ima
VIL5 11-12 | részcímszóima: Az ima előzményeként tarthatjuk számon az →ősköltészet és a →primitív irodalom sok termékét, a →mágikus irodalom és a szertartás-irodalomra szövegeit. A →népköltészet keretében három forrásból származik. Egyrészt a folklór ismert hagyományossága következtében régi vallásos irodalmi alkotások töredékei szerepelnek ilyen módon, köztük →apokrif szövegek, →legendák és →példázatok, ritkábban →himnuszok részei. Másik forrásként a mindenkori egyházi irodalom (→vallásos irodalom) termékei jutnak el a nép közé. Néha maga az egyház propagálja ezeket (→derotio moderna, →janzenxzmua, szekták irodalma), különösen a barokk korszakban (ennek terméke pl. a Rózsafüzér), gyakrabban azonban az ehhez kapcsolódó üzleti tevékenység termékei (búcsúk, vásárok, —ponyva). A harmadik összetevő ezektől elválaszthatatlanul a néphit néhány jellemző műfaja, amelyeket olykor az egyház is megtűr vagy támogat (pl. →ördögűzés, általában az →ördögirodalom műfajai), máskor kifejezetten üldöz (pl. →ráolvasás). A népi vagy laikus imaszövegek tartalmukat tekintve a következő csoportokra oszthatók: a) szentimák, amelyek az imádkozó Ielki erősbödését szolgálják, b) áldozati imák, amelyek az istennek tett ígéretekből állnak. c) távoztató szövegek, amelyek gonosz lelkek vagy más ártó erők ellen irányulnak, d)mágikus kényszerítés, amely az imádkozó akaratát egy másik személyre kívánja átvinni. A közvetlen témákat illetően is több csoportot különböztethetünk meg: a) varázsszövegek mágikus jellegű használattal, ezekben a keresztény vonatkozás külsődleges, b) átértelmezett szövegek (pl. egyházi ének, himnusz, de folklór jellegű →kolindák is), c) a keresztény vallástörténet, eseményeit feldolgozó szövegek (legnépszerűbb témák Krisztus és Mária élete), d) különös alkalmakra rendelt szövegek (háború, utazás, betegség, tűzvész, halál stb.), e) jeles egyházi személyektől származó szövegek (szentek, egyházatyák, pápák imái). Szerkezetüket tekintve hármas tagolás figyelhető meg: megszólítás jellegű fohász, valamely történet elmondása — áldáskérés, illetve ígéret („aki ezt az imát elmondja, kegyelmi ajándékot nyer”). Műfajilag a lírai jelleg határozott epikus részletezésen keresztül nyilvánul meg, különösen a szövegek középső része elbeszélő. Történetileg a →liroepikus műfajokhoz sorolható. A szövegek nyelve archaikus, vallási szimbólumokra utaló. Ritka az egész szövegen végig vonuló metrika, azonban erőteljes prózaritmus, párhuzamosságok, alliteráció jellemzik. O Területileg a vallásosság fokával egyezően széles körben ismert. Európában gazdag az ibériai, olasz, ír, délnémet, lengyel katolikusok, a bizánci rítusú görögök és szlávok, románok, néhány protestáns terület (dánok, német-alföldiek) körében. Természetesen jól ismert az amerikai telepesek körében is. Rendszeres kutatásuk területenként igen különböző színvonalú. A magyar néphagyományból a legújabban megindult nagyarányú gyűjtőmunka következtében most vált közismertté. Úgylátszik, ez a hagyomány a középkorig visszavezetheti, kapcsolatban áll az osztrák–cseh és az olasz vallásos népköltészettel. ● Éppen összetett jellege miatt más műfajokkal való kapcsolata igen sokrétű. Az áldás és különösen az →eskü, a középkori műfajok egész sora. (→charm, hagiográfia, legenda, litánia, mirákulum) kölcsönös kapcsolatban áll, egyes részei más műfajokban is megtalálhatók. Az imádkozáshoz szorosan hozzátartozik a →Biblia, többféle egyházi →rítus, gyakran ereklyék, talizmánok is. Meghatározott gesztusok, →énekek fordulnak elő, a ki-szabott penitencia a vezeklés formáját is öltheti. Az istentisztelet, főként a →prédikáció és a kommunió szerves része, búcsúk alkalmával kisebb vallásos közösségek (pl. szerzetesek, konfraternitások) különleges formáit mutatják be. Néhány változatát természetfeletti eredetűnek