mítosz
VIL8 461-463 | részcímszóa mitikus szereplők (istenek, hősök, szellemek, démonok, megszemélyesített természeti erők) rendkívüli átalakulóképességgel rendelkeznek, ez a transzformáció az egyes mítoszok legalapvetőbb szerkezeti vonása. Ezért a legfontosabb szereplők „közvetítő” (mediátor) jellegűek. Ha a mítosz kezdetén a és b egy időben adott funkciók, akkor a közvetítő elem megváltoztatott értelmezésével a mítosz végére fordítottság keletkezik a két elem funkcióértéke és terminusértéke között. A francia etnológus Cl. Lévi-Strauss szerint ez a következő szerkezeti képlettel írható fel:
Fx(a) : Fy(b) = Fz(b) : Fa-1(y).
Ez a mediátor-formula meghatározza a fő hősök jellegét is: emberből istenné váló lények teremtik meg a földi kultúra értékeit, az istenből emberré lett megváltó oldja meg a bűn problémáját, Prométheusz az égből a földre hozza le a tüzet, a dögöket evő ragadozó madarak lesznek dinasztiák megalapítói stb. ● A szövegek felépítésében a nagy szerkezeti egységek önállósulhatnak és viszonylag nagy szabadsággal mozoghatnak. Rendezésük két szempont szerint történhet: „sorok” és „oszlopok” szerint (amely megfelel a nyelvészeti szövegelméletben a szintagmatikus és paradigmatikus tengelyek szerint való szerveződésnek. A mítosz elején például a hiány, rablás, szerencsétlenség, teremtés előtti állapot stb. található (ez a szintagmatikus tengely szerinti elem), a végén a küzdelem után további folytatás vagy követendő példa áll. A hős csodálatos születése, nagy ereje vagy éppen testi hibája, erkölcsi zabolátlansága (ez a paradigmatikus tengely szerinti elem, hiszen bármely hős betöltheti, sőt ugyanazon szereplő más-más mítoszokban más-más vonásokat képvisel) olyan mozzanatok, amelyek a szöveg sok pontján felbukkanhatnak. Mivel mind a két tengely szerint igen nagy a változási lehetőségek száma, a mítosznak nincs is „autentikus” szövege, a változatok egyenrangúak, éppen folytonos megújulásuk, másként értelmezésük, adaptálásuk a lényeges. Ez a variábilitás eredményezi azt, hogy a művészetek határai is áthághatók: egy ausztráliai eredetmítosz megnyilvánul a szövegben, a testfestésben, sziklarajzban, csoportos utánzó táncban; indián mítoszok megjelenési formája nemcsak maga a szöveg, hanem a totemoszlop és a maszk; a keresztény mítoszok ismertek mint bibliai történetek, a nyakban viselt kereszt, a templomalaprajzok, ám a skolasztikus filozófia és az egzisztencialista szépirodalom műveiben is. Minden változékonysága ellenére sem alaktalan azonban a mítosz, sajátos világképe van, műfaji csoportosítását is megkísérelték. ● Külső kereteit tekintve a mítosz sajátos tér- és időfogalmat képvisel, ezek a mindennapi kereteken kívül vagy azok előzményeiként fordulnak elő. Az egyedi jelenség gyakran előzmény, ok vagy modell, rendszerint ciklikusság és ismétlődés is megfigyelhető. A mítoszok csoportjai között tematikus vagy szemantikus egyezések találhatók (az előbbiek a szüzsé, az utóbbiak a jelentés azonosságát használják fel). A helyettesítések lehetnek transzfiguráció, transz-formáció vagy metamorfózis jellegűek. Az egyes elemek között gyakori az oppozíció (leginkább a bináris oppozíció) vagy a csere (mediáció). A pozitív—negatív ellentétpárok értelme kultúránként vagy koronként változhat. Rendszerint a káoszból a rendbe, az egyediből a kozmoszba vezet a mítoszon belül a