mese
VIL8 277-281 | részcímszó | Martinkó Andrással közösenúj igényt teremtett a mese iránt a modern nevelés (óvoda, napközi) (→tanmese) és a tömegkommunikáció (rádió, televízió, bábjáték, film). Ezeknek az igényeknek a kielégítésére óriási tömegben születnek gyermekműmesék, de ezek művészi színvonala igen gyakran a →tömegirodalom, tömegkultúra (nem szükségszerű, de napjainkban ténylegesen létező problematikus vonásait mutatja. A legnagyobb hatású a mesefilm, amely a mesejáték és általában a színpadra vitt mese gyakorlatából már a filmművészet kibontakozásának kezdetén megjelent, s amelynek klasszikusa is van Walt Disney személyében. Eszköztára változatos: animációs film (rajzfilm, bábfilm), fantasztikus környezetben játszódó vagy színházi előadásra emlékeztető film egyaránt készült. Célja is különböző: gyermekek szórakoztatása vagy oktatása, iskolai jellegű adaptáció, a felnőttekhez szóló, szimbolikus mese egyaránt lehet. ● Forrását tekintve is különböző. Ritkább az eredeti népmesék filmre vitele, gyakoribb a nemzetközi irodalmi feldolgozásban már ismert alkotások (pl. Hamupipőke, Hófehérke, Piroska és a Farkas, a magyarban János vitéz, Lúdas Matyi) feldolgozása. A szépirodalmi mesék C. Colloditól Pinocchio, F. Saltentől a Bambi, L. Carroll regénye, az Alice Csodaországban stb.) előbb filmre, majd televíziós sorozatokba kerültek. Ez utóbbi technikája rendszerint követi a →képregény vizuális és esztétikai megoldásait, és gyakran a tömegközlésben már bevált sorozatok kerülnek filmre. Igen ritkán a folklór eredetű mesélője is filmre vagy képernyőre jut. Különösen a rajzfilmek szövegei, verses-énekes betétei hozzák létre a szórakoztatás újszerű és igen népszerű formáit, s ebben hasonlítanak a reklámfilmekben felhasznált folklórjelenségekre. ● (→irodalom és tömegkommunikáció). ● A folklorisztika több műfaját különbözteti meg, ezek egymástól is eltérő vonásokkal rendelkeznek, koronként és kultúránként lényegesen különbözhetnek, mégis egységnek tekinthetők. A műfajokat A. Aarne osztályozása szerint a nemzetközi mesekatalógus típusszám-megjelölésekkel adja meg (→AaTh), ezt követik a nemzeti áttekintések, ezek sorában a magyar is. ● Ennek megfelelően az állatmese (AaTh 1—299) szereplői állatok, igen ritkán növények, valamint az ember. A műfaj főként gyermekmese, tanulságokkal ékes →fabula vagy →tanmese. Az irodalmi állatmese szoros kapcsolatban áll vele (→állatirodalom), az →állatmítosz viszont régibb és más jellegű. Elég sok verses feldolgozást ismerünk. Az európai mesekincsben a klasszikus görög, valamint az ezt utánozó latin állatmese főként az iskolák révén terjedt el, néha igen nehéz ettől megkülönböztetni egyes népek eredeti meséit. A primitív irodalomban sajátos formái ismeretesek, mint pl. az →eredetmítosz műfajához igen közeli →kultúrhérosz-történet. ● A legismertebb mesei műfaj a „voltaképpeni” vagy mágikus mese. Ennek a Ny-európai és a magyar kutatásban →tündérmese a neve, noha a tündérek viszonylag ritkán fordulnak elő benne. Az orosz és a szovjet kutatás a mágikus jelleget hangsúlyozandó a →varázsmese elnevezést használja. A legfejlettebb, esztétikailag is leginkább jellemezhető műfaj (AaTh 300—749), több alcsoporttal, aszerint, hogy a varázseszközöket és csodákat felvonultató történet mi körül bonyolódik. A →csodamese elnevezés mégsem elterjedt. Kialakulását tekintve igen régi, az epikus műfajok differenciálódása során igen korán felbukkan. A →hősepika