kultúrhérosz-történet
VIL6 773az ősköltészet és a primitív irodalom keretében a kultúra értékeit megteremtő mitikus lény, a „kultúrhérosz” tetteiről szóló epikus történetek elnevezése, általában az →eredetmítosz egyik igen korai formája. Már a kőkorszaki sziklarajzok egyes ábrázolásait így magyarázzák, azóta minden kultúra megfogalmazta a maga intézményeinek, értékeinek, szokásainak teremtéstörténetét: a hérosz harcba száll a természet erőivel, esetleg az ellenséges istenekkel, később valóságos hadjáratokat vezet az ellenségekkel szemben. Alakja igen sokrétű: megtaláljuk benne a nemzetség őseinek tiszteletére (őskultusz) utaló formákat, a totemisztikus eredetmítosz alkotásait, a későbbi sámánizmus (sámánisztikus irodalom) epikus történeteinek előzményeit, általában a főisten alakjának előképeit. A hős gyakran közvetítő szerepet játszik a természetfeletti és a közvetlen környezet között, ábrázolása kettős jellegű: a fontos jelenségek létrehozása mellett nevetséges, humoros, ügyetlen (máskor ezzel összefüggésben ravasz) vonásait is hangsúlyozzák, ez különösen a trickstertörténetek keretében gyakori. Mivel az „ős-idők”, amikor e történetek játszódnak később is az →epika kedvelt színterei, az epikus →hős legkorábbi megfogalmazását itt találjuk, és ennek a hősepika létrejöttében döntő szerepét a vallástörténet, a néprajztudomány és a műfajelmélet egybehangzóan, több kultúrában a hivatásos irodalom, illetve a →mitológia megfogalmazódása idején számos műben felbukkan egy-egy korábbi kultúrhérosz alakja, rendszerint bonyolult, áttételes formában. Óceániában Maui alakja, Ausztráliában több istenég, Indonéziában a nőként bemutatott Hainuwele tettei, a mezopotámiai költészet kezdetén Gilgames, a görög mitológiában Dionüszosz és tőle függetlenül Prométheusz (vele szoros kapcsolatba állítható a kaukázusi Amiráni) tekinthető ilyennek, a germán Thór és Loki istenekes a Verses →Edda mutatja be ilyen szerepben. Az amerikai indiánok különféle trickster-típusait, különösen a Csendes-óceán északi részénél található (és ázsiai párhuzamokkal sokban egyeztethető) „holló"-történeteket az etnológus P. Radin, a folklorista Je. M. Meletyinszkij, a pszichoanalitikus C. G. Jung és a mitográfus Kerényi K. egyaránt az epikus költészet létrejöttét jól illusztráló jelenségként vizsgálták. Voltaképpen amikor a hősöket valamilyen „tisztelet” (kultusz) övezi — és ennek nyomai még a középkori európai epikával kapcsolatban is megfigyelhetők —, e korai epikus formák megváltozott továbbélését látjuk. ● (→hős, mítosz, epika)
Irodalom:
J. C. Curtin: Creation Myths of Primitive America (1899); P. W. Schmidt: Der Ursprung der Gottesidee I. és VI. (1912 és 1935); O. Rank: Der Mythus von der Geburt der Helden (1909); A. van Deursen: Der Heilbringer (1931); H. Baumann: Schöpfung und Urzeit der Menschen im Mythus der afrikanischen Völker (1936); Lord Raglan: The Hero (1936); A. E. Jensen: Das religiöse Weltbild einer frühen Kultur (1948); H. Tagnaeus: Le héros civilisateur (1950); A. E. Jensen: Mythus und Kult bei Naturvölkern (1951); Ch. Baudouin: Le triomphe de héros (1962); P. Radin—K. Kerényi—C. G. Jung: Der göttliche Schelm (1954); J. Campbell: The Hero with a Thousand Fatea (1956); R. Pettazzoni: L'essere supremo nelle religioni primitive (1957); E. M. Meletyinszkij: Geroj volsebnoj szkazki (1958); J. de Vries: Heldenlied und Heldensage (1961); A. M. Zolotarjev: Rodovoj sztroj i pervobitnaja mifologija (1964); M. J. Csikovani: Narodnij gruzinszkij eposz o prikovannom Amirani (1966); M. Hermanns: Schamanen—Pseudoschamanen, Erlöser und Heilbringer (1970); Cl. Lévi-Strauss: L'homme Nu (1971); E. Sz. Kotljar: Mif i szkazka Afriki (1975); E. M. Meletyinszkij: Poetyika mifa (1976); Kerényi K.: Görög mitológia (1977).
