozgalom történetére, a kommunista rendszerek mindennapjainak történetére, a lágerfolklórra stb.). Ezeket hovatovább világszerte a szóbeli történelem (oral history) módszerével kutatják (→szóbeliség I. Szóbeli hagyomány). E történetek közül sok a személyes, rögtönzött jellegű, mások azonban hagyományosak, széles körben azonosak és nagymértékben hasonlítanak a történeti eseményeket elbeszélő mondákra. ● Minthogy a történeti események is igen változatosak és nemzetenként különböznek, e mondakincs összevető rendszerezése nehéz feladat. Forrásként kiindulópontnak tekinthetjük magukat az eseményeket, az ezekre vonatkozó szóbeli elbeszéléseket is, de ezeket mindig csakhamar követi az ideologizált, megszerkesztett, legtöbbször írásos források megszületése is. Ezek régi és távoli eseményekről is beszámolnak, egymáshoz viszonyított folytonosságot teremtenek, elhelyezkednek egy-egy táj, nép, nemzet egész történelmében. Így kerülnek a nemzeti kultúrába, a tankönyvekbe és irodalmi feldolgozásokba, s így válnak a történelmi festmények, majd filmek, rádió- és tévéjátékok témáivá. Igen gyakori, hogy ilyenkor egy-egy hős (pl. Tell Vilmos, Robin Hood, nálunk Mátyás király) alakjához kapcsolt hosszabb, ciklikus feldolgozásuk is létrejön. ● Az újabb eseményekre vonatkozó elbeszélések jobbára addig szóbeliek, amíg az általuk érintett generációk ezek helyszínén maradnak. Az emigráció vagy migráció által teremtett távolság lényegesen hozzájárul, hogy e történetek átalakuljanak, általános struktúrákhoz idomuljanak. Bár ezek az újabb eseményeket rögzítő történetek a realitás igényével lépnek fel, esetenként ezekben is megtalálhatók a hiedelmek, csodák, természetfeletti motívumok. Formájuk viszont az elbeszélő próza, igen ritka köztük a verses vagy a tisztán dialogikus felépítésű alkotás. ● A freiburgi nemzetközi mondakatalógus témabeosztási javaslata szerint az ilyen mondákat a következő főbb csoportokra tagolhatjuk: A) emberi létesítmények keletkezése és alapítása; B) helyhez fűződő mondák: C) őstörténeti mondák; D) háborúk és katasztrófák; E) kiemelkedő személyek és hősök; F) a rend megsértése. (Az ennél részletesebb, mintegy 60 csoportot tartalmazó beosztást →monda. Műfajilag itt az őstörténet és a →hősmonda hagyományainak továbbélése is megfigyelhető.) ● A műfaj sokrétűségét jelzi, hogy áttekintései eltérő rendszerezéseket tükröznek. A német történeti mondákat legutóbb 19 fő csoportra bontották, ezeken belül alműfajokkal: 1. antik eredetű elbeszélések (bibliai apokrif történetek, őstörténet és korai történelem); 2. eredet- és magyarázó történetek (előjelek, emlékek, alapítás- és pusztulástörténetek); 3. jóslatok és sorstörténetek (jóslatok, előjelek, parapszichológiai mondák); 4. genealógiai mondák (címermondák, nemzetségek eredete, családok ismertető jegyei); 5. császárok és világi főség (uralkodói családok, hűbéri rend, forradalmak); 6. különös események (jeles mondások, szerencsétlenségek és felfedezések, UF0-jelenségek); 7. utazás és kalandok (költők utazásai, keresztes háborúk, a hazatérések történetei); 8. mágikus erővel rendelkező személyek (szerződés az ördöggel, varázslás, mágikus eszközök); 9. történeti személyiségek halála és továbbélése (hegybe temetett halott, hazatérő lelkek); 10. egyházi főség (lovagok és kolostorok, apátok és püspökök, a Német Lovagrend); 11.felekezetek közötti összeütközések (reformáció, ellenreformáció, hitvitázó iratok); 12. városok és céhek (városi jogok, viszályok a céhekben, összeesküvések); 13. parasztok és földesurak (társadalomkritikus történetek, bűn és bűnhődés, parasztlázadás); 14. a társadalom szélén élő csoportok (szekták, szabadkőművesek, üldözések és pogromok); 15. népi hősök és rendkívüli erejű emberek (Tell Vilmos, Winkelried, óriások); 16. rablómondák (rablóbandák, rablólovagok, kalózok, vadorzók); 17. háborúk és ínségek (járványok, megszállás, hadi cselek, világháborúk); 18. jogi mondák (istenítélet, ártatlanul elítéltek, kínvallatás); 19. vallási mondák (szentek, templomalapítások, szentostyacsodák, isten elleni bűnök). ● Ilyen történeteket már az írásbeliség kezdetétől feljegyeztek (az →apokrif vallási és történeti művek ebből a hagyományból is táplálkoznak és ezt maguk is táplálják). A középkorban a hitelesnek deklarált történetírás ellentéteként említik „a parasztok hamis meséit és az énekmondók csacsogását”. A reneszánsz az élettörténetek, az →utazási irodalom, s különösen