népi színjátszás
VIL9 232-233a színjátszás és a színház megjelenése a folklór keretében. Társadalmilag és történetileg sok jelenség kapcsolható ide, amelyek rendszerezése nem mindig egyöntetű elvek alapján történt meg. ● Az ősköltészet és a primitív irodalom keretében a későbbi színjátszás és színház formái a →szokásköltészet műfajcsoportjához tartoznak. Noha színháztörténészek beszélnek az ősszínház és a primitív színház fogalmairól, itt mind az intézmények, mind maguk az előadások nem „színházszerűek”, hanem „szokásszerűek”. ● Az osztálytársadalmakban a színjátszás három társadalmi réteg között igen bonyolult kölcsönhatásokat közvetít. Ismert a felső rétegek színjátszása, amely egyformán lehet hivatásos vagy amatőr jellegű. Pl. a →kastélyszín-játszás és általában az udvari színjátszás (→udvari színjátékok) foglalkoztat hivatásos színészeket, sőt ezek vezetőit, karmestereket, díszletkészítőket. Ismerünk azonban olyan társadalmakat, ahol parasztokat, jobbágyokat, muzsikokat rendeltek be ilyen színjátszás megvalósítására. Ugyanakkor maguk a főurak is lebonyolítottak olyan udvari ünnepségeket, versenyeket, amelyek színjátékszerűk (pl. lovagünnep, karnevál, házasság stb.), és amelyek szerepeit szabályosan megtanulták. ● Ettől különbözik a nép színjátszó gyakorlata, amely a folklór szabályait követi. E szorosabb értelemben vett „népi” színjátszásnak két nagy tömbje van: a szokásköltészet formájaként élő népszokás (ezen belül a folkloristák megkülönböztetik a színjátékszerű szokás kategóriáját), illetve a szórakoztató célú népi színjátékok. Az előbbinek egyes korcsoportok vagy alkalmak minden résztvevője egyszersmind szereplője is, színész és közönsége nem választható el egymástól, esztétikailag az „életszínház” fogalmával írhatjuk le e jelenségeket. Az utóbbinál már van önálló színész, az előadásnak van szövege (noha ezt általában nem írják le és sok benne a rögtönzés), sőt elvben e szövegeknek volt szerzőjük is. A folklór keretében gyakori, hogy e fejlettebb forma nem valódi színészeket léptet fel, hanem →árnyjáték, →bábjáték — ezeknek is egyszerűbb formája. ● A legnehezebb a társadalmi szempontból harmadik csoport pontos leírása. Itt e két pólus közti átmenetek figyelhetők meg. Például az egyházak által pártolt →vallásos színjátékok felülről indulnak el, ám az alsó réteg számára (is) szólnak, azok képviselői is szerepelnek bennük (pl. a →passió egy-egy falu közössége által kerül bemutatásra, de egyházi rendezvény). Az →iskolai színjáték nemcsak klasszikus vagy fordított auktorokat, bibliai történeteket elevenít meg, hanem részleteket vehet át a helyi szokásokból, és közvetlenül is hat a színjátékszerű szokásokra (pl. a →betlehemes játék egyes elemei innen származnak). A →vásári komédia a hivatásos színjátszók kezdeményezése a nép számára. Viszont a →népszínmű a nép életét, gyakran eredetileg valódi szokásait is színpadra viszi a nem-népi közönség számára. Általában a →szórakoztató irodalom tarka társadalomtörténeti összefüggései itt is jelentkeznek. Maguk a színészek is a két társadalmi pólus között mozogtak: nemcsak az udvarok nagyra becsült művészeit, operaénekes-sztárokat ismerünk, hanem a kicsapott diákok, elkergetett papok természetes menedékhelye volt a színjátszás, ahol főként a színésznőket időnként nehéz volt megkülönböztetni a szerelmi szolgáltatók más csoportjaitól. Az egyházi jellegű színjátszás annak megfelelően, hogy hivatalos, megtűrt, vagy éppen üldözött volt, gyakran változó társadalmi státussal rendelkezett, amely hol felfelé, hol lefelé lehetett nagyobb és közvetlen hatással. Indiában változik például a hinduizmus megengedő, a buddhizmus tűrő színházszemlélete. Európában a katolicizmus egyes játéktípusokat frekventál, másokat visszautasít. A protestáns állásfoglalás a lagymatag toleranciától a csak nevelési eszközként engedésig, olykor a puritán tilalomig lényegesen különbözhet. ● Mindez azt eredményezi, hogy a széles néprétegek kapcsolata a színjátszással igen különböző. Az elszórt