homeosztázis iránya. Témaként az alkotás, létrehozás, hagyományozás a leggyakoribb. A legkisebb önálló egységként felfogott (és sokféleképpen definiált) mitéma tényezői között is legfontosabb a cselekvő (actant), hangsúlyozott a feltétel (conditio) és a cél (funkció). Bizonyos aszimmetria figyelhető meg a jelölt (marked) javára a jelöletlen (unmarked) formánssal szemben. A mennyiségi különbségek minőségi szembeállássá (kvalitatív oppozíció) lesznek. Mindezek következtében a jelentés általában véve áttételes, és ezt gyakran szimbolikusnak tekintik (→szimbólum). ● Az egyes mítoszok összefüggéseit szisztematizáló vagy szintetizáló módon adhatjuk meg. Az előbbi úton a →mitográfia, az utóbbin a →mitológia rendszeréhez jutunk. Kultúránként mindkét irányban sokféle kísérlet történt, és különösen a mítoszok önálló „logikájának” feltételezői a mítosz világképét azonosították a korai ideológiával vagy teljes világképpel. E nézet kései változatát a filozófiai szimbolizmus keretei között E. Cassirer, pszichológiai megfogalmazását W. Wundt, pszichoanalitikus változatát C. G. Jung követői fejtették ki. ● Másodlagos értelmezésként a demitologizálás és az euhémerizmus „felvilágosító” nézete korszakonként felbukkan, rendszerint ezzel szemben fogalmazódik meg a remitologizálás vagy archaizálás. Ez utóbbi sem mindig retrográd jellegű (pl. a reneszánsz „pogány újramitologizálása” a keresztény vallással szemben humanista tendenciát képviselt). Tartalmában megkülönböztethetjük a hűvösebb, poétikusabb allegorizálás, és a dinamikusabb, ideologikusabb szimbolizálás irányait. ● Irodalmi alkotásokban az előképekre utaló vonások mindig könnyen mitizálhatók. A hősök, sőt az érdekes életű írók maguk is mítoszi figurákká válhatnak (Orpheusz, Vergilius, Puskin, Petőfi, Hemingway stb.). Az irodalmi műfajok közül a →dráma, a →regény, sok tanító jellegű történet mítoszok folytatása vagy átértelmezése. A mese korai műfajait (pl. →varázsmese, hősmese) tematikus és szerkezeti kapcsolat fűzi a mítoszokhoz. A hősepika archaikus alkotásaiban a hősök gyakran azonosak a mítoszok hőseivel. A →monda számos alműfaja (→eredetmonda, hiedelemmonda) közvetlenül a mítosz folytatása. Sok alkalommal megemlítették, hogy a modern irodalmak jelenségcsoportjai (pl. a romantika, a szimbolizmus, a proletárirodalom, a mélylélektani iskolák követői, a filmműfajok, a tudományos-fantasztikus irodalom stb.) hasonlóan mitikus rendszert alkotnának. A tematikus szerveződés hasonlósága ellenére is olyannyira más ezekben a szemantikai tartalom, hogy az ilyen műveket csak áttételesen, nem is másodlagos mítoszoknak, csupán mítoszutánzatoknak nevezhetjük. (A mítoszanalógia relatív voltára mutat, hogy például a commedia dell'arte vagy a kávéházi vicc is hasonló „pszeudomitikus” ciklikus szerveződést mutat.) ● Ideológiai funkció következtében az emberi vallás, filozófia, sőt a művészet története igen sok korszakban reflexívnek tekinthető mítoszértelmezést dolgozott ki. A mitológia kutatástörténete az ókori kultúráktól napjainkig ível. Legjelentősebb állomásaiként a görög filozófiát, a hellenisztikus ideológiát, a keresztény egyházatyákat, a skolasztikát, a reneszánsz antikizálást, a barokk allegorizálását említhetjük meg. Szaktudományosnak tekinthető vizsgálata ez után indul meg. Önálló, társadalmilag is fontos mítoszelmélete volt az allegorizáló G. Vicónak. A szimbolikus felfogás klasszikusai G. Fr. Creuzer, majd J. J. Bachofen. A filológiai módszer megfogalmazója U. von Wilamowitz-Moellendorff. A francia szociológia mítoszértelmezése a múlt századi kezdemények után M. Mauss, és közvetve Cl. Lévi-Strauss műveiben is megtalálható. A szorosabb értelemben vett etnológiai nézőpontot E. B. Tylor, majd B. Malinowski fejtették ki. Pszichológiai és filozófiai elgondolásokat a 20. sz.