földrajz-történeti irányzat
VIL3 218-221a folklorisztika és bizonyos mértékig a szövegfilológia egyik kutatási irányzata: érdeklődése előterében a népköltési alkotások szövegeinek elterjedése, keletkezése és történeti életútja áll. Képviselői leginkább a népköltészet (ezen belül a népmese, trufamonda, találós kérdés, proverbiumn stb.) kérdéseire összpontosították kutatásaikat: hiedelmek, szokások, népi színjátékok népi díszítőművészeti alkotások vizsgálatával nagyon ritkán foglalkoztak. A kutatást gondos változat-összegyűjtés előzi meg, majd az így kapott adatokat földrajzi elterjedés és történeti rétegek szerint osztályozzák, ily módon próbálnak meg következtetni arra, melyek lehettek az eredeti formák (→archetípus 3.), ezek milyen →redakciókba szerveződtek, milyen →migráció révén jutottak el mindazon helyekre, ahonnan ma a →variánsokat ismerjük. Az elemzésben tartalmi és formai egységeket különítenek el. Egész alkotások tartalmát fejezi ki a →típus és a szüzsé, kisebb részekét az →epizód, a legkisebb tartalmi egység a →motívum, melynek formai megfelelője a →formula. A fentieknél nagyobb formai egységeket nem szokták külön névvel illetni. Az egyes alkotások vándorlását külön-külön, nem a műfajok kereteiben képzelik el. Hivatkoznak ugyan az irodalmi eredetű változatokra, a folklór terjedését (→elterjedés) mégis a szájhagyományozással magyarázzák, irodalmi hatások feltételezése nélkül. Hivatkoznak arra, hogy a sokszoros elbeszélés következtében a variánsok mintegy egymást „kijavítják” (→önkijavítás törvénye), és ily módon az egyes változatok rendkívül állandóak (→stabilitás törvénye). Az iskola átvette az →epikus törvények elméletét, néhány műfaj (mese, monda) eredetével kapcsolatban pedig a rituális irányzatok (→rituális irodalomelmélet) több gondolatát. Helyesen állítják érdeklődésük középpontjában a variánsokat és a nemzetközi elterjedtség kérdését, de javasolt megoldásaik szűkmarkúak. Nem vették át a társadalmi–történeti magyarázatokat, a tipológiai elgondolásokat, poétikájuk nem eléggé következetes, filológiájuk egysíkúan csak textológiai jellegű. Az újabb folklorisztikai és irodalomtudományi áramlatok számottevően nem hatottak elképzeléseikre, amelyeket mindmáig nagyjából változatlanul fenntartanak. Praktikus kutatási módszerként elgondolásaik értékesek, folklórelméletük azonban szegényesebb. Az irányzat a _9. sz. végén alakult ki, észak-európai (elsősorban finn) folkloristák és filológusok körében. Az iskola megalapítói a finn K. Krohn és A. Aarne, akikhez a század első éveiben csatlakozott a dán A. Ulrik és a svéd C. W. von Sydow is. 1907-ben megszervezték a Folklore Fellows (’Folklorista Szövetség’ →FFC) társaságát, mennek 1910 óta megjelenő könyvsorozata (→FFC) vált az, iskola legfőbb fórumává. Módszertani elveik kialakításában támaszkodnak a századvég nagy pozitivista folklorista filológusaira (R.Köhler és J. Bolte), sőt elődeik sorába veszik a dán balladakutatás mesterét, Sv. Grundtvigot, az amerikai ballada-kutató F. J. Childot, a norvég folkloristák közül M. Moe-t. ● A kialakult iskola első feladatának tartotta folklorisztikai archívumok elrendezését, műfajonkénti típuskatalógusok közrebocsátását. E munkák (elsősorban A. Aarne nemzetközi mesekatalógusa) nyomán a nemzetközi érdeklődés is feléledt. Az orosz folkloristák közül ekkor vált az irányzat hívévé N. P. Andrejev és a kazányi német W. Anderson, az FF szövetség tagjai sorába léptek a magyar