hagyományozás
VIL4 140-141 | részcímszóhagyományozódás: Mint
a folklórelmélet kategóriája, a folklór alkotások továbbadásának
módját jelölő fogalom. A folklór alkotások jellemző módon hagyományos
jellegűek, jóllehet a mindenkori jelen társadalmában születnek és hatnak,
rendszerint mégis régies voltukat hangsúlyozzák. Ez a jelenség vezet
a →hagyomány, a tradíció fontosságának hangsúlyozásához (→tradicionizmus). Az
ilyen esztétikai és etikai értékelésnek megfelelően a folklórban minél
régiesebb, eredetibb (ősibb) valami, annál értékesebb, és a fennmaradt
csökevények (→survival) még töredékességükben is a folklór legértékesebb
jelenségei. Ez a nézet a →történetiség sajátos
felfogására alapul, és bizonyos mértékig igazolható, mivel nem csupán
a folkloristák, hanem a folklórt létrehozók is többé-kevésbé osztják.
A folklórt hordozó társadalom posztfiguratív jellegű, vagyis
az egyszer már megfogalmazódott, kialakult értékek megtartására törekszik.
Nyilvánvalóan az osztálytársadalmak szerkezetéből következik mindez:
ha afolklórt azosztálytársadalmak alávetett osztályaihoz kötjük,
a társadalmi szerkezet az, amely a változás ellen hat. Ugyanakkor megfigyelhető
az is, hogy a társadalmi változás igényét kifejezve újító törekvések,
forradalmi erők is megjelennek az elnyomottak körében. A társadalmi forradalmat
igenlő folklór alkotások száma ugyan viszonylag csekély (munkásfolklór
utópikus irodalom), a különböző folklór műfajokban megjelennek az
erre mutató vonások (antiklerikális és antifeudális vonások bukkannak
fel egész sor műfajban; a trufa, történeti ének beszámol
az elnyomottak osztályhelyzetéről, néhány esetben pedig a változtatás
maga is megfogalmazódik: demokratikus népdal, az agrárszocialista
mozgalmak folklórja, szinte az egész munkásfolklór példa
erre). ● Az egyes alkotások létrejöttét és elterjedését a társadalmi
viszonyok nemcsak esztétikailag, hanem szociológiailag is meghatározzák.
Az írástudatlanság következtében a folklór szóbeli jellegű, az átadás,
átvétel, elterjedés ennek megfelelően a →szájhagyomány keretében
történik. Az írásbeliség csak a határterületeken figyelhető meg (félnépi
irodalom, ponyvairodalom, kéziratos költészet), illetve néhány átvett
műfajban (pl. verses levél, vőfélykönyv), aholis az írásbeliség
voltaképpen igen keveset változtat a folklór megszokott sajátosságain.
Ezek a formák messzemenően befolyásolják a változatképződés
jelenségeit, az állandó szöveg kialakulását szinte megakadályozzák. Ugyanakkor
az egyéni alkotó (→alkotó 3.) is csak korlátozottan érvényesül:
mű-vészi eredményeit nem csupán a közösség társadalmi kontrollja, hanem
az alkotások pontos rögzítésének lehetetlensége is csökkenti, csak részlegessé
teszi (→közösségi költészet). Természetesen mind a hagyomány
és 'újítás, mind azegyéniség és közösség,
sőt a szóbeliség és írásbeliség is dialektikus ellentétpárok,
amelyeknek mindkét oldala kölcsönhatásban érvényesül, a fő tendenciát
azonban az említett összefüggések képviselik. ● Mivel a folklór műfajainak
többsége →előadás formájában él, külön kérdés az →előadó
által gyakorolt rögtönzés, improvizáció. Ez jelentős művészi eljárás,
ugyanakkor maga is hagyományos mintákat követ. Különösen a →szokásköltészet keretében
— ahol nem egyetlen ember, hanem egész csoport adja elő az egyes alkotásokat
— jól megfigyelhető az intézményesített tanulás, amikor gyakran írott,
szövegkönyvszerű segédeszközök alkalmazásával törekednek a hagyományos formák
elsajátítására, amelyet azután az alkalomhoz illó rögtönzésekkel fűszereznek.
● (→-hagyomány, szájhagyomány).
Irodalom:
A. Varagnac: Civilisation traditionnelle et genres de vie (1948); A. Varagnac: Essais sur la tradition (1958); P. G. Bogatirjov: Voproszi tyeorii narodnovo iszkussztva (1971); Ortutay Gy.: Hungarian Folklore (1972); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); A szájhagyományozás törvényszerűségei (1974).