vagy közvetlenül üdvöt hozó tartalmúnak nevezik (pl. búcsúlevél, égi levél, zsolozsmák). Feltűnő, milyen sok paródiája ismeretes, mégpedig a legtiszteltebb szövegeknek (Miatyánk, hit-vallásszövegek stb.) is. Ezeket nem tarthatjuk az ateizmus termékeinek, inkább a mindennapi használathoz szokott nép folklór jellegű alkotásának, legfeljebb a →diákirodalom származékának. Néhány változatot (pl. zsoltáros szövegek) a későbbi →munkásfolklór is átvett, különösen kezdeti szakaszában, az agrárproletárok által. A katonafolklór viszont inkább csak a paródiákat kedveli. ● (→vallásos irodalom, mágikus irodalom)
Irodalom:
Diamant Gy.: Az ima a zsidóknál a legrégibb időktől a talmud befejezéséig (1891); E. v. d. Goltz: Das Gebet in der ältesten Christenheit (1901); O. Dibelius: Vorstellungen von Gebet und Vaterunser (1903); F. Perles: Das Gebet im Judentum (1904); S. Beissel; Zur Geschichte des Gebetbuchs (1909); M. Grünert: Das Gebet im Islam (1911); A. Greiff: Das Gebet im Alten Testament (1915); B. Gottschalk: Der jüdische Gottesdienst nach Theorie und Praxis (1915); J. Hempel: Gebet und Frömmigkeit im Alten Testament (1923); F. Heiler: Das Gebet (1923); P. Althaus: Forschungen zur evangelischen Gebetsliteratur (1927); F. Schwenn: Gebet und Opfer (1927); O. Weinreich: Gebet und Wunder (1929); Incze G.: A magyar református imádság a XVI—XVII. sz.-ban (1931); A. Ualkenstein—W. Kunstmann: Die babylonische Gebetsbeschwörung (1932); A. Wendel: Das freie Laiengebet im vorexilischen Israel (1932); Wassermann J.: A Karaita imakönyv (1933); C. J. Mullo Weir: A Lexicon of Accadian Prayers (1934); Bolgár A.: Magyar bájoló imádságok a XV—XVI. századból (1934); Bálint Sándor: Népünk imádságai (Regnum, 1937, 19–47); H. Kleinknecht: Die Gebetsparodie in der Antike (1937); Th. Ohm: Die Gebetsgebarden der Völker und das Christentum (1948); F. M. Willam: Die Geschichte und Gebetsschule des Rosenkranzes (1948); R. Guardini: Das Gebet (1949): W. Kirfel: Der Rosenkranz (1949); F. X. Haimerl: Mittelalterliche Frömmigkeit im Spiegel der Gebetbuchliteratur Süddeutschlands (1952); E. Ebeling: Die Akkadische Gebetsserie „Handerhebung” (1953); A. Falkenstein — W. v. Soden: Sumerische und akkadische Hymnen und Gebete (1953); R. F. Merkel: Gebete der Völker (1954); K. M. Nielsen: Middelalderens danske bonneboger (1967—1963); A. Spamer: Romanusbüchlein (1958); Szövérffy J.: Volkskundliches in mittelalterlichen Gebetbüchern (1958); Achten—H. Knaus: Deutsche und niederländische Gebetbuchhandschriften (1959); P. Leblanc: Les paraphrases francais de psaumes á la fin de la période baroque (1960); A. Mante: Ein niederdeutsches Gebetbuch (1960); P. W. Scheele: Opfer des Wortes (1960); I. Hampp: Beschwörung, Segen, Gebet (1961); H. Fränkel: Dichtung und Philosophie des frühen Griechentums (1962); Munk: The World of Prayer (1965); M. Hofer: Die Gesang- und Gebetbücher der schweizerischen Diozösen (1965); Ch. Einiger: Die schönsten Gebete der Welt (1965); Zauberei und Frömmigkeit (1966); W. M. Treichlinger: Ein schön Gebet für die Jungfrauen so gern Männer hätten und andere seltsame Gebete (1966); L. Hirsch: Jüdische Glaubenswelt (1966); Colquhoun: Parish Prayers (1967); Neophytos Ebelby: Liturgikon (1967); W. Nigg: Gebete der Christenheit (1967); Hieronymus Magister: Das Vaterunser in vierzig Sprachen (1593—1968); D. G. Bernoni: Preghiere popolari veneziane (1970); Varjas B.: Szombatos énekek (1970); Szabolcsi B.: Világi énekes formák a középkori zsidó imakönyvben (MIOK Évkönyv, 1972); E.W. Eschmann: Gebete der Menschheit (é. n.); Bálint S.: Karácsony, Húsvét, Pünkösd (1973); Újváry Z.: A Miatyánk, a Hiszekegy és a Tízparancsolat travesztiái a néphagyományban (Hajdúsági Múzeum Évkönyve, 1973); Erdélyi Zs.: Hegyet hágók, lőtöt lépék ... Archaikus népi imádságok (1976).
