boszorkánymonda
VIL1 | 1057-1058az epikus népköltészet műfaja, boszorkányokról szóló hiedelemmonda. A boszorkány gonosz hiedelemlény, akinek jellemvonásait a mondák különböző képzetekből szőtték egybe. Legáltalánosabb elképzelések szerint a boszorkány az ördöggel lép szövetségre, másokat megront (elveszi a tehenek hasznát, gyermekeket kicserél, rontó szerelmi varázslatot űz, betegséget idéz elő, álmukban „megnyomja” az embereket), ritkábban szerelmi kapcsolatra lép áldozataival, vagy magával az ördöggel, sátánnal. A mesék boszorkányai ártalmatlanabbak, inkább csak a cselekmény előmozdítói, de ők is kártékonyak. A boszorkánymonda az egész Európában nagyjából azonosan ismert, népszerűségéhez nagymértékben hozzájárult az egyházi és törvényes boszorkányüldözés. ● Jóllehet már az európai középkor is tudott boszorkányokról, a voltaképpeni boszorkányperek a 15. sz. végétől a 18. sz. végéig tartanak. Színhelyük Anglia, Németalföld, Németország, Franciaország, Spanyolország, Svájc, Skandinávia, Ausztria, de voltaképpen egész Európa (kivéve az ortodox görögkeleti és a mohamedán vallás területeit). Észak-Amerikába is átkerül a boszorkányper, ahol főként a 17. sz. legvégén volt divat (salemi boszorkányok). Kelet-Európa is később hagy fel a boszorkányperekkel, Ausztriában (és Magyarországon) 1766-ban Mária Terézia szünteti meg e gyakorlatot, és ez után nem sokkal a pörök is véget értek. A boszorkányperek évszázadokon át adtak tápot a népköltészet boszorkánymondáinak, de az irodalom számos alkotásának is. Kiindulásuk a középkori demonológia, amelyhez a 15. sz.-ban újabb teológiai spekulációk járultak. Ekkor jelenik meg a boszorkányvallatás kézikönyve, két német dominikánus H. Institoris és J. Sprenger Malleus Maleficarum (’Boszorkányok pörölye’) c. munkája (1486). A reformáció százada nem csökkenti a boszorkányokba vetett hitet, sőt protestáns teológusok is (M. Luther, Ph. Melanchton és mások) írnak a boszorkányokról, az inkvizíciós rendek (minta dominikánusok) pedig kidolgozzák a boszorkányüldözés teológiáját. Már ekkor is erősödik ugyan a boszorkányok létezését kétségbevonó szemlélet, de ez csak a 18. sz. közepére válik általánossá. A boszorkányüldözés védelmét képviselő, szomorú hírnevű munkák közül a legjelentősebbek a francia állambölcs és természetfilozófus J. Bodin Daemonomania c. munkája (1580); az angolok közül J. Glanvill két műve: A Blow of Modern Sadducism (’Csapás a modern szadducizmusra’, 1668) és Saducismus Triumphatus (’A diadalmaskodó szadducizmus’, 1681), valamint elvbarátjának, R. Baxternek általános érvénnyel írott kézikönyve: The Certainty of World of Spirits (’A szellemek világának bizonyítéka’, 1691). Az első merészebb szembeszállás a boszorkányhittel a holland B. Bekker könyvében: De betooverde wereld (’Az elvarázsolt világ’ 1691—1693) olvasható; a szerzőt el is bocsátották papi állásából „hitetlensége” miatt. Még P. Bayle híresen szkeptikus Dictionnaire historique et critique (Történeti és kritikai bibliai szótár', 1696) c. munkájában is inkább csak a boszorkányüldözés társadalmi elítélését olvashatjuk, hiányzik a könyvből annak egyértelmű leszögezése, hogy boszorkányok nincsenek. Sőt a francia felvilágosodás kézikönyve, az Enciklopédia sem vonja általában kétségbe a boszorkányok létezését, jóllehet a bennük való hitet a középkorra tartja a leginkább jellemzőnek. A boszorkányokban hivők és nem hivők írásainak e két véglete között igen sok az átmenet. Ezek között a legjelentősebb munka a holland születésű német orvos, J. Wierus Über die Blendwerke der Dämonen (’A démonok csalásairól’, 1563) c. könyve, amelyben az ördögben különben rendületlenül hívő doktor bebizonyítja, mennyire ésszerűtlen a boszorkányhit. (Amiért azután a vele polemizáló iratok egyszerűen „a boszorkányok ügyvédjé"-nek titulálták.) Így is ez az első olyan munka, amelyben kifejtik a boszorkányüldözés ellenérveit. Néhány adat — elsősorban a boszorkányok szervezeteiről, titkos gyűléseiről (boszorkányszombat), kicsapongó orgiáiról — alapján egyes kutatók fantasztikus teóriákat állítottak fel a boszorkányhiedelmek eredetéről: olykor egyenesen Európa preindogermán lakosságának továbbélő hagyományát hámozták ki e hiedelemmondákból. ● A szépirodalom a titokzatost, romantikust kereste a boszorkánymondákban. Különösen az angol és német irodalom említi gyakran a boszorkányokat (W. Shakespeare, E. T. A. Hoffmann, J. W. Goethe, A. Miller stb.), akik közül a legnevezetesebbek a salemi boszorkányok, valamint a Walpurgis-éj vendégei. Napjaink boszorkányhite a legerősebb Angliában, Írországban, Spanyolországban (különösen a Baszkföldön), Dél-Németországban, Dánia egyes vidékein. Itt mindenütt a helyi szépirodalom is foglalkozik e témakörrel. Európán kívül a boszorkánymondához hasonló a primitív népek varázslótörténeteinek hagyománya. Ezek közül különösen jól ismerjük néhány afrikai nép, valamint néhány indián törzs hiedelmeit és mondáit. ● Magyarországon a reformáció általános démonhite említi a boszorkányokat is (legtöbbet Bornemisza P.), de speciális boszorkányüldözés-teológia nem alakul ki. A felvilágosodás idején sincs nagyobb polémikus irodalma e témának. A néphitben és a népmondákban csökevényeiben tovább él a boszorkányvilág, jóllehet egyre inkább puszta epikus kellékké válva. A magyar boszorkánymonda legjelentősebb része középkori eredetű és összeurópai jellegű. Ettől eltér egy másik hagyomány, amely valószínűleg honfoglalás előtti hiedelmeinkből fejlődött ki. ● (→hiedelemmonda, mágikus irodalom, mese, ráolvasás)
Irodalom:
J. Michelet: La Sorciére (1862, új kiadása 1966); M. A. Murray: The Witch-Cult in Western Europe (1921); A. Wittmann: Die Gestalt der Hexe in der deutschen Sage (1933); Cl. Kluckhohn: Navaho Witchcraft (1944); C. Parrinder: Witchcraft (1958); R. H. Robbins: Encyclopedia of Witchcraft and Demonology (1959); Kulcsár Zs.: Inkvizíció és boszorkányperek (1961); K. Baschwitz: Hexen und Hexenprozesse (1963); J. Middleton—E. H. Winter: Witchcraft and Sorcery in East Africa (1963); J. Caro Baroja: The World of Witches (1964); V. F. Zibkovec: O csernoj i beloj magii (1965); P. F. Byrne: Witchcraft in Ireland (1967).
