kultúrakör
VIL6 770kultúrkör: egyes kultúrák nagyobb, összefüggő csoportja, amelynek vonásai genetikusan is összefüggnek egymással. Az →etnológiai irodalomszemlélet mindig megkísérelte azt, hogy az egyes primitív irodalmak összefüggéseit kultúraelméleti okokkal magyarázza (→irodalom és kultúra). A különböző →diffuzionista irányzatok ehhez kapcsolták az egyes kultúrák egy központból való, mintegy sugárszerű elterjedésének elgondolását. 1904-ben a német Fr. Graebner és B. Ankermann feltételezték, hogy az óceániai és afrikai kultúrák azonos kulturális rétegződést mutatnak. A német L. Frobenius különösen az észak-afrikai kultúrákat vizsgálta ilyen szempontból. Az 1. világháború éveire a bécsi jezsuita etnológus, W. Schmidt (némileg átdolgozva az eredeti elméletét) az egész világ eredeti kultúráit osztotta kultúrarétegekbe. Ettől kezdve az irányzat „bécsi iskola” néven közismert, jóllehet intézménye, az Anthropos-Institut a 30-as évektől Svájcba, majd az NSZK-ba került, és itt jelenik meg orgánuma, az Anthropos c. tudományos folyóirat is. Az iskola nagyszabású, sokkötetes kézikönyvekben foglalkozott az istenképzetek és a primitív életmódok kérdéseivel. Az elmélet jellegzetesen monogenetikus, minden fokozatot egyetlen központból eredeztet. E szerint az emberiség őskultúráját a törpe („pigmeus”) népek képviselik, amelyek a legkorábban váltak ki az ősi kultúrából. Ugyancsak ebből vált ki a délkelet-ázsiai és ausztráliai, valamint az amerikai arktikus és antarktikus eszkimó–indián kultúra. Egy következő fokozatként Dél-Szibériában kialakult a nagyjószágtartó nomád pásztorkultúra, majd ezzel is kapcsolatosan két további forma: a közép-ázsiai hegységekben az apajogú, exogám, totemisztikus kultúra, és Észak-Indiában a növénytermelő anyajogú kultúra. Ezek elterjedése hozta létre világszerte az összes primitív kultúrát. ● A nagytávlatú elképzelést a két világháború közti skandináv, amerikai néprajzkutatás, az ősrégészet és vallástudomány több képviselője is átvette, egyes nézetei a magyar néprajztudományban is felbukkantak. Az utóbbi évtizedekben nem csupán a marxista néprajz, hanem minden tipológiai szempontú kutató (→tipológiai irodalomtudomány) cáfolta az adatgazdag, de elnagyolt összevetéseket, a kultúraelmélet pedig a társadalmi-történeti vizsgálatok elhanyagolását kárhoztatta. ● Az irányzat tematikusan a szokások és hiedelmek, különösen a totemizmus (totemisztikus eredetmítosz, vallásos irodalom, rítusköltészet) vizsgálatában, a primitív nyelvek és mítoszok vizsgálatában tárt fel igen nagy anyagot. Az utóbbi években, a korábbi bírálatok hatására is elvesztette egyeduralkodó jellegét, inkább általában foglalkozik a →migráció kérdéseivel. ● (→összehasonlító irodalom-tudomány)
Irodalom:
Fr. Graebner: Die Methode der Ethnologie (1911); W. Schmidt—W. Koppers: Völker und Kulturen (1924); W. Schmidt: Handbuch der Methode der kulturhistorischen Ethnologie (1937); Vajda L.: A néprajztudomány kultúrtörténeti iránya és a „bécsi iskola” (Ethn., 1949); J. Haekel: Die Wiener Schule der Völkerkunde (1956); E. Markarjan: A marxista kultúraelmélet alapvonalai (1971).
