típus
VIL15 540-541az egyedi folklór alkotás tartalmának általánosított váza; a →szüzsé egyedi vonásaitól már elvonatkoztatott tartalmi kategória. Szinte kizárólag az epikus népköltészet kutatói alkalmazzák, ennek megfelelően van mese-, monda-, balladatípus stb. ● A típusok és a →típuskatalógus gondolatát a múlt sz.-i összehasonlító folklorisztika dolgozta ki. Először 1864-ben J. G. von Hahn állított össze mesetípus-katalógust, majd 1910-ben A. Aarne dolgozott ki egy olyan mesetípus-katalógust, amely később a nemzetközi népmese-katalógusok alapjává vált, s előbb 1928-ban, majd 1961-ben A. Aarne és St. Thompson összeállításában jelent meg. Mondatípus-katalógus tervét már a múlt sz. végén felvetették, de nemzetközi katalógus mindmáig nem készült el, csak 1958-ban, R. Th. Christiansen összeállításában jelent meg a vándormondák típusainak mutatója. A példabeszédek típuskatalógusát 1969-ben F. C. Tubach adta ki. Nemzetközi balladatípus-mutató is készül. Tervezik a lírai dalok, szólások, találós kérdések típusainak rendszerezését is. ● A magyar folklorisztikában némi kezdemények után 1902—1903-ban Katona L. készített mesetípusjegyzéket, majd viszonylag teljes népmese-katalógust adott 1928-ban Honti J. A két világháború között készült Berze Nagy J. népmesetípus-katalógusa, de csak posztumusz munkaként, jóval később jelenhetett meg. Kovács Ágnes kezdeményezésére és az ő irányításával az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag elkészült a magyar népmese-típuskatalógus (→mesekatalógus). Dömötör Á. „típusba” rendezte a magyar protestáns exemplumok szövegeit. Szendrey Zs. és Szendrey Á. előtanulmányai után az utóbbi évtizedben indult meg a magyar mondatípus-katalógus összeállításának munkálata, Dégh Linda majd Dömötör Tekla kezdeményezésére. Eddig csak egyetlen részlete jelent meg. 1938-ban jelent meg Dános Erzsébet balladatípus-jegyzéke, ezt terjedelmében messze meghaladja az utóbbi két évtizedben a Vargyas L. és tőle függetlenül Kriza Ildikó által készített magyar balladakatalógus. Ez utóbbiakat azonban teljes egészükben nem publikálták. A hagyományos balladakincs típusai nagyjából megtalálhatók Ortutay Gy. székely népballada-antológiájában (1935), legutóbb Kallós Z. erdélyi balladakötetében. A népdaltípusok rendszerezését Vikár B. és Katona I. kezdeményezte. Szólásaink gyűjteményei nem típusrendszerűek. A magyar népzene típusait még 1934-ben Bartók B. kezdte rendszerezni, elgondolásait később Kodály Z. és a magyar népzenekutatás vette át és fejlesztette tovább. 1961-ben készült el Járdányi P. új népdaltípusrendszere, amelyet később nemileg módosítva fejlesztett tovább. Ehhez képest is további módosításokat javasolt Olsvai I. és Vargyas L. az alkalomhoz nem kötött dallamok rendszerezésében. Más, zenetörténeti elvek alapján készült a népdalok Dobszay L. és Szendrei J. által adott stílusrendszerezése. Néptáncaink motívumait és típusait több munkájában Szentpál Olga, Lugossy Emma és Martin Gy. rendszerezte. Gyermekjátékaink típusait Kiss Á. 19.. sz. végi kezdeményezését messze túlszárnyalva 1951-ben Kerényi Gy. tette közzé A Magyar Népzene Tára első kötetében. Ugyanebben a sorozatban a jeles, napi és lakodalmi szokások, valamint a párosítók, legutóbb a siratók típusainak a rendszerbe szedése is megtalálható. Az anyagi kultúra kutatásában számos területen megtalálható a →tipológia gondolata; ennek alapelve az, hogy a jelenségek tartalmi-formai rendező kategóriák szerint csoportosíthatók, és ez történeti és elterjedési folyamatokat tükröz. ● Esztétikai értelemben a típus a →hagyományozás során tovább élő alapegység amelynek vándorlásában a földrajztörténeti irányzat a folklór