tarot
VIL15 180-182jóskártya. A legkülönbözőbb (egyiptomi, indiai, héber, görög, kínai stb.) nyelvekből eredeztetett szó pontos jelentése ismeretlen. Olasz, majd francia nyelven bukkan fel, rokona a tarokk (olasz tarrocco), és innen terjed el Európa-szerte. Kialakulásának kezdetét ma sem ismerjük pontosan, és tudománytörténészei nem egyszer az okkult misztika ködébe burkolták a megismerhető tényeket is. Mai formájában 78 kártyából áll, amelyek közül 56 négy színre oszlik, ezek együttes neve kis arcana (latin ‘titkok’). Ez általában hasonlít a többi játékkártyatípushoz, csupán az ábrázolások szimbolikusabbak. A 22 kártyából álló nagy arcana szimbolikus figurákat tartalmaz (a világ, a bolond, a nap, a hold, az ördög stb.), és a voltaképpeni jóslás azon alapul, hogy ezeket különböző mintákba terítik ki. Az ábrázolások a középkori művészet kompozíciós és jelképszerű vonásait rögzítik, hagyományos színkezelésük is így értelmezhető. Az európai kultúrában az utóbbi fél évezred során páratlan népszerűségre tettek szert, és az →okkultista irodalom egyik legfontosabb témáját alkották. ● Kifejlődésében több történeti korszakot különböztethetünk meg. Közvetett adatok segítségével a keresztesháborúk idejére tehetjük első felbukkanását, együtt a többi kártyajáték európai elterjedésével. Legkorábbi igazolt példányait 1392-ben VI. Károly francia király számára készítették. A délfrancia jellegű, ún. marseille-i tarot évszázadokig fennmaradt. Különösen a 15. sz. végétől több olasz változatát ismerjük (ezek közül a bolognai és a valószínűleg A. Mantegna által díszített sorozatok a legismertebbek). A szórakoztató célzatú kártyajátékból a →mágikus irodalom eszköze lett. Itt döntő fontosságú C. de Gebelin 1773-as Monde Primitif, analysé et comparé avec le monde moderne (‘A primitív világ elemezve és összehasonlítva a modern világgal’) c. munkája, melyben a kártyák régi szimbolikus jelentését, filozófiai mondanivalóját fejtegette. Egy Alliette nevű francia parókakészítő ezt olvasva — a marseille-i minták némi felújításával több sorozatot adott ki. Jócskán meggazdagodott, és több traktátusban foglalkozott a jóskártyák eredetével, mondanivalójával. 1783 és 1787 között a nevének megfordításából számazó Etteilla álnéven több könyvecskéje jelent meg, köztük a legismertebbek: Maniére de se récréer avec Jeu de C’artes, nommées Tarots (‘A megújulás módja a tarotnak nevezett játékkártyák segítségével’), Jeu des Tarots, ou le Livre de Thoth (‘Tarot-játék, avagy Thoth könyve’). Ezekben az egyiptomi Thot halottaskönyvének, a világ legrégibb misztikus, hermetikus művének nevezi e kártyákat. A 19. sz. közepén az Eliphas Lévi álnéven író A. L. Constant egész sor okkultista és mágikus munkában (köztük az első és úttörő az 1854-es Dogme et Rituel de la Haute Magie, ‘A nagy mágia tana és szertartása’) misztikus értelmezést ad, asztrológiai, kabbalisztikus (→kabbala) és horoszkópszerű használatra ad tanácsot. Ő készíti az első tarotkulcsot, vagyis az egyes képek jelentéseit magyarázó kézikönyvet. A Papus álnéven író G. Encausse főként az ő elveit követi mágikus értelmezéseiben (Le Tarot des Bohémiens ‘A cigányok jóskártyája’), amelyhez 1889-ben O. Wirth új kártyarajzokat is készített. Angliában a →preraffaeliták mozgalma mutatott határozott érdeklődést a természetfeletti ilyen vonatkozásai iránt. Amerikában különböző tanulmányok foglalkoznak