alkotásaival is szoros lehet eredeti, de akár későbbi kapcsolata is: több epikus ének hőstetteit prózai formában, mesei stílusban is elmondhatják. Ez az alműfaj a →hősmese, amelynek főként belső-ázsiai példáit kutatták, de kelta, afrikai formái is közismertek. A mese morfológiájának, stilisztikájának és esztétikumának számos vonását e műfaj alapján állapították meg. ● A →legendamese (AaTh 750—849) voltaképpen a →legenda műfajához annyiban áll közel, hogy itt is szentek, valamint maga Krisztus a főhősök. Európán kívül is ismerjük hasonmásait, pl. a buddhista „szentek” történeteit vagy Buddha előző életének legendáit (→dzsátaka). Az európai legendamese előadásmódját is befolyásolta, hogy hosszú időn át a →példázat igen szorosan kapcsolódott hozzá. ● Általában a középkor utánra teszik a „romantikus” vagy →novellamese (AaTh 850—999) műfajának elterjedését. Ebben már inkább kalandok, furfangos hősök találhatók. Utazások, szerelmi és családi bonyodalmak alkotják a legfontosabb motívumokat. Az európai folklórban elterjedésük összefügg a reneszánsz irodalom, főként az irodalmi műfajként ismert →novella kibontakozásával, ezenkívül a →népkönyvek egyik leginkább kedvelt műfaja is ez. ● A mesekatalógus külön csoportban (AaTh 1000—1199) tartja számon az egyepizodikus ostoba-ördög-meséket. Ezekben arról esik szó, hogyan jár túl az ember a nagy és veszedelmes, de ostoba lényen. Tulajdonképpen ennek a műfajnak is egészen a mítoszig követhetjük nyomon az eredetét, világszerte elterjedt jelenség. ● Nagy tömböt alkotnak a tréfás mesék (AaTh 1200—1874), amelyeknek főbb tematikus csoportjai az ostoba emberről, a házastársakról, a falusi élet egyes feltűnő figuráiról szóló rövid, legtöbbször humoros vagy gunyoros történetek. Műfajilag, tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt közel áll hozzá az egyszerűbb anekdota, valamint a vicc, amelynek (külön katalógusa nem lévén) közismertebb alaptípusait a folkloristák itt sorolják fel. A mediterráneumból elterjedt →trufa és a német →Schwank voltaképpen jól meghatározható helyi módosulások. A középkori irodalomban főleg a francia eredetű →fabliau válik népszerűvé. E mesei műfajnak is gyakori a verses feldolgozása, olykor színpadra vagy bábszínpadra is viszik. ● A tréfás mesék főcsoportjához sorolja a mesekatalógus a →hazugságmese alműfaját (AaTh 1875—1999), amely tulajdonképpen már közel áll a formai sajátosságai alapján elkülönített →formulamese (AaTh 2000—2399) műfajához. Ennek két legfőbb csoportja a láncmese és a becsapásra épülő →csalimese. Meglepő, hogy a bohókás ötletnek vagy egyszeri formafelismerésnek tűnő szövegek milyen széles körű nemzetközi elterjedettségnek, történeti múltnak örvendenek. ● A mesekatalógus végén helyet hagytak (AaTh 2400—2499) néhány, közelebbről meg nem határozható műfajú, de nemzetközileg ismert mesetípusnak is. Voltaképpen minden nép mesekincsének legalább egy-negyede nehezen illeszthető e katalógusba, helyi történetek, a mondához közel álló szövegek (pl. boszorkánymonda). Máskor a prózai és meseszerű feldolgozás nem kivétel nélküli. Pl. a falucsúfoló (AaTh 1200—1349) gyakran versbe vagy rigmusba szedett. Az egyszerűbb történetek, viccek gyakran egészen az epikus proverbium vagy a szólásidézet egyszerűségéig jutnak el. A →formula, a →klisé, sőt akár a →frázis is néhány esetben már elemi epikus történetnek nevezhető, éppen ezért szokás a →rövid műfajok csoportját is az epika keretei között tárgyalni. ● A