jelenségek nemzetközi voltának magyarázatát látta. Ennek során az →ősforma és az →archetípus fogalmából vezették le a későbbi →változatokat, és ezeket bonyolult migrációk (→vándorlás) feltételezésével kapcsolták egymáshoz. A földrajztörténeti irányzat ellenfelei részint a változatok, másrészt a →műfaj jelenségeit állították a középpontba, és a folklór társadalmi-történeti fejlődését nem az egyes típusok állandóságában, hanem éppen ellenkezőleg — az egyedi alkotások mozgásában fedezték fel. ● A típus létrejöttét és értelmezésének mikéntjét illetően kétféle elképzelés ismert a folklorisztikában. Azok, akik a folklór keretein belül is feltételeznek →egyedi műalkotásokat, a típust ezek tartalmi vázlataként, stabilitása biztosítékaként fogják fel, örök kategóriának tartják, nem eredeztetik sehonnan, nem vizsgálják alkotásesztétikai vonásait. Ezzel szemben azok a kutatók, akik az egyedi alkotás létrejöttét a művésziség kibontakozása egyik fontos stádiumaként értelmezik, a típusban a tartalmi szerveződés fontos fokozatát fedezik fel, és ezt mind műontológiailag, mind alkotáslélektanilag vizsgálni kívánják. Eszerint a típus voltaképpen csak az egyedi alkotások kialakulásának a fokán jelenik meg, amikor a tartalmi szerveződési egységek (az epizódok, illetve a motívumok) már áthatnak egy egész művet. Az így létrejött mű a folklór művészet és a hivatásos művészet határán áll, és ha további hagyományozódása során az esztétikai mozzanatok és mondanivaló épülnek tovább, az alkotás már nem a típusnak, hanem az egész műalkotás hagyományossá válásának formáját ölti magára. Ilyen értelemben kapcsolódik a típus a hivatásos művészetekben a műfajhoz, valamint az ábrázolás mikéntjéhez (→tipikus). Az éppen létrejött és határon álló egyedi alkotás azonban hagyományozódhat tovább a folklór keretei között is. Ekkor éppen a típus marad meg, és ennek esetenkénti megnyilvánulásai a →variánsok. ● Felépítését tekintve a típus az adott műben előforduló epizódok egymáshoz viszonyított rendszere. Legegyszerűbb válfajában kétpólusú, egy cselekményszálú: a feladatot követi a megoldás. Később mind az epizódok, mind a cselekmények szálainak száma növekedhet, a folklóron belül a típuskombinációk száma végtelen. A nagyobb rendező kategóriák (műfajok, művészetek) száma azonban véges, és ez a körülmény ad lehetőséget arra. hogy a típusok egy-egy művészeten belül (esetleg még ennél is nagyobb összefüggésben is) rendezhetők legyenek. Ezek közé sorolható az is, hogy a rokon típusok egymáshoz kapcsolódnak, az →affinitás jelenségeinek megfelelően típuscsaládot alkotnak. Az ilyen típusláncolat alkotásciklusok formájában jelentkezik, és mind a változat, mind a →verzió fogalmához közel áll. ● A típus ilyen értelmezésétől megkülönböztetendő a hősök típusa, illetve a tipologikus egyezés fogalma. ● (→motívum, tartalom, forma, típuscsalád, szerkezet)
Irodalom:
K. Krohn: Die folkloristische Arbeitsmethode (1926); S. Thompson: Egy típus- és motívumjegyzék célja és jelentősége (Ethn. 1944); A. Aarne S. Thompson: The Types of the Folktale (1961); Voigt V.: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn, 1965); uő: A folklór esztétikájához (1972); uő: A folklór alkotások elemzése (1972); A Magyar Nép-zene Tára VI VIII. Népdaltípusok (3 köt.. 1973—1992); Magyar Népmesekatalógus (9 köt., 1982—1990); Dobszay L.—Szendrei J.: A magyar népdaltípusok katalógusa stílusok szerint rendszerezve (1. köt.. 1988): A magyar folklór. Egyetemi tankönyv (1989); Bartók B.: Magyar népdalok. Egyetemes gyűjtemény (1. köt.. 1991); Dömötör A.: A magyar protestáns exemplumok katalógusa (1992); Voigt V.: A Magyar Népmesekatalógus kérdései (Ethn. 1993).