a jóskártyákkal, és a Platonist c. okkult folyóirat (1884-től) is teret ad e témakörnek. A századforduló egyik legbefolyásosabb angol klubjának — Hermetic Order of the Golden Dawn (‘Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje’, 1886-tól) — elnöke, S. L. MacGregor Mathers a tarot okkult és mágikus felhasználásáról írt könyveket. A klub másik tagja, A. E. Waite 1910-ben The Pictorial Key to the Tarot (‘Képes Kulcs a tarothoz’) c. művében, amelyhez P. C. b’mith készített új kártyarajzokat, a →szecesszió miszticizmusát tette hozzá a korábbi értelmezésekhez. Az új kártyarajzok („Rider csomag”) szinte uralkodóvá váltak, a magyarázatok azonban mindig újabb elágazásokat eredményeztek. Az újabb magyarázatok között a mélylélektani megfigyelések bukkannak fel C. G. Jung munkáiban, aki archetipikus szimbólumokat (→archetípus) lát az egyes kártyákban. G. Knight író kabbalisztikus kommentárokat készített, A. Crowley ismét az egyiptomi magyarázatot pártolta, mások a héber számmisztikát vélik a legfontosabb magyarázatnak. Különösen az angolszász irodalom számos jelentős alkotója fordult érdeklődéssel e téma iránt: T. S. Eliot Átokföldje, Ch. Williams The Greater Trumps (‘Nagy tromfok’), W. L. Gresham Nightmare Alley (‘Lidércnyomás Útja’) vagy P. D. Ouspensky világrendszermagyarázó versei mind közvetlenül felhasználták a jóskártyákat. Az A. E. álnéven író G. Russell az Arany Hajnal Rendjének tagja volt, W. B. Yeats egy másik tarottanulmányozó okkult társasághoz csatlakozott. A modern európai irodalom számos képviselője érdeklődött a jóskártyák iránt. Kultúrtörténeti szempontból R. Graves a holdistennő kultuszával. J. C. Powys a kelta mágiával kapcsolta össze. R. Caillois eszmetörténeti, C. Wilson mágiatörténeti keretbe illesztette. Az újabb művelődéstörténeti kutatás inkább a régibb korszakait kutatja, utal közvetlen kapcsolatára a középkor szellemi életével, bár éppen a sokféle megemlített eszmei rokonság (eretnekmozgalmak, szabadkőművesek, rózsakeresztesek, mágia, alkimisták, titkos társaságok stb.) között nehéz a pontos összefüggéseket megállapítani. ● Mo.-ra előbb a délfrancia jellegű jóskártyák jutottak el, majd ezek mellett osztrák területről a német–szerbhorvát–magyar nyelvű jóskártyák is megjelentek. Ez utóbbiakat nevezik cigánykártyáknak, mivel használóik többsége ma is cigány. A jóslás nyelve azonban eltér a kártyák aláírásainak nyelvétől. Ábrázolásban ez a kártyafajta csak részben emlékeztet a tarotra, a jóslás módja is egyszerűbb. ● (→kártya, mágikus irodalom, okkultista irodalom, jóskönyv, varázskönyv)
Irodalom:
C. P. Hargrave: A History of Playing Cards (1930); P. Marteau: Le Tarot Playing Cards (1930); P. Marteau: Le Tarot de Marseille (1949); G. Knight: A Practical Guide to Quabalistic Symbolism (1965); 0. Wirth--R. Caillois: Le Tarot des imagiers du Moyen Age (1966); C. Wilson: The Occult (1971); C. J. Hutterer—Gy. Mészáros: Zur Fachsprache der Zigeunerischen Wahrsager in Ungarn (Acta Linguistica. 1972); D. Hoffmann: Die Welt der Spielkarte (1972); F. Gettings: The Book of Tarot (1973); K. McCormack: Tarot (1973); A. Douglas: The Tarot (1974); Szuhay P.: Kártyajóslás (Ethn. 1976); Zsoldos B.: A játékkártya és története (1980): Kriston Vizi J.: Az ördög bibliája (1990); E. R. Ragg—Kriston Vizi J.: Játékkártyák Magyarországon (1991); Kazanlár Á. E.: Tarot. Nagy Arkánumok (1992).