településeken (pl. tanyák, pásztorok) szinte minden formájában ismeretlen. A nagyobb közösségekben (falu) a színjátékszerű szokás a domináns forma, csupán ritkán jelennek meg a hivatásos mulattatók. Ha e közösség vallási vagy etnikus szempontból megosztott, a sajátos színjátszási formáknak vagy reprezentatív jellege (jól látszik ez pl. a karácsonyi játék vagy az aratási szokások, lakodalom esetében, ahol a különbségek szándékosak). Az egyes foglalkozási csoportok közül az iparosok és főként a céhek foglalkoznak a saját színjátszási formák létrehozásával (→céhes irodalom), az így létrejött konfraternitások gyakran a vallásos színjátszás megszervezésére alakulnak ki. Érdekes tény, hogy a katonaság keretében önálló színjátszás nincs, esetleg a →műkedvelő színjátszás formái jelennek meg. Annál feltűnőbb, hogy a politikai mozgalmak közül egyedül a munkásmozgalom állítja céljai szolgálatába a szélesebb tömegek színjátszását. A →munkásszínjátszás merít a folklórból, ahhoz képest azonban újszerű jelenség, néha kezdetleges esztétikai minősége ellenére is fontos művelődési és mozgósító tényező. Egy-egy terület egészét igen ritkán lehetett összefogni a színjátszás révén. A vásári színjátszás rendszerint egy-egy község nézőit mozgósította, a zarándoklatokkal szélesített vallásos színjátszás is csak mellékes tényezője volt sok ünnepnek. A 19. sz.-ban sokfelé felbukkant „népszínház” gondolata immár nem a népi hagyományok továbbfejlesztését, hanem éppen ellenkezően, a nép számára új művelődési formák bemutatását tűzte ki célul. ● A népies színház és színjátszás pedig csak témájában és előadásmódjában alkalmazkodik a korábbi formákhoz, közönségét fentebb keresi. ● Az új kommunikációs eszközök (film, rádió, televízió) örökölték e bonyolult társadalomtörténeti képet, ehhez a maguk sajátos áttételességét adják minden esetben hozzá. Műsoraikon egymás mellett szerepelhet valódi népi színjáték, ennek stilizált hivatásos színházi változata, az illető kommunikációs eszköz számára készített adaptációja, egészen más célok (pl. nevelés, esti mese) számára készített átdolgozása. Ugyancsak egymás mellé kerülhetnek kontinensek és évszázadok által egymástól különböző formák, megannyi kulturális és társadalmi háttér ismerete vagy bemutatása nélkül. Legkedveltebb forma az újabban divatos fesztiválok anyagának átvétele. Ezeken önmagukban is igen változatos minőségben fordulnak elő a népi színjátszás legkülönbözőbb termékei, a pontos, hiteles, sőt archaizáló változatoktól egészen az absztrakt vagy technicizált rendezésekig. Mindez azt eredményezi, hogy a fogalom és jelenség társadalomtörténetileg még összetettebb lett, mint eddig volt. ● (→népi színjátékok, szokásköltészet, dráma, ünnep)
Irodalom:
H. Kindermann: Aufgaben und Grenzen der Theaterwissenschaft (1953); A. D. Avgyejev: Proiszhozsgyenyije tyeatra (1959); L. Schmidt: Das deutsche Volksschauspiel (1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek—népi színjátszás (1964); Le théátre populaire européen (1965); J. Duvignaud: Sociologie du théátre (1965); L. Schmidt: Volksglaube und Volksbrauch (1966); Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (1966); T. Kowzan: Littérature et spectacle (1970); P. G. Bogatirjov: Voproszi tyeorii narodnovo iszkussztva (1971); H. Knudsen: Methodik der Theaterwissenschaft (1971) ; Hont F. — Staud G.: A színház világtörténete, I—II (1972); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); Brauch und seine Rolle im Verhaltenscode sozialer Gruppen (1973); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (1974); N. I. Szavuskina: Russzkij narodnij tyeatr (1976); Székely Gy.: Színházesztétika (1976); W. G. Sumner: Népszokások (1978); N. I. Szavuskina: Russzka ja usztnaja narodnaja drama (1978); Újváry Z.: Népszokások és színjátékok, I—II (1979—1981); Fétes du monde (1980); H. Bausinger: Formen der „Volkspoesie” (1980); V. J. Guszev: Russzkij folklornij tyeatr (1980); Narrenfreiheit (1980); Bevezetés a folklorisztikába (1983).