folklorisztika részletesen foglalkozott e műfajcsoporttal. A tartalmi osztályozások közül a mesekatalógus az egyes mesetípusok szerint rendszerezi anyagát. A mesei szereplőket, témákat feldolgozza több mese- és mondalexikon. Az egyes motívumokat nem szokás műfajonként tárgyalni, ily módon a →motívumindex felöleli a mesét. Több tanulmány foglalkozott a mesei →kezdő formula, valamint a záró formula feltűnően gazdag megjelenésével. A szövegközi sztereotípiák vizsgálata ehhez képest kezdeti. A mese előadója a →mesemondó, akinek tevékenységét a sokoldalú egyéniségkutató iskola vizsgálta. A meseesztétika ritkábban korlátozta érdeklődését a folklóralkotásokra, inkább általában foglalkozott a mese szépségével, a fabulozitás és az általánosnak tekintett elbeszélés kérdéseivel. ● A későbbi vagy átdolgozott formák közül a mesekönyv (még később a meseregény, mesefilm) és a mesejáték (ennek több továbbfejlesztett változata van, mint pl. a meseopera) a legismertebb. Az illusztrációnak is kedvelt témája a fantáziamozgató mesevilág. ● A szorosabb értelemben vett, szaktudományos mesekutatás a korai átdolgozások után a 18. sz.-ban francia területen foglalkozott először az esztétika alapkérdéseivel (→conte de fées). 1812-ben jelent meg a német Grimm-testvérek mesekiadványa, amely megindította a mesegyűjtés és -átdolgozás szakavatott kutatását. A 19. sz. második felében az indogermán keretek között kibontakozott →mesevándorlási elmélet vált uralkodóvá. A századfordulóra előbb az angol antropológiai kutatás figyelme fordult a primitív történetek és mesék felé, majd a földrajztörténeti irányzat az elterjedés kérdéseit vizsgálta, sok változat bevonásával, de eléggé mechanikus módon. A két világháború között több újító, egyedi elgondolás vált ismertté. Voltaképpeni morfológiát csak V. Ja. Propp készített, kortársai (köztük a magyar Honti J.) csak néhány ilyen ötletet vetettek fel. Ebből bontakozott ki azután a közelmúlt strukturalista mesekutatása. A lélektani magyarázatok közül a mélylélektané volt a vezető szerep. C. G. Jung és munkatársai a mesékben az archetípus megnyilvánulását fedezik fel. A marxista és társadalomtudományi megközelítés érthető módon a szocialista országokban vált uralkodóvá. Legújabban a →kommunikációelmélet fogalmait használják fel leírására, ekkor azonban voltaképpen már nem a mese, hanem a →narrative vagy a →récit a keresett fogalom és jelenség. Az egyre inkább világméretűvé váló mesekutatás mindenütt létrehozza a maga sajátos iskoláit. Századunkban rendkívül sok jelentős folklorista foglalkozott a mesékkel. A műfaj kialakulását és mítoszmese jelenségét W. Wundt elemezte. A funkcionalista irodalomszemlélet keretében Br. Malinowski érintette a primitív meséket is. A német kutatók közül K. Ranke az →egyszerű formák elméletéből indult ki. L. Röhrich mese (valamint a monda, vicc, elbeszélő vers) műfaji, a valósághoz kötődő vonásait vizsgálja. A meseesztétika a szakterülete M. Lüthinek. A mai életformák, a művelődéstörténet témakörét kapcsolta be kutatásaiba H. Bausinger, R. Schenda és L. Schmidt. A szovjet strukturalista mesekutatásban is jelentőset alkotott Je. M. Meletyinszkij. A finn kutatók közül a katalógusok módszertanát A. Aarne dolgozta ki, de az áttekintés és a módszer sokat köszönhetett K. Krohn munkásságának. A földrajz-történeti irányzat legharcosabb híve W. Anderson volt. Az új katalógus és a motívumindex összeállítása fűződik a különben is leginkább mesekutató St. Thompson nevéhez. ● A mai nemzetközi mesekutatás is igen jól szervezett. 