betyárballada
VIL1 895 - 896a népballada egyik alfaja; betyárokról, rablókról, útonállókról szóló kisepikus alkotás. A családi tematikájú, etikai mondanivalójú „klasszikus” balladák mellett a betyárballada a másik nagy balladafaj, történeti útjáról — a kutatások elégtelensége miatt — mégis elég keveset tudunk. Legrégibb európai példáit az angol Robin Hood-ciklus dalaiban és a francia l'homme armé dalban láthatjuk, a 15. sz.-ból. A mediterrán betyárballada létezik, csak kevéssé kutatták: spanyol, korzikai, szardíniai, olasz példányait ismerjük. A német balladakincsben kisebb a jelentősége, de a 18–19. sz. szépirodalmi rablóromantikája mégis merített ezekből. Különösen gazdag a délkelet-európai betyárballadakincs. A morva, szlovák, lengyel, román, szerb, albán, bolgár, újgörög, ukrán, orosz és magyar betyárballada-hagyomány voltaképpen egyetlen összefüggő tömböt alkot, amely ugyan a konkrét viszonyok (az egyes csakugyan élő betyárok élettörténete) szerint módosul, típusában mégis azonos. Benne a betyár rokonszenves, a társadalmi igazságszolgáltatás képviselője, epikus túlzásokkal megrajzolt hős, akiből azonban nem hiányoznak a durvaság, kegyetlenség, pénzéhség jellemvonásai sem. A nevezetesebb betyárok valóságos nemzeti hősként lépnek fel (a szlovák Jánosík — akiről I. Botto hőskölteményt írt, és más írók is gyakran felidézték alakját — a gömöri Michal Volovec, a sziléziai Ondras, a román Pintea, a magyar Rózsa Sándor), máskor a parasztfelkelések, népi forradalmi megmozdulások vezetőiről (pl. az orosz Sztyepan Razin és Pugacsov) szóló énekek (voltaképpen inkább történeti énekek) válnak betyárballadává. A török elleni harcok hősei a balkáni hajdukok (másként hajdut, hajdemak), és így fogják fel az újgörög kleftiszballadák is hőseik tevékenységét. Történetileg a kelet-európai betyárballada előzményeit a 15—16. sz.-ban kereshetjük, elsősorban bolgár és szerb területen. Valószínű a görög klefbaballadák régiessége is, ezeket egyesek egészen az Akritasz-dalokig (10. sz.) és ily módon a bizánci irodalomig vezetik vissza. A balkáni betyárballada fénykora mégis a 18. sz. A legnevezetesebb hősök is ebből az időből valók. A 19. sz.-ban már új, kisebbszerű szereplők, valódi útonállók jelennek meg, akik köré inkább gyilkosságtörténetek, rablásaikról szóló félnépi ponyvaversek fonódnak. Voltaképpen az első világháborúra már ennek is vége szakad, a betyárballada csak az idősebbek emlékezetében él napjainkig. Valószínűleg genetikus kapcsolatban áll ezzel a hagyománytömbbel néhány, a Szovjetunió európai felén élő kis nép (mordvinok, marik) hasonló költészete. A belső-ázsiai és kaukázusi hősepikában egy kései emelet a betyárballada, rendszerint a korábbi történetek átdolgozása vagy új hősökre alkalmazása. Van nyoma a műfajnak Kínában és Japánban is, mindkét helyen középkori eredettel, a helyi rablók, fosztogatók alakját örökítve meg. Az európai eredetű telepesek Amerikába és Ausztráliába is eljuttattak hasonló történeteket. Ezek közül nevezetesebbek az Egyesült Államok cowboy-balladái, a dél-amerikai pampák gauchodalai, az ausztráliai bush balladák. Az utóbbi két műfaj az illető nemzeti költészet kialakulásánál is nagy szerepet kapott. ● Formailag a betyárballada a hagyományos ballada késeibb változata: a történeti énekhez képest rövidebb, koncentráltabb, poétikusabb, a balladához viszonyítva inkább moralizáló, hosszadalmas. Strofikus szerkesztésű, dallamában kevés egyéniséggel. Rendszerint ismertek a betyárballadák mellett betyármesék, betyárokról szóló mondák, olykor egyenesen hiedelemmondák is. Ezek mindazonáltal inkább másodlagos képződménynek tekinthetők, nem alkotnak önálló műfajt. A betyárromantika idején a szépirodalom is gyakran merít a betyárballadákból (I. Olbracht. M. Sadoveanu, H. Kleist, F. Schiller. A. Sz. Puskin), a ponyvairodalom pedig egyenesen átveszi a főbb hősöket (Rinaldo Rinaldini Cartouche, Fra Diarolo. Stefano Pelloni, Il Passatore, José Maria, Rocambole, stb.), hogy azután a ponyvatermékek, ismét eljutva a nép körébe, ott tovább élesszék a téma népszerűségét. ● A magyar betyárballada hazai hősökkel foglalkozik, sokat merített azonban a környező népek hasonló darabjaiból. Ezekhez képest inkább lírai a magyar betyárköltészet (→betyárdal), és ezért kevésbé is hatott a szomszéd népek hasonló alkotásaira. Valószínű, hogy a magyar történeti ének — és általában a kurucköltészet — egyik forrása betyárballadáinknak, ez úton is jutott nemzetközi anyag betyárballadáinkba. Feltűnő, hogy klasszikus balladáink rendesen elítélő hangon nyilatkoznak a betyárokról. Nagy viszont betyártörténeteink (betyármonda) száma, amelyekből a szépirodalom (Móricz Zs.) is sokat meríthetett. Ponyván a nemzetközi betyárirodalom termékei is eljutottak hazánkba, itt viszonylag nagy visszhangot keltve. ●(→ballada, betyártörténet, betyárköltészet)
Irodalom:
Dömötör S.: A betyárromantika (Ethn, 1930); A. Melichercík: Jánosíkovská tradícia na Slovensku (1952); A. Sivek: Ondrás z Janovic Prispevek k poznání zbojnické problematiky v slovesností slezské oblasti (1958); Domokos S.: Betyárok tüzénél — Kelet-európai népek betyárballadái (1959); B. N. Putyilov: Russzkij isztoriko-peszennij folklor XIII–XVI vekov (1960); D. Oszinin Hajduski peszni (1961); R. Niculescu: Unele observatii asupra lui Pintea Viteazul ca personaj istoric (Revista de Folclor, 1962); P. G. Bogatirev: Szlovackije epicseszkije rasszkazi i liro-epicseszkije pesznyi — „Zbojnickij cikl” (1963); T. M. Akimova: Narodnije udalije pesznyi v usztnom bitovanyii i v hudozsesztvennoj lityerature konca XVII — pervoj polovini XIX veka (1964); Istvánovits M.: Prolegomena a grúz betyárfolklór vizsgálatához (Népi Kultúra — Népi Társadalom, 1968).