az →igaz történet népszerűségét hozza. A romantika korában jelenik meg a történeti múlt emlékeinek (pl. várak, romok, csatahelyek stb.) kultusza; ezzel függ össze az ilyen mondaszövegek közlése, majd utánzása. Az ekkor közkedveltté váló műfaj merít a →vallásos irodalom több műfajából (→hagiográfia, legenda), de ezektől eltérően világi értékrendet tükröz, sőt, egyszerre ígéri a történeti és poétikai hitelességet. Feltűnő, milyen sok a társadalmi rendszerrel szemben álló történet: a társadalomkritikai irodalom vagy a lázadásokról, büntetésekről szóló művek folytatódása megfigyelhető a →munkásmonda formájában. A napjainkban élő →tényirodalom is felhasználja e hagyományokat. ● Formai tekintetben a szövegek igen különbözőek lehetnek. A rövid utalások vagy →idézetek, →szólásidézetek épp csak említik az eseményt, s a helynévmagyarázó mondák is szorítkozhatnak néhány mondatra. Olykor a forma nem is állandó, csak a főmotívum adott, s ennek bemutatása, értelmezése igen változatos. Egy-egy történelmi história mozgató rugója lehet valamilyen romantikus szenvedély (szerelem, féltékenység, becsvágy vagy nyakas becsületesség) is. Ha a monda bonyolultabb történeti eseményeket mutat be (pl. háború, rablás), hosszabb és összetettebb cselekményt találunk. A →ponyvamonda a borzalmakat hangsúlyozza, olcsó moralizálás, elnagyolt szerkesztés és hatásvadász stílusfogások jellemzik. A →politikai költészet vagy a →vallásos irodalom által felhasznált ilyen szövegek ideológiai, az →iskolai irodalom kereteibe illesztettek didaktikai átdolgozást mutatnak. Sajátos formák jellemzik a →krónika, a →kalendáriumirodalom, s a napjainkban egyre inkább terjedő →városi folklór keretében megjelenő történeti mondákat. Több tematikus csoport (pl. kincsmonda) is megkülönböztethető. ● A magyar folklorisztikában Ipolyi A. és kora a →mitológia visszfényét kereste az ilyen történetekben. Kriza J., Orbán B. és mások egy-egy vidék honismeretét közelítették meg segítségükkel. A német (osztrák) romantika hatására születtek meg az első publikációk, pl. Mednyánszky A. mondaszövegei (melyeknek forrásai tisztázatlanok), s a műfaj messzemenően befolyásolta a kor magyar szépirodalmát. A tudományos rendszerezés során Kálmány L. és mások a nem prózai szövegeket vizsgálták. Szendrey Zs., Ferenczi I., Dobos I. munkái ellenére sem készült rendszerező →katalógus. Népszerűsítő, az oktatás számára is fontos gyűjteményekben adta ki az ilyen szempontok szerint átdolgozott szövegeket Benedek E., s később Lengyel D. Az emigránsok ilyen történeteit (pl. az amerikai magyarokét) csak újabban kutatják. Napjainkban jelent meg nálunk is a kortárs „szóbeli történelem” és az önéletrajzi elbeszélések vizsgálata, de ebbe a mondakutatás eredményeit kellő mértékben még nem vonták be. ● (→monda)
Irodalom:
A. Van Gennep: La formation des légendes (1910); R. M. Dorson: American Folklore (1959); R. Wossidlo—G. Schneidewind: Herr und Knecht. Antifeudale Sagen aus Mecklenburg (1960); L. Röhrich: Sage (1966); L. Petzoldt: Vergleichende Sagenforschung (1969); D. Klímová: Les guerres turques dans les narrations populaires. Les légendes historiques (Ethnologica Slavica 2, 1970); J. Michálek: Spomienkové rozprávanie s historickou tematikou (1971); R. M. Dorson: Folklore and Traditional History (1973); B. Kerbelyte: Lietuviu liaudies padavimu katalogas (1973); W. Brückner: Volkserzählung und Reformation (1974); D. P. Henige: The Chronology of Oral Tradition. Quest for a Chimera (1974); Dobos I.: Magyar történeti mondák (1975); B. Gentili—G. Cerri: Le teorie del discorso storico nel pensiero greco e la storiografia romana arcaira (1975); L. Zehnder: Volkskundliches in der älteren schweizerischen Chronistik (1976); L. Petzoldt: Historische Sagen (2 köt., 1976–1977); Küllős Imola: Az életrajzi módszer (1982); R. M. Dorson: Handbook of American Folklore (1983); J. Knopf: Die deutsche Kalendergeschichte (1983); L. Niethammer: Lebenserfahrung und kollektives Gedächtnis (1985); Cl. Liebers: Neolithische Megalithgräber in Volksglauben und Volksleben (1986); N. A. Krinyicsnaja: Russzkaja narodnaja isztoricseszkaja proza. Voproszi genyezisza i sztrukturi (1987); V. Gasparíková: A népi próza a múltban és napjainkban (1988); S. Wienker-Piepho: Frauen als Volkshelden (1988); Hopp L.—Küllős Imola—Voigt V.: A megváltozott hagyomány (1988); Kovács I. G.: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig (1989).