-ban különösen gyakran fejtettek ki. A folklorisztikában J. M. Meletyinszkij dolgozta ki egy strukturalista elemzés alapelveit. ● A marxizmus klasszikusai a kor német vallástudományának és filozófiájának ismeretében ideológiai vonatkozásait vizsgálták. K. Marx a mítosz „nemtudatos-művészi” jellegét tartotta alapvetőnek. A szovjet kutatók, köztük legkivált A. F. Loszev a mítoszok fejlődését hangsúlyozták. ● A nyelv ilyen vonásait M. Müller tanulmányai óta igen fontosnak tartják. Ő a metafora és más szóképek eredetét látja a mítoszban. A strukturalista felfogás megfordította a hasonlóság irányát: Cl. Lévi-Strauss a nyelv analógiájára képzeli el a mítoszok szerveződését. J. M. Lotman és munkatársai számára a mítosz a világkép modellszerű megnyilvánulása. V. V. Ivanov elsősorban szövegszervező elvnek tartja a mítoszt, amely a kultúra „szövegeit” formázza meg.
Irodalom:
O. Gruppe: Geschichte der klassischen Mythologie (1921); E. Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen. II. Das mythische Denken (1925); O. Frejdenberg: Poetyika szjuzseta i zsanra (1936); R. Chase: Quest for Myth (1949); C. G. Jung—K. Kerényi: Einführung in das Wesen der Mythologie (1951); C. Hartlich—W. Sachs: Der Ursprung des Mythosbegriffes in der modernen Bibelwissenschaft (1952); Myth: A Symposium (1955); M. Eliade: Mythes, réves et mystéres (1957); E. Grassi: Kunst und Mythos (1957); A. F. Loszev: Antyicsnaja mifologija i jejo isztoricseszkije razvityii (1957); H. Hunger: Lexikon der Griechischen und Römischen Mythologie (1959); F. Manuel: The Eighteenth Century Confronts the Gods (1959); de Vries: Forschungsgeschichte der Mythologie (1961); P. Grimal: Mythologies (1963); M. Eliade: Traité d'histoire des religions (1964); J.-P. Vernant: Mythe et pensée chez les Grecs (1965); Die Wirklichkeit des Mythos (1965); C. Lévi-Strauss: Mythologies (1964—1971); J. Fontenrose: The Ritual Theory of Myth (1966); J. Middleton: Myth and Cosmos (1967); I. R. Buchler—H. A. Selby: A Formal Study of Myth (1968); Mitológiai ábécé (1970); G. S. Kirk: Myth (1970); E. Köngäs-Maranda—P. Maranda: Structural Models in Folklore (1971); P. Maranda—E. Köngäs Maranda: Structural Analysis of Oral Tradition (1971); L. Paramio: Mito e ideologia (1971); M. Detienne: Le jardin d'Adonis (1972); Cl. Lévi-Strauss: A mítoszok struktúrája (Documentatio Ethnographica 3, 1972); P. Maranda: Mythology (1972); Mediterrán mítoszok és mondák (1973); R. Firth: Symbols (1973); F. Jesi: II mito (1973); Cl. Lévi-Strauss: Antropologie structurale deux (1973); C. S. Littleton: The New Comparative Mythology (1973); R. Weimami: Literaturgeschichte und Mythologie (1974); M. Detienne: Il mito (1976); Mítosz és módszer (Korunk 1975, 6.); Je. M. Meletyinszkij: Poetyika mifa (1976); K. Ruthven: Myth (1976); Il mito greco (1977); Mifi narodov mira (1981—1982); L. Honko—Voigt V.: Symbols in Action (1982).
