gnomikus költészet
VIL3 589-590 | részcímszógnomikus irodalom: azon irodalmi műfajok, művek összessége, amelyek →nómákhoz kapcsolódnak; ezeket fejtik ki, magyarázzák, költői formába öntik, illeve gnómákat foglalnak füzérbe, gnomikus megfogalmazású gondolatok szövik át őket. A gnomikus költészet korai formái — minden okunk megvan arra, hogyfeltételezzük — már az ősköltészetben és a primitív irodalomban kialakultak. Ekkor célja a jobb emlékezet bevésés és a határozott megfogalmazás, a szóbeliség költői eszközeinek segítségével. Mondanivalója a szokások rögzítése, a szorosabb értelemben vett etikus tartalom nélkül. Formailag a vers és próza nem válik el egymástól: a szólásokhoz sorolható meg-állapítások gyakran röpdal formában jelennek meg, s a költői szövegekbe szinte természetszerűen kerül be jónéhány életszabály. Amint ezt különböző vallások szent iratai bizonyítják, értékelő megállapítások sorozata parancsolatok, himnuszok, formulák, frázisok gyűjteményeként ismeretes. A folklór területén már világosabban elválik egymástól a →szólás és a →találós kérdés. Az előbbiből néhány alfaj (főként a →szentencia és a →regula), az utóbbiból az →okosságpróba és →tudáspróba alműfajai sorolhatók ide. A →röpdalokhoz közel álló →felkiáltások és →jelszók inkább prózai, mint verses jellegűek. Hiedelmekhez vagy szokásokhoz kapcsolódó formulák (→rítusköltészet, szokásdal) már inkább költőiek, és a lírai dalok, balladák jónéhány →közhelystrófája általános megfogalmazású mintákat ad. ● A folkloristák önálló műfajcsoportként sosem foglalták össze az ide vontható műfajok összességét. A múlt századi népiesség — főként a Grimm testvérek német és A. N. Afanaszjev, F. I. Buszlajev orosz műveiben — a „népi bölcsesség” megnyilvánulásait kereste a szólásokban és rokon műfajokban. A századfordulón egyes műfajok formai vizsgálata következett be, amikor is a mondanivaló általános sémáit próbálták megragadni, túlnyomórészt pszichológiai és struktúrakutató elgondolásokkal. A rövid formák nyelvi lényegét vallotta A. A. Potyebnya, történeti—poétikai elveket dolgozott ki A. N. Veszelovsztkij, pszichológiai indítékokat keresett O. Böckel és W. Wundt. Ezt követően főként irodalomtörténeti szempontból foglalkoznak az ide vonható népköltési műfajokkal. Csupán újabban, H. Bausinger műfaji és G. L. Permjakov strukturális vizsgálatai hoztak más szempontokat, különösen a frazeológia és a klisé fogalmait állítva előtérbe. E vizsgálatok ma inkább csak a prózai műfajokat érintik, az egyszerű kijelentéstől, mondattól az elemi elbeszélésig, a verses formák hasonló kutatása azonban könnyen elvégezhető.
Irodalom:
F. I. Buszlajev: Russzkij bit i poszlovici (1861); A. N. Afanaszjev: Poetyicseszkie vozzrenyija szlavjan na prirodu (1866–1869); A. A. Potyebnya: Iz lekcii po tyeorii szlovesznosztyi. Basznja. Poszlovica. Pogovorka (1894); A. N. Veszelovszkij: Isztoricseszkaja poetyika (1940); H. Bausinger: Formen der „Volkspoesie” (1868); G. L. Permjakov: Ot pogovorki do szkazki (1970); Sz. Ju. Nyekljudov: Rannie formi iszkussztva (1972).