1957-től indult meg folyóirata, a Fabula, 1959-ben megalakult nemzetközi társasága (→International Society for Folk-Narrative Research), amely foglalkozik a mondakutatás, a parömiológia és még néhány más rokon-terület kérdéseivel is. Kongresszusai (1959: Kiel és Koppenhága; 1964: Athén; 1969: Bukarest; 1974: Helsinki; 1979: Edinburgh) a nemzetközi szövegfolklorisztika legrangosabb összejövetelei. Több évtizedes előkészület után 1975-től kezdve folyamatosan jelenik meg az →Encyklopädie des Märchens szaklexikona, több kisebb mesei vagy folklorisztikai lexikonban is sok a mesei jellegű szócikk (→mese- és mondalexikon). Az utóbbi évtizedekben egyre inkább világméretű lett a kutatás: Afrika, Kína, Japán, Korea, Mongólia meséiről áttekintő munkák jelentek meg. ● A magyar mesekutatás az első korszakban, a 19. sz.-ban zömében német mintákat követett. A gyűjtő G. Gaal Bécsben dolgozott, a Grimm-testvérek közvetlen hatására. Henszlmann I., első meseelméletünk szerzője a német műfaji rendszert honosította meg. A századforduló nagy magyar filológusa, Katona L. a meserendszerezés és az összehasonlító irodalomtörténeti filológia módszereit használta fel. Az ő tanítványa volt Berze Nagy J., aki végül is elkészítette a magyar népmesetípusok jegyzékét, sőt egy elkallódott „meseszótárt” is összeállított. Braun S. a nemzetközi mesekutatás eredményeit továbbította hozzánk. A két világháború közti folklorisztikánk jelesei közül az esztéta és összehasonlító vallástudós jól látszik Honti J. érvelésén, míg Ortutay Gy. a mesemondó vizsgálatát helyezte a középpontba. Tanítványai (Dégh L., Kovács Á., Katona I., Erdész 8. és mások) ezt az irányzatot szélesítik ki. Újabban megélénkült a stilisztikai, poétikai, sőt esztétikai mesekutatás nálunk is. Népek meséi címmel nemzetközileg is rangos fordítások látnak napvilágot. Nőtt a mese pszichológiai, didaktikai, sőt nyelvfejlődési vizsgálóinak a száma. Az újabb módszer is helyet kapott napjaink magyar mesekutatásában. Erdélyben Faragó I., Nagy O. és Vöő G. kutatásai jelentősek.
Irodalom:
Fabula (1957—) mesekutató szakfolyóirat; Die Freundesgabe (1956—) az európai mesekedvelők közlönye. Sorozatok: Die Märchen der Weltliteratur (1912—); Das Gesicht der Völker (1951—); Volksmärchen (1957—); Folktales of the World (1963—); Népek meséi (1957—), valamennyiben a világ népeinek meséi, kötetenként kommentárokkal. Majdnem minden népnek van saját mesekiadvány-sorozata, és különböző kiadásokban közlik a világ mesekincsét. Kézikönyvek: J. Bolte—J. Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (1913—1932, új kiad. 1963) a Grimm-mesék tematikus párhuzamai, a világ meséinek története. A. Aarne—S. Thompson: The Types of the Folktale (1961) nemzetközi mesekatalógus. Lexikonok: Handwörterbuch des deutschen Märchens I—II. (1930—1940), töredék, csak G betűig. Enzyklopädie des Märchens (1975—) eddig 3 kötet, a D betű végéig. Nemzeti meselexikonok: K. M. Briggs: Dictionary of British Folktales in the English Language I—II, összesen 4 félkötetben, a mondák is belefoglalva (1970—1971); O. Bírlea: Micá enciclopedie a povestilor románesti (1976). A magyar meséről áttekintést ad: A magyar folklór (1979). A több ezerre tehető mesevizsgáló művek, az ugyan-ennyi mesekiadványok közül csak a legfontosabb és újabb műveket soroljuk fel. E. S. Hartland: The Science of Fairy Tales (1891); R. Köhler: Kleinere Schriften zur Märchenforschung I—III. (1898—1900); A. Aarne: Vergleichende Märchen- forschungen (1907); Katona L.: Irodalmi tanulmányai I—II. (1912); A. Aarne: Leitfaden der vergleichenden Märchenforsehung (1913); O. Rank: Psychoanalytische Beiträge zur Mythenforschung (1919); A. Olrik: Nogle grundsaetninger for sagnforskning (1921); E. Cosquin: Études folkloriques (1922); Braun S.: A népmese (1923); G. Huet: Les contes populaires (1923); Heller B.: A héber mese I—II. (1923—1924); M. Moe: Samlede skrifter I—III. (1925—1927); K. Krohn: Übersicht über einige Resultate der Märchenforsehung (1931); A. Wesselski: Versuch einer Theorie des Märchens (1931); J. Polívka: Slovanské pohádky (1932); W. R. Halliday: Indo-European Folktales and Greek Legend (1933); M. Brachetti: Studien zur Lebensform des deutschen Volksmärchen (1935); W.-E. Peuckert: Deutsches Volkstum in Märchen und Sage, Schwank und Rätsel (1938); W. Spanner: Das Märchen als Gattung (1939); Turóczi-Trostler J.: A mese felfedezése és a magyar mese a XVIII. században (1940); M. Ninek: Alteste Märchen von Europa (1945); V. Ja. Propp: Isztoricseszkije kornyi volsebnoj szkazki (1946, részleges magyar fordítás: Folcloristica 2—3, 1978); S. Thompson: The Folktale (1946); E. E. Kiefer: Albert Wesselski and Recent Folktale Theories (1947); C. W. v. Sydow: Selected Papers on Folklore (1948); Fr. v. der Leyen: Die Welt der Märchen I—II (1953—1954); J. de Vries: Betrachtungen zum Märchen (1954); R. Pinon: Le conte merveilleux comme sujet d'étudcs (1955); Kovács A.: Népmesegyűjtés (1956); P. Delarue—M.-L. Tenéze: Le conte populaire francais I—III (1957—1976); Fr. v. der Leyen: Das Märchen (1958); Je. M. Meletyinszkij: Geroj volsebnoj szkazki (1958); K. J. Obenauer: Das Märchen (1959); V. P. Anyikin: Russzkaja narodnaja szkazka (1959); M. Jacobs: The Content and Style of an Oral Literature (1959); J. Rychner: Contribution á l'étude des fabliaux (1960); M. Thalmann: Das Märchen und die Moderne (1961); L. Dégh: Märchen. Erzähler und Erzählgemeinschaft (1962); Honti J.: Válogatott tanulmányok (1962); L. Röhrich: Erzählungen des spätern Mittelalters I—II. (1962—1967); L. Bedker—C. Hole—G. d'Aronco: European Folk Tales (1963); L. Schmidt: Die Volkserzählung (1963); E. Moser-Rath: Predigtmärlein der Barockzeit (1964); A. Dundes: The Morphology of North American Indian Folktales (1964); M. Nojgaard: La fable antique I—II (1964—1967); H. von Beit: Das Märchen (1965); G. Cálinescu: Estetica basmului (1965); A. Dundes: The Study of Folklore (1965); D. R. Crowley: A Could Talk Old-Story Good (1966); V. Pomeranceva: Szugybi russzkoj szkazki (1965); Ortutay Gy.: Halhatatlan népköltészet (1966); Kardos T.: Az Argirus-széphistória (1967); M. Soriano: Les contes de Perrault (1968); L. Vigotszkij: Művészetpszichológia (1968); W. Laiblin: Märchenforschung und Tiefenpsychologie (1969); G. L. Permjakov: Ot pogovorki do szkazki (1970); Structuralism and African Folklore (Conch, II: 2, 1970); R. Dithmar: Die Fabel (1971); Folcloristica 1— (1971—) fordítások; C. Gatto Tra ehi: La fiaba italiana di magia (1972); Sz. A. Kaszkabaszov: Kazahszkaja volsebnaja szkazka (1972); P. Maranda: Mythology (1972); C. Brémond: Logique du rétit (1973); W. Anderson: Kleinere Arbeiten zur Volkskunde (1973); P. Dematz: Fabula (1973); W. O. Hendricks: Essays on Semiolinguistics and Verbal Art (1973); Karlinger: Wege der Märchenforschung (1973); P. Nykrog: Les fabliaux (1973); Rosianu N.: Stereotipia basmului (1973); Tradicionnije formuli szkazki (1974): G. Schütze: Gesellschaftskritische Tendenzen in deutschen Tierfabeln (1973); Nagy O.: Hősök, csalókák, ördögök (1974); N. V. Novikov: Obrazi vosztoc noszlavjanszkoj volsebnoj szkazki (1974); L. Röhrich: Märchen und Wirklichkeit (1974); P. Maranda: Soviet Structural Folkloristics (1974); Scheiber S.: Folklór és tárgytörténet I—II. (1974); H. H. Wetzel: Märchen in den französischen Novellensammlungen der Renaissance (1974); V. M. Zsirmunszkij : Tyurkszkij geroicseszkij eposz (1974); M. M. Alijeva: Ujgurszkaja szkazka (1975); W. R. Bascotn: African Dilemma Tales (1975); H. von Beit: Symbolik des Märchen I—II. (1975—1977); W. Krömer: Kurzerzählungen und Novellen in den romanischen Literaturen bis 1700 (1975); M. Lüthi: Das Volksmärchen als Dichtung (1975); M. Lüthi: Volksmärchen und Volkssage (1975); S. Marcus: Semiotca folclorului (1975); V. Ja. Propp: A mese morfológiája (1975); H. Rölleke: Die älteste Märchensammlung der Brüder Grimm (1975); G. Vrabie: Structura poeticá a basmului (1975); N. M. Vcgyernyikova: Russzkaja narodnaja szkazka (1975); B. Bettelheim: The Uses of Enchantement (1976); W. Brückner: Volkserzählung und Reformation (1976); R. M. Dorson: Folklore and Fakelore (1976); M. Lüthi: So leben sie noch heute (1976); M. R. L. de Malkiel: El cuento popular (1976); E. V. Pomeranceva Russzkije szkazocsnyiki (1976); L. Röhrich: Sage und Märchen (1976); H. H. Wetzel: Märchen in den französischen Novellensammlungen der Renaissance (1976); O. Arewa—G. M. Shreve: Zande Trickster Tales (1975); D. Paulme—C. Bremond: Typologie des contes africains (1976); R. Barthes—W. Kayser—W. C. Booth—P. Hamon: Poétique de récit (1977); R. H. Castagnino: Cuento-Artefacto y artificios del cuento (1977); D. Fehling: Amor und Phsyche (1977); M. Lüthi: Es war einmal (1977); T. Okanlawon: Volkserzählungen aus Nigeria (1977); J. Tismar: Kunstmärchen (1977); Je. V. Barannyikova: Burjatszkije volsebno-fantasztyicseszkije szkazki (1978); L. Dégh: Studies in East European Folk Narrative (1978); B. Holbek: Formai and Structural Studies of Oral Narratives (1978); M. Lüthi: Das Europäische Volksmärchen (1978); V. Marcok: O l'udovej próze (1978); Nagy O.: A táltos törvénye (1978); L. Parpulova: Balgarszkite valsebni prikazki (1978); K. Ranke: Die Welt der Einfachen Formen (1978); Folklorisztikai tudománytörténet — Szöveggyűjtemény I. (1978); A mesék világa (Szovjet Irodalom, 1978, 12.); K. Horálek: Folklór a svétová literatura (1979); M. Lüthi: Märchen (1979 = részleges fordítása Folcloristica 1, 1971); G. L. Permyakov: From Proverb to Folk-Tale (1979); V. M. Zsirmunszkij: Szravnyityelno j e lityeraturovegyenyije (1979); Artes Populares 4—5 (1979); Kovács A.: A hősmese (Ethn, 1979); A magyar folklór (1979); Studia Poetica 1—3 (1980—1981); Poetics Today: Narratology (1980); Vom Menschenbild im Märchen (1980); I. Levin—Dzs. Rabiev—M. Javics: Basznyi i szkazki o zsivotnih Voigt V.: A folklór és az, irodalom kapcsolata a magyar állatmesékben (A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979, 1981); Vöő G.: Tréfás népi elbeszélések (1981); Current Trends in Folk Narrative Theory (ARV — Journal of Scandinavian Folklore 1981); A mese (Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály Közleményei, 1982); Az egyszerű formák (1982); Presentation d'une méthode d'analyse des contes (1982)