folkloristák (Bán A , Sebestyén Gy., Berze Nagy J. és mások). Az első világháború azonban véget vetett a nagyszabású terveknek, új alapokról kellett indulni. Megerősödött az iskola szláv ága, főként a cseh kutatók (J. Polívka. V. Tille) révén. Egész Észak-Európában ez a nézet vált uralkodóvá, jelentős kutatók szegődtek híveivé (J. de Vries, R. Th. Christiansen, K. Ranke, D. Strömbäck. E. Ól. Sveinsson). \V. Anderson a tartui egyetemen lett a folklór professzora és évtizedekre az iskola legmilitánsabb teoretikusa. ● A teória megszövegezése már korábban megkezdődött. A. Aarne 1913-ban adta ki Leitfaden der vergleichenden Märchenforschung ('Az összehasonlító mesekutatás vezérfonala') e. metodikai monográfiáját, amelyben az elterjedés és a változatok magyarázatát nyújtja. 1926-ban K. Krohn összegezte az irányzat elméletét Die folkloristische Arbeitsmethode (’A folklorisztikai kutató-módszer’) c. kézikönyvében: nem sokkal később a legjobban vizsgált terület, a mesekutatás szemléjét adta Übersicht über einige Resultate der Märchenforschung ('A mesekutatás néhány eredményének áttekintése', 1931) c. W. Anderson legnevezetesebb metodikai tanulmány-a a földrajz-történeti irányzat egyik fő művének tervezett, de befejezetlenül maradt Handwörterbuch des deutschen Märchens ('A német mesék kéziszótára'. 1930—1940) Geographisch-historische Methode ('Földrajz-történeti irányzat') tanulmány nagyságú címszavában található. Az iskola tovább terjedt, megjelentek az amerikai folkloristák, és néhány témában magukhoz ragadták a vezető szerepet (A.Taylor, St.Thompsnn). ● Megindultak az első heves támadások is az iskola ellen. Az orosz, majd szovjet kutatásban A. I. Nyikiforov a morfológiai irányzat, V. M. Zsirmunszkij a történeti és összehasonlító filológia szempontjából bírált. A csehországi német A. Wesselski véleménye szerint a folklór sok műfaja és alkotása irodalmi eredetű. A német J. Swietering a szociológiai irodalomtudomány szempontjait, W. E. Peuckert anéprajz és a művelődéstörténet ismeretanyagát kérte számon. A. Jolles és mások morfológiai megoldásokkal kísérleteztek. ● Nem egyértelmű ekkoriban a magyar folklorisztika viszonya sem az irányzathoz. Honti J., aki gimnazista korában (1928) elkészítette az FFC számára a magyar népmese-katalógust, később szembefordul elméletükkel és valamelyes morfológiai. „lazább mesetudomány” ígéretét képviseli. Solymossy S. ugyan bizonyos alapelvekben (variánsok, elterjedés) egyezik, de így is kívülálló az iskolához képest. A fiatal Ortutay Gy. a folklorisztika társadalmi felelősségét és etnológiai hátterét hangsúlyozva, polemikus éllel javasolta az egyéniségkutató irányzat megteremtését. ● A leghevesebb ellenfél azonban a volt alapítótárs, a svéd C. W. von Sydow, aki műfaji rendszerezéseiben és vallástörténeti magyarázataiban a földrajz-történeti felfogás alapjait kívánja megingatni, és a második világháború végére nézőpontja szinte egész Skandináviában uralomra jutott. A minden oldalról támadott iskola némileg módosult, új vezetői: a finn M. Haavio, majd M. Kuusi, L. Honko inkább szorosabban finn, helyi témákkal foglalkoznak, felhasználják a modern etnológiai szemlélet (különösen a →funkcionalista irodalomszemlélet) eredményeit. Részint amerikai kézben vagy segéllyel, újabban viszont a szovjet folklorisztikában is folytatódik a nemzeti motívum-indexek (ír, izlandi. zsidó, olasz, spanyol, polinéziai. afrikai stb.) és mesekatalógusok (ír, angol-amerikai, latin-amerikai, indiai. török, francia, orosz, észt, japán, mongol, román, afrikai stb.) elkészítése. Megjelenik a nemzetközi mesekatalógus harmadik, bővített kiadása: S. Thompson: The Types of the Folktale ('A népmese típusai', 1961), a motívumindex bővített újrakiadása (S. Thompson: Motif-Index of Folk Literature, 'A népi irodalom motívumindexe', 1955-1958). Néhány újabb műfajra is kiterjed az érdeklődés (→exemplum, példázatok stb.).