orientalizmus
VIL9 697-698<latin orientalis ‘keleti’); keletiesség: olyan irodalmi művek összessége, amelyek valamilyen vonatkozásban keleti népek irodalmának sajátosságait, hangulatát közvetítik az európai olvasó számára. Voltaképpen nehezen választható el a primitív költészet iránti érdeklődés (→primitivizmus), illetve a távoli, különleges kultúrák felé forduló figyelem (→egzotikus irodalom 2.) jelenségeitől. Különösen a 20. sz.-ban az egyre jobban megismert keleti irodalmak sajátosságainak, a „nyugatinak” nevezett irodalmakkal történt összemérésének irodalomtudományi termékeit is ide sorolhatjuk (→összehasonlító irodalomtudomány, tipológiai irodalomtudomány), amelyben sajátos értelmezést kaptak egyes európai irodalomtörténeti és poétikai jelenségek keleti megfelelői vagy párhuzamai (pl. a keleti reneszánsz, a kínai vagy japán regény, novella). Különböző változatai szinte önálló jelenségnek nevezhetők, mivel az átvett, utánzott keleti irodalmi, művészeti, filozófiai és kulturális jelenségek általában nem eredeti formájukban, hanem átértelmezve fordulnak elő az európai (és bizonyos fokig az amerikai) irodalmakban, úgyhogy pl. a zen háromféle értelmezésben is tárgya az irodalomkutatásnak: mint eredeti filozófiai jelenség, mint ennek európai és amerikai ideológiai változata, valamint ezek bármelyikének irodalmi változata vagy hatása. Ilyen jelenségnek tekinthető a zen, a jóga, a taoizmus, a tibeti mantra, a szúfizmus, általában a buddhizmus, újabban a mohamedanizmus, sőt az egyiptomi halottaskönyv, a tibeti halottaskönyv, a kabbala. ● Elsőnek J. G. Herder ismerte fel a keleti népek és irodalmak szellemének jelentőségét a nyugatra nézve, s főleg didaktikus-moralizáló jellegű írásokban foglalkozott ezzel. Európa-szerte a romantika hozta meg a keleties irodalom fellendülését; Fr. Schlegel, majd Goethe (Westöstlicher Divan) munkássága, valamint a ghazal, gaszída, rubáí, maqáma formáinak elterjedése jelzi ezt. Számos fordítás készült ekkor keleti művekből — így nálunk Vörösmarty kezdeményezésére az Ezeregyéjszakáé. A 19. sz.-ban hatott a maláji pantum. A 20. sz.-ban a japán költészet olyan sajátos formái váltak népszerűvé (főleg Franciao.-ban és Amerikában), mint a haiku és a tanka. ● (misztikus irodalom, ezoterikus irodalom)
Irodalom:
W. L. Schwartz: The Imaginative Interpretation of the Far East in Modern French Literature 1800 — 1925 (1927); O. Spiess: Der Orient in der deutschen Literatur (1949); E. Conze: Buddhism (1951); B. Rowland: Art in East and West (1954); A. Zajgczkowski: Orient jako riródlo inspiracji w literaturze romantycznej doby mickiewiczowskiej (1955); T. Maúkowski: Orient w polskiej kulturze artystycznej (1959); Vzaimoszvjazí literatur Vosztoka i Zapada (1961); Problemi periogyizaciji isztoriji lityeratur narodov Vosztoka (1968); E. Akurgal: Orient et Occident (1969); B. Brentjes: Die orientalische Welt (1970); E. V. Zavadszkaja: Vosztok na Zapagye (1970); N. I. Konrad: Zapad i Vosztok (1972); M. Sullivan: The Meeting of Eastern and Western Art (1973); Az elsüllyedt kultúrák irodalma (Hel, 1974, 2.); M. Anghelescu: Literatura románt; Orientul (1975); K. G. Dürckheim: Japan und die Kultur der Stille (1976); P. E. de Josselin de Jong: Kontakt der kontinenten (1976); Th. Merton: Weissheit und Stille (1976); J. Blofeld: Jenseits der Götter (1977); N. I. Konrad: A történelem értelméről (1977); A. M. Machado: O mito do Oriente (1983).