● A földrajz-történeti irányzat eközben fokozatosan visszahúzódik, s immár nem lép fel az egyedül helyes iskola igényével; ennek megfelelően csökken a támadások elméleti heve is: időközben a támadók által javasolt megoldásoknak is kitűnik gyenge oldaluk. Csupán a szájhagyoznányozás és az önkijavítás elve körül dúl még elméleti vita. ● A földrajz-történeti irányzatot követő elvi összefoglalások, köztük S. Thompsonnak a népmeséről írott monográfiája (1946) már sokkal toleránsabbak, mint elődeik. Az új nemzetközi vállalkozások (1957-től a Fabula c. mesekutató folyóirat, 1960-tól az →International Society for Folk-Narrative Research, a tervbe vett --Encylopädie des Märchens) kivétel nélkül többféle nézőpontot kísérelnek meg egyeztetni. A mai magyar folklorisztika „szinoptikus” felfogása is megbecsüli a földrajz-történeti iskolát: a maga helyén, nem elméletként. inkább gyakorlati útbaigazító eszközként. Bár az egyre érezhetőbben világméretűvé váló folklorisztika inkább a komparatisztika vagy a strukturalizmus módszerét követi, archívumai rendezésében, jegyzékek elkészítésében és ezek nemzetközi rendszerbe illesztésében még mindig kiköt az irányzat már megszilárdult eredményeinél. ● A szorosabban vett irodalomtudomány egészen a legutóbbi időkig szinte az egyetlen folklorisztikai áramlatnak vélte ezt az irányzatot, és kézikönyveiben mint „a” folklorisztikát idézte. Legutóbb viszont mind a nemzetközi, mind a hazai irodalomtudományi kézikönyvek megkísérelték a földrajz-történeti irányzat eredményeinek mérlegelését és ezzel egyszerre szerényebb helyre állítását, anélkül azonban, hogy történeti érdemeiről bárki is megfeledkezne. Előkészületeit nem is számítva, majd fél évszázadig a legjelentősebb folklorisztikai áramlat volt, és ha ma már nem mindenben értünk is egyet megoldásmódjával, célkitűzései, tudományos módszerei közül sok mindvégig megmarad a folklorisztikai anyaggyűjtés, anyagtárolás, anyagrendszerezés használatában; olykor részletmegállapításait, egyes konkrét következtetéseit is igazolta a későbbi kutatás. Ilyen értelmű továbbélésével a jövőben is mindvégig számolhatunk. (→még finn iskola) ● (→folklorisztika, összehasonlító iroda-kinttudomány)
Irodalom:
A. Taylor: Precursors of the Finnish Method of Folklore Study (Modern Yhilology, 1927–1928); W. Anderson: Zu Albert Wesselski's Angriffen auf die finnische folkloristische Forschungsmethode (1935); E. E. Kiefer: Albert Wesselski and Recent Folktale Theories (1947); R. M. Dorson: Folklore Research Around the World (1961); Voigt V.: A finn irodalomtudomány és az összehasonlító kutatás (Helikon, 1964): A. Dundes: The Study of Folklore (1965); Ortutay Gy.: A finnugor folklór-kutatások lehetősége és feladatai (Ethn., 1966); V. Je. Guszev: Esztyetyika folklora (1967); Voigt V.: A folklorisztika és a modern irodalomtudomány kapcsolatai (Irodalomtudomány. Tanul mányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól, 1970); Biographica.Nordic Folklorists of the Past (1